A hibbant hattyú
Volt egyszer egy hattyú. Ezen nincs mit szépíteni, annak született. De ez nem volt mindig így. Eleinte egy hatalmas, fehér, tojásdad tojás volt csupán. Napjait valaki pihe-puha alfele alatt töltötte, amiről később kiderült, hogy egy anyában folytatódik. Mit sem tudott a világról és a buszokról! Aztán teltek-múltak a napok, hetek és boldog tojásból, boldog kishattyúvá repedeztett. Mondanom sem kell, imádott élni. Imádott a vízben úszni, a levegőben szállni. Jobban belegondolva egyetlen dolgot nem szeretett csupán: totyogni. Egyszerűen borzasztó érzés az a bizonytalan szárazföld, mely a hattyú talpa alatt ide-oda lötyög. Igazából még ma sem szereti a szárazföldet és semmit, ami azon található. Azok olyan bizonytalan dolgok. Ja! és a föld alatt semmi ehető sincs. Ezt minden hattyú tudja.
De miért mesélek nektek erről a hattyúról?
Azért mert ez egy különleges hattyú volt. Úgy is mondhatnám, hogy zakkant. Az addig rendben, hogy szeretett lubickolni, meg repülni. De azt valahogy egyetlen hattyú sem értette közel, s távol, hogy miért is vonzódik a buszokhoz.
-Egy hattyú vonzódjon a halakhoz, vagy a vízhez. Vagy, ha már semmi más nincs egy másik hattyúhoz!
De nem! Ő nem. Ő egyszerűen imádta a buszokat. Lehetett az kicsi, vagy nagy. Színes, vagy még színesebb. Négy kerekű, vagy hat kerekű. Teljesen mindegy volt neki, csak busz legyen.
Aztán egy nap, mikor minden olyan csendesnek tűnt, meg olyan kora őszinek, hattyúnk fogta magát és közelebb úszott kollégáihoz:
-Én megpróbálom! – jelentette ki. Ez persze hattyúul nem így hangzik, de a könnyebb érthetőség kedvéért inkább így írtam.
-Mit? – lepődtek meg a többiek. Lehet, színlelték csupán, de mindannyikat valami rossz érzés lepte meg.
-Fel kell szállnom egy buszra – sóhajtott nagyot.
-Úgy érted a tetejére?
-Nem, nem! Bele.
Ketten azonnal a víz alá buktak, hogy halat fogjanak. Hárman zavartan tekergették a nyakukat, sőt az egyikük még tollászkodni is elkezdett. Nem biztos, de úgy tűnt, mintha az egyikük még hattyúkönnyeket is hullatott volna csendben és persze kissé hátrébb.
Nem szépítem a dolgot, nem is húzom tovább. A lényeg annyi, hogy szóban, tettben is megpróbálták visszatartani. Az egyik testvére még kigáncsolni is megpróbálta, de ez a vízben nem túl hatásos ötlet.
Végül csak elérte a partot. Óvatosan kitipegett, fel a hullámtörő köveken, át a parton, s végtére egy sétány vége-hossza közepén találta magát. Az emberek. Az emberek eleinte csak kerülgették a totyogó madarat. Még meg is mosolyogták páran.
Aztán lassan feltűnt nekik az elszántság a pofáján. Meg a gyorsuló tipegés. Meg a széttárt hatalmas szárnyak. Meg a vad rikácsolás.
Nagy madár a hattyú. És nem kicsi. Az első buszos az utolsó pillanatban zárta be félelmében a mennyország kapuit. A második ki sem nyitotta. Eközben az emberek eleinte csak kacagták a bolond szárnyast, majd kezdtek aggódni. De senki sem mert még csak a közelébe se menni. Nagyhosszú idő után végtére is felbukkant egy bátor teremtés, aki azt mondta:
-Én megpróbálom!
-Mit? – zavarodtak meg a törékeny láttán az emberek.
-Megfogom! – rikkantotta és párviadalra kelt a hattyúval. Záporoztak a szárnycsapások, hullottak a cselvetések. Hét nap, hét éjjel küzdött egymással ember és állat. Aztán a hetedik éjjelen a hattyú figyelme, ereje lankadni kezdett. Az ember ezt a pillanatot várta. Összeszedte maradék erejét, ugrásra húzta idegrendszerét és rávetette magát a hattyúra. Fél éjjel birkóztak még. Fél éjjel tusakodtak, mire ez a törékeny ember diadalmaskodni tudott.
Így:
Így.
Varju Katalin: Csak nézd