Kapuzárási pánik

Mit tagadjam? Lassan hatvan éves vagyok. Szép kor, ha figyelembe vesszük, hogy egy halódó világ, haldokló civilizációjának vétkes csúcsragadozója vagyok. Civilizációnk olyan, de olyan fejlett, hogy képesek vagyunk több kilométerről is megölni egy fajtársunkat, egyetlen gomb megnyomásával. De mindegy.

Mind egy.

Tehát, lassan hatvan felé járok és mint férfi, világéletemben rajongtam a nőkért. Valahogy olyan mások, mint mi. Nem mondom, nekik is két lábuk van, meg így néznek jobbra, meg emancipátik, meg ilyenek; de mások. Életem során nem egy nővel volt már dolgom és én szerettem is őket, ők is szerettek engem. Ez így valahogy sokkal jobb és könnyebb volt.

De most valahogy kezdenek megváltozni a dolgok. Ilyet valamikor tizenéves koromban éreztem: inkább megcibálnám a hajukat, inkább kigáncsolnám, inkább elküldeném – persze kutyateremtette mérgesen – őket. Mit tagadjam, kezdek ingerült lenni. És nem csak velük, a barátaimmal is és az események kapcsán is. Ahelyett, hogy élném pokolbéli víg napjaim, egyre többször zárkózok magamba, mind többször bolyongok sötét utcákon, kihalt parkokban, egyre csak egyre, emlékeimen merengve.

Ma is egy ilyen éjjeli kavargásom után vettem hazafelé az irányt. Magas bérházak uralta sikátorok között, sápadtsárga utcai lámpák sötétjében vonszoltam múltam hazafelé. Ilyen, pont ilyen bérház emeletén lakom én is. Ennél több nem is kell már magányomhoz: az ismeretlen szomszédok hada elfordul, ha találkozunk, az ismerősökről meg már beszélni sem érdemes. Ez jár köszönés helyett. Ez a várossal jár. Pillanatról pillanatra, percről percre zárják kicsiny lakásuk minden zugát, nehogy beférkőzzön bárki is, bármi is. Még a gangra vezető ajtókat is elreteszelik, titkos bizgeréket, ketyeréket szerelve fel, hogy csak ők, csak akkor, csak jobbrítva, csak balrítva. Minden hazajutás egy kész keresztrejtvény. De hát így szeretik. Csak azt a nagy kaput, mely a lépcsőházba vezet, csak azt ne zárnák!

És én pont ma nem hoztam kulcsot! Lassan az eső is nekiered, és már látom, hogy az a rohadt kapu zárva lesz! Nyitva volt tegnap előtt, nyitva volt tegnap éjjel is. Ma, pont ma biztos, hogy zárva lesz! Egész éjjel itt kint fogok rohadni, és tuti, hogy az eső elered! Hova menjek? Kihez menjek? Kurvabiztos, hogy zárva lesz! Ott van már. Ma valahogy sötétebb, mint máskor, ziher, hogy az a nyanya a harmadikról direkt azért jött le, hogy bezárja. Vagy az, az örökké rettegő, dilis kismama. Levonszolta magát idáig a szemetes-zacskójával és csak úgy heppből klattyantott egyet a záron. Zárva lesz, zárva lesz, zárva lesz! Rohadjon meg, zárva lesz!