V/3. rész – A belső pusztítás százada

A béke évei Hordogányban valahogy mindig mások, mint máshol. A századvégi háborút lefejező Ban darend elet utáni békével nem tudtak mit kezdeni a hordogányi népek. Ténferegtek, meg tengtek, meg lengtek. Levitáltak a történelem útvesztőjében. És utat vesztettek egy leviatán gyomrában. Széthulló felejtésük a külvilág ingerkedése révén zilált egységbe tömörült, majd a kül elmúlásával ott álltak évszázadnyi önpusztítás után egymás farzsebébe dugott kézzel, egymás hátát veregetve, egy másra odafigyelve…

Majd húsz évig tartott ez az áldott-áldatlan állapot, amely végül kihozta belőlük az állatot. Húsz év után a katonaszök evények felgyújtották Fada egy részét – csupa hordogányi folklórból. Kezdetét vehette végre az, ami célt ad az embereknek. Újra hivatalba emelkedett a mészárlás, jogot kapott a zokogás, elismerést a kegyetlenség, tiszteletet a fertő, a mocsok, és rangot a megbánás nélküli bűn. Hordogány világa ismét Hordogány lett.

A bádogsátor városok ismét mozgásba lendültek, az utak elnéptelenedtek.

Fada felgyújtása jó ürügynek tűnt, hogy az evény szökkatonák kilenc bádogsátor várost tegyenek néptelen hulladékteleppé, mintegy kiegyenlítve az áldozatok számát (azkik sohasem ártatlanok; itt nem).

A következő évszázad ebben az adok-kapokban telt, Horosz teljes megelégedésére. Elpusztult az erdők háromnegyede, a legelők majdnem kétharmada, a szántók egésze, az állatállomány (nem, nem a férfiállaté, bár ahhoz se sok kellett volna már) öthatoda, és a népesség hite.

Eztán történt valami, amire senki se számított…