A válság

Lévén, hogy egy olyan stoppos vagyok az információs sztrádán, akit általában nem vesznek fel, kissé késve jutnak el hozzám bizonyos tények. Meg amúgy se nagyon érdekelnek. Mostanában tudatosult bennem, hogy a fél világ egy újfajta betegségben szenved, amit válságnak neveztek el. Hát akkor, szerintem:

A régen volt bauhaus villa emeletére három napja egyetlen lélek sem tehette be a lábát. A hét bezárkózott ember ingujjban, félhomályban és nadrágtartóban tárgyalt egymással. Megoldást kerestek immáron három napja. A belmagasságos, trapéz alakú teremben vágni lehetett a füstöt, az izzadságszagot és a feszültséget. A középen lévő ovális asztalon poharak, futár-ebédek maradványai, hamutartók, töménytelen akta és jegyzet hevert bámulatos káoszban.

-Uraim, uraim, uraim! – csattant fel az egyik gyűrött arcú, hórihorgas alak. Kétoldalt lecsüngő bajsza remegett a türelmetlenségtől. – Hát nem értik? Nemes egyszerűséggel szétrúgják a valagunkat, ha nem találunk ki valamilyen megoldást. Mindannyian szeretnénk már hazamenni! De ez a válság túl fog nőni rajtunk. Tehát megkérdezem még egyszer – immáron századszor – van-e valakinek valamilyen épkézláb ötlete azt leszámítva? – a kérdés közben egy apró, pedáns emberkére pillantott.

Egy pillanatra mindenki elhallgatott és a hórihorgasra meredt. Majd egyszerre bukott ki mindnek a száján a saját, egyetlen alkalmazható megoldása. A körszakállas, zömök úr, aki hajszálcsíkos öltönynadrágjában szivarozott az ablaknál, hirtelen megfordult és szétrántva a reluxa lamelláit harsogta túl a többieket. Rájuk sem nézett, valahova a tölgyfa irányába ordított:

-Ha a népesség elszegényedik, az állam is tönkremegy! Támogassuk meg a hiteleket, hitelezzük meg a támogatásokat. Ha fent tudunk tartani egy bizonyos életszínvonalat, nehezen, lassan, de kilábalhatunk. Aztán a válság leküzdése után miénk a terep és könyörtelenül behajthatjuk kintlévőségeinket. Hazárdőr húzás, de nem látok más megoldást egyelőre. Ki kell dolgozni – mindkét oldal szakembereit bevonva a munkába – egy tíz évre szóló tervet, melyhez az utolsó betűig ragaszkodnunk kell…

Mikor a harmadik mondatába belekezdett, már normál hangerővel beszélt, így a többiek szép lassan mind elhallgattak, hogy hallhassák, amit mond. Még egyetemi tanár korából maradt rajta ez a retorikai fogás – ordítva kezdte mondandóját, majd fokozatosan halkulva vonta magára a hallgatóság figyelmét. Két másodpercnyi várakozó szünet után az Elnöktől jobbra ülő férfi emelkedett fel lassan, jelezve, most ő fog nyilatkozni:

-Mi lenne, ha adókedvezményekkel mamutokat csábítanánk ide, legalább legyen munkahely…

-Ugyanmár! – torkolta le egy halványrózsaszín, májfoltos figura – Nem érted, nem látod? Már a legnagyobb cégek mennek tönkre, csődbe. Nemcsak itthon, de szerte a világon százával kerülnek emberek az utcára. Gondolod ilyenkor fog bárki is egy új gyárba, vagy akár egy pöcegödörbe is pénzt fektetni? Azért nem hülyültek meg teljesen! Ugyanmár!

-Akkor marad az.

-Nem! Nem! Nem! – egyszerre négyen, vagy öten is kiáltottak.

Az egyik sarokban egy monitoron a tőzsdeindex grafikonja esett folyamatosan, immáron hetedik napja. Aggódó gorillára emlékeztető óriás ült előtte, két lapáttenyerébe temetve homlokát. Napokkal ezelőtt még kifogástalan frizurája és aranykeretes szemüvege fontosságát hirdették, most már viszont kócos-csapzott tincseit zseléfoltos szemüvege tartotta egyben. Ingujjban volt, akárcsak a többiek, nadrágtartója kétoldalt fityegett. Hatvannyolc órája nem aludt; pozíciójának minden méltósága kívül rekedt a párnázott ajtókon.

-Bassza meg! – csapott hirtelen akkorát az asztalra, hogy a monitor nyekkenve huppant vissza a helyére – Valami radikális megoldás kell! Most nem segítenek a jól ismert elméletek. Adócsökkentés? Hülyeség! Támogatások? Hülyeség! Állítom nektek, ebből az egész szarból a már most is nyakig szaros, kis idióta diktakurvák fognak a leghamarább kilábalni. Nincs kérdés, nincs panasz, teszed, amit mondanak és elhiszed, amit mondanak. Ja, és még fel is akaszthatod magad…

-De ez Európa, itt már nem lehet csak úgy diktatúrázni.

-Európa, Európa! Saját veszett demokráciája fogja meghúzni a kötelet a saját veszett nyaka körül. És tudjátok mit? A kedves kis Amerika fogja letaszítani a recsegő-ropogó hokedliről! Rohadjon meg minden! – majd még halkan hozzátette – Ázsia pedig szétveri a hokedlivel Amerika fejét.

-Aludnod kéne egy kicsit! – veregette meg a vállát egy cingár kis fickó, aki közgazdászkék szemeit dörgölve ocsúdott épp mellette. Állva volt akkora, mint az óriás ülve. Érdekes, hogy a melák a másodperc tört része alatt nyerte vissza nyugalmát. Mintha a kicsi energiája szétrobbantotta volna zabolátlan dühét. – Az emberek már senkiben sem bíznak. A szalmaszéfbe mentik a pénzüket a bankokból. Arról kell meggyőznünk őket, hogy ezzel csak siettetik a véget. Meg arról, hogy a pénz értéke még lehet semmi akkor is, ha kezükbe tudják fogni. Teljes a pánikhangulat. Egyébként van egy ötletem. Mi lenne, ha valamilyen úton módon félhivatalossá tennénk a csereberét. Egy disznóért öt zsák búza. Kiiktatva a pénzt, értéktartó fizetőeszköz. Elvégre mondjuk a sajt nem inflálódik. Államilag szabályozhatnánk a mit-miért értékeket.

-És ebből hogy lenne az államnak haszna? – dörmögte az óriás.

-Nem is tudom… Nem volt hülyeség a tizedrendszer…

-Mit kezdenénk egy tized téglával?

-Tudod jól, hogy nem így értettem.

Itt tartottak már két napja is. Jöttek a használhatatlan és a kevésbé használhatatlan ötletek csőstül. Viszont képtelenek voltak egy valamirevaló tervet kidolgozni.

-Abban mindannyian megegyezhetünk, hogy a számtalan megoldás közül a legkevésbé fájdalmasat kell választanunk. Azt, amelyikbe a legkevesebben pusztulnak bele.

-A népnek most valami olyasvalami kell, ami elvonja a figyelmét, ami kiszakítja a rideg valóság szemetéből. Tudom, hogy a XXI. században járunk, de hogy is mondta, ki is mondta? Talán Marx? A vallás a népek ópiuma. Ezt ferdítsük el. Ma már igen csekély eséllyel lehet vallásokat támasztani, de a vallás lényege nem a természetfölötti, hanem a követhető. Burkolt demagógia. Ez kell. Az márpedig egy marha nagy félreértés, hogy az ópium kábítószer. Az ópiumot akkoriban fájdalomcsillapítóként is használták…

-Most mi van, professzor? Mire akar kilyukadni?

-A kommunikáció hatalmára. A válság nem fog, hanem máris túlnőtt rajtunk. Egyetlen esélyünk, hogy tompítsuk a tüneteket. Nagyon, nagyon sok múlik azon, hogy hogyan kommunikáljuk a dolgot. A modern korban – vagy mi is ez? – már nem tagadhatjuk le a tényeket. Nem azt kell mondani az embereknek, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy pokolian rossz a helyzet, de mi igenis egy olyan ország vagyunk, akik összeszorított foggal, ököllel küzd és küzd és küzd. Mert olyan nincs, hogy ne legyen sehogy! Feküdjünk össze a másik oldallal. Vagy, ha jobban tetszik, feküdjünk le nekik. Semmi áron se engedjük, hogy a lakosság elhiggye, hogy ez a vég. Mindig van kiút, ezt kell sulykolni beléjük – egy pillanatra elhallgatott, majd még hozzátette – Vagy marad az. Elvégre kiapadhatatlan pénzforrás, és mindennél jobban eltereli a figyelmet a gondokról.

-Professzor! Nem és nem és nem! Ez a lehetőség teljesen ki van zárva: nem fogjuk legalizálni a könnyűdrogokat!

-Állami monopóliumban sem?

-Nem!