Riadás

Riadt őz vagyok csupán. Ha jön a vadász, felkapom fejem és az orrlyukaim kitágulnak, a füleim minden neszre odafigyelnek, izmaim egytől-egyig pattanásig feszülnek. Az idegszálaim készek a mindent jelentő gyors mozdulatra, mely a sűrűbe ránt, mely az életemet jelenti.

Zörejek, halk zörejek…

Érzem, valahol a közelben lopódzik a vadász. Már a szíve is lassabban ver, mancsai alatt engedetlen levél morzsolódik; száraz már. Egy röpke pillanatra meg is áll, nem oson tovább. Figyel és én is figyelek...

Szívem gyorsul, szíve az ugrásra vár. Rettenjek, mozduljak? Honnan fúj a szél? Merről viszi a mindent eláruló szagot?

Lassan ugrásra készülök, a testem megfeszül már. Hátrafordítom fejem, onnan jött a zörej. Az áruló levél!

Vagy tévedek? Nem is hallottam? Most nem hallom, látni sem látom! Ó, a szél! Miért is nem szemből fúj!

Hol lehet? Biztos figyel, biztos lát. Érzem, tudom, csak arra vár, hogy rám vesse magát. Hogy karmai, fogai húsom mélyébe hatoljanak. Csak egy sivítás. Csak annyi időm maradna. És a lüktető erdő, a hullámzó mezők emlék nélküli sötétté lesznek. A kaján madarak, az éhes vadászok, a csörtető kétlábúak, mind-mind emlék nélküli homályba vesznek.

Még mindig csak a csend, az őrjítő, kiszámíthatatlan csend.

Óvatosan, lassan ernyedek. Figyelmem ugyan nem lankad, de megengedek egy harapás harmatos füvet. Majd még egyet és még egyet. Semmi. Hát semmi. Akkor csak tévedés volt. Az örök menekülés sarkalta tévely.

Újra enyém a rét, enyém a harmatos fű. Béke száll rám, nyugalom. Orrlyukaim nem feszülnek, füleim nem zubognak, izmaim sem feszülnek olyannyira. Csak a fű, a tápláló, életdús zöld.

Ekkor újra! Újra zörren a száraz levél, s én riadtan rezzenek hátrakapva fejem.

Így:

Így.

   Varju Katalin: Megélhetés