Óvakodj a varjaktól

És akkor a varjak csak rántottak egyet a dolmányukon, újra rárontva a kutyára. Az viszont rájuk sem hederített. Közönyös élvezettel lopkodta a vödörből a diót, szemszámra szórva szét a héját. A kutya gazdája, egy napszítta, szikár ember, szeretettel simította végig a staffordshire koromfekete fejét:

-Inkább feltöröm neked, Kukóka, vigyázzunk a fogaidra. Szerintem… – fordult a mellette ülőhöz – Szerintem szerelmesek belé.

-Szerelmesek? Kik? A varjak? A kutyába? – Szergej kezében megállt a diótörő kalapács.

-Igen, persze. Mi másért? Nézz rájuk, mi másért gerjednének rá ennyire?

-Nem is tudom, tán utálják?

-Már miért utálnák?

-Mert neveletlen? Mert egy jegyzett véreb? Mert bolond? Mert egy kolbásszal bünteted, ha ellopja a szalonnát? Mert maga az ördög? Mert elkényezteted?

-Dehogy is! Órák óta folyamatosan itt szálldosnak – dőlt hátra, a padtámlára nyújtva kezeit. – Mi mással magyarázod?

Anélkül, hogy ezzel bármit is megokolt volna, végképp eldönteni látszott: a varjak szerelmesek a kutyájába. Szergej nem tudta mit mondjon, csak kopácsolta tovább maga mellett a diót és azon merengett, minő életkép kellhet ahhoz, hogy valaki szerelemnek lássa azt, amikor három tömött varjú oltári károgást zengve Szentmihály csendjébe, le-lecsap a kutyájára.

Évek óta ismerték egymást. Az öreg makkegészséges örökifjú volt, bőven túl a hatvanon. A mindennapi kemény munka tette azzá. Rengeteget dolgoztak együtt. Az öreg is szerette Szergejt; talált végre maga mellé valakit, aki csendben mosolyogva hallgatja legelképesztőbb történeteit, ötleteit.

-Emlékszel, amikor …-ról vittük a szekrényeket? – Szergej imádta ezt a kérdést, s az öreg szemei körül már meg is jelentek a jól ismert szarkalábak. Ismerte a kérdést, hogyne ismerte volna! Szergej elgondolkodva túrt a szakállába, s belül vigyorogva leste az öreget. Ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem, hogy eszébe jutassa. Az öreg ultramarin szemeiben huncutság csillant:

-Milyen szekrényeket? Az nem is úgy volt!

-De hát leesett!

-Jó-jó leesett, de nem lett semmi baja.

-Ez igaz, de…

-Gondolod aggódott? – az öreg már eltagadhatatlanul somolygott. Eszébe jutott az akkor velük lévő harmadik, aki végig úgy érezte magát, mint akinek egy ló ment a szemébe: irgalmatlan kényelmetlenül. Ha az ember belegondol, volt miért, elvégre az utánfutóról nemes egyszerűséggel elvesztettek egy narancsgombos pozdorjaszekrényt. Olyat, amilyen a nyolcvanas évek gyerekszobáiból ritkán hiányozhatott. Akkoriban ez pont annyira volt örök, mint a műbőrős konyhai pad, melynek minden darabja tárolónak felnyitható volt: ideális nylon (ejtsd: nylon)-zacskó gyűjtemény, Nők Lapja Konyha, fehér műanyagspárga gombolyag és megunt matyómintás falitányérok tárolására.

De az elveszett szekrény! Darabokra ugyan nem tört, ám a szemét véletlenen múlt, hogy az úton egyet pattanva az árokban kötött ki. Onnan szedték össze három óra múlva, a mélysötét éjszaka jótékony csendjében.

Szergej és az öreg az emléken kérődzve magában heherészett még egy darabig. A varjak a kerítésen ülve rikácsoltak le a mélybe. Lerítt róluk a vágy. Hogy bosszút álljanak? Szerelmet valljanak? Ki se tudhatja! A kutya és az öreg látszatra rájuk se hederített, s ez vérig sértette őket. „Légy átkozott!” – károgták. „Óóó. Szerelmem!” – károgták. A varjak mélyen és megmásíthatatlanul gyűlölték a kutyát. Hajtotta őket az ősösztönös, zsigeri vágy. Akárcsak totemállatuk, az ember, képtelenek voltak szabadulni a bosszú tolongó kínjától. Ez az egyetlen dolog lebegett a szemük előtt, ahogy le-lecsaptak a kutyára – persze mindig csak biztos távolságokba.

-Aranyosak, nem? Lehet, hogy Kukó ellopta a diójukat? Adok nekik egyet – s már el is hajított feléjük két-három diót. A varjaknak nem kellettek. Szétrebbentek, majd a fák bogairól vetettek gyűlölködő károgásokat a kutyára, az emberekre és most már a diókra is.

-Nem kell nekik. Mégiscsak szerelmesek. Látod? Mondtam.

-Egy frászt – kaccantott bele Szergej – Fogadjunk, hogy a tündérekben is hiszel?!

-Hát persze, miért ki nem?

-Nem is tudom, elég sokan. Valahogy ez már nem a tündérek világa.

-Nem-e? Balgaság. Tündérek ott vannak, ahova az emberek oda merik képzelni őket. Tündéri lehet egy tett, egy gondolat, egy elképzelés, egy gesztus… Gyakorlatilag bármi. A tündérség nem foglalkozás, hanem kategória. A tündérség képviseli az ember emberi voltát. A tündérség hit a talán még pislákoló jóságban. A hit a humanizmusban, az önzetlenségben – ahogy beszélt, elhallgattak a varjak, s csendben figyeltek, meg-megemelintve szárnyaikat. Az öreg felnézett, majd folytatta: – Talán Tolkien látta ezt a legjobban, hogy a tündér nem egy zavarodottan repkedő, idegesítő szárnyas mitugrász, ahogy azt a mesékben ábrázolják, hanem az emberiességben való hit. Az ember nem azért hisz a tündérekben, mert gyermeteg. Az ember azért hisz a tündérekben, mert kell, hogy nevet adjon a gyereknek. Az ember azért hisz bennük, mert egyébként kénytelen lenne látni azt, ami a világban folyik; kénytelen lenne elismerni, hogy a világ azért ilyen, mert az ember tette ilyenné… Ha mindenki hinne ezekben a tündérekben, talán minden egy kicsit más lenne, mert a tündérekben való hit semmi más, mint hit abban, hogy akár jobbak is lehetnénk, ha mernék. De ahhoz mérhetetlen bátorság kell ám – tette még hozzá.

A varjak még mindig hallgattak. Az öreg felnézett rájuk, mélykék szemei hirtelen kihűltek:

-Elég a mókából. Gyere Szergej, keressük meg és temessük el a szerencsétlenek döglött társát.

Látva, hogy Szergej értetlen és nem mozdul, így szólt:

-Minő életkép kellhet ahhoz, hogy valaki szerelemnek lássa azt, amikor három tömött varjú oltári károgást zengve Szentmihály csendjébe, le-lecsap egy kutyára?