Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben

A Forrás második költőnemzedéke

A szülőföld és a közösség élményei

Az erdélyi irodalom szellemiségének és intézményeinek az a szinte váratlan átalakulása, amely a hatvanas évek végén bekövetkezett, az egymást követő nemzedékek rendjét is felforgatta, ugyanis ahhoz képest, hogy az irodalomtörténet-írás általában két évtizedet szokott hagyni két írónemzedék fellépése között (a Nyugat első nemzedéke a 20. század elején, a második a húszas, a harmadik a harmincas évek közepén lépett színre), a Forrás második nemzedéke igen gyorsan követte az elsőt, tulajdonképpen már a hatvanas évek közepén-végén. Irodalomtörténeti és főként poétika-történeti értelemben mégis érzékelhető eltérések voltak közöttük: az első nemzedék általában az alkotó személyiség és az alkotás felszabadításában látta feladatát, új kapcsolatokat keresett a társadalom és a költészet között, új tartalmat adott a művészi elkötelezettség eszméjének. Útja egyre inkább az intellektualizmus irányába vezetett, mondhatni: „antropológiai” kérdésekre kereste a választ, bölcseleti érdeklődéssel itatta át a költészetet. Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és részben Lászlóffy Aladár lírája is mind gyakrabban adott hangot a magányos emberi személyiség szorongató érzéseinek: az izolációba kényszerült ember fájdalmának és önvizsgálatának. Ez az önvizsgálat – és általánosságban az emberi létezés (ahogy a neves francia író, Albert Camus mondotta: a „condition humaine"), illetve az emberi történelem zaklató huszadik századi tapasztalataival folytatott szellemi, morális és bölcseleti küzdelem szinte általános volt az akkori idők magyar költészetében, például a magyarországi Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra, Fodor Andrásra, Csoóri Sándorra gondolok. Az erdélyi Forrás-nemzedékek első raját az ő példájuk is ösztönözte, midőn meg akartak küzdeni a gyötrelmes közéleti tapasztalatokkal, és le akartak számolni a korábbi időszak értelmüket veszített, kiüresedett költői közhelyeivel.

Az erdélyi magyarság mindazonáltal időközben új közösségi tapasztalatokat szerzett, és ezek a többnyire kiábrándító és gyötrelmes tapasztalatok új értelmet adtak a társadalmi létben eligazodást és igazságokat kereső közéleti érdeklődésnek: a nemzeti identitás védelmét vállaló költészetnek. A közösségi élmények újjászületését a Forrás második nemzedéke hozta, azok a költők, akik a hatvanas évek második felében váltak ismertekké az irodalmi sajtóban, így Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Balla Zsófia, Kenéz Ferenc, Markó Béla és mások. Ezek a költők általában a hatvanas évek közepén végezték főiskolai tanulmányaikat, többnyire a kolozsvári egyetemen. A Gaál Gábor Körben mutatták be és ott vitatták meg első műveiket, a közös munka alapozta meg az összetartozás nemzedéki tudatát. Szemben az első nemzedék tagjaival, akik bukaresti vagy kolozsvári szerkesztőségekben helyezkedtek el, őket szerény tanári katedra várta valamely székelyföldi, mezőségi vagy szatmári faluban, s csak néhány esztendő múltán, a nemzetiségi sajtó 1969-es átszervezését követően kerültek valamelyik megyei lap, többen a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, illetve a csíkszeredai Hargita munkatársai közé. Ezáltal közvetlenebb kapcsolatba kerültek az erdélyi magyarság népi rétegeivel, s alkotó lendületet kaptak a nemzetiségi közéletnek attól a felélénkülésétől is, amely a hatvanas évek végén bekövetkezett.

A két fiatal erdélyi költőnemzedék természetesen inkább pályakezdésük körülményeit és megszólalásuk poétikai mintáit tekintve különbözött egymástól: az első nemzedék nagyvárosi élményeihez és az erdélyi avantgárd költészet hagyományait életre keltő érdeklődéséhez képest a második nemzedék eredeti élményeit a falusi tapasztalat és a tradicionális kultúra szabta meg. A két élménykör, a kétféle poétika később összehangolódott, például Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár kései költészete magába fogadta az erdélyi magyar líra korábbi jellegadó hagyományait, így Tompa László vagy Dsida Jenő költői örökségét, sőt Szilágyi Domokos esetében a népköltészet örökségét is, Csiki László vagy Király László lírája pedig nagyon is érzékenyen reagált az előttük járó nemzedék poétikai törekvéseire. A költői stratégiák és beszédmódok kiegyenlítődése minden bizonnyal annak a következménye volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években már mindkét költői nemzedék líráját egyforma kihívásokkal ostromolták a közéleti tapasztalatok, és a közösen vállalt elkötelezettség és harcmodor egymás közelébe hozta az eredetileg egymástól eltérő törekvéseket.

A második nemzedék fellépését, mondhatni, igen széles körű és rokonszenvező kritikai fogadtatás követte, ekkor már túl volt az irodalom a hatvanas években bekövetkezett megújuláson, és az új nemzedék, mondhatni, „látványos” körülmények: nagy közönséget vonzó irodalmi estek, sikeres találkozók, széles körű sajtóvisszhang közepette lépett színre, ezt mutatták és igazolták azok a költői antológiák is, amelyek a nemzedéki jelentkezés reprezentációját tették lehetővé. így az 1967-ben közreadott Vitorla-ének című költői antológia fiatal költői itt mutatkoztak be együttesen az olvasóknak. Ez adta közre a többi között Balla Zsófia, Cseke Gábor, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hódos László, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Paizs Tibor és Vásárhelyi Géza verseit, sőt olyan költőt, nevezetesen Mózes Hubát is bemutatott, aki később az irodalomtörténet-írás jeles személyisége lett. Ezt követve jelentek meg a nemzedék költőinek önálló kötetei: 1967-ben Cseke Gábor Déli harang, Király László Vadásztánc, 1968-ban Ballá Zsófia A dolgok emlékezete, Csiki László Esőt kaszáló, Farkas Árpád Másnapos ének, Kenéz Ferenc Fekete hanglemezek, 1969-ben Éltető József Ismeretlen beszéd, Hódos László Belső táj, Magyari Lajos Hétarcú ballada, Molnos Lajos Szoborfaragó, 1970-ben Czegő Zoltán Pogány liturgia, 1971-ben Oláh István Álom a csodalúdról, majd 1972-ben Bogdán László Matiné című verseskötete. (Bogdán László munkásságát, tekintettel arra, hogy inkább elbeszélőként vált ismertté, a Forrás elbeszélői között tárgyaljuk.) A köteteket (sorrendben) Csehi Gyula, Lászlóffy Aladár, Bajor Andor, Szőcs István, Balogh Edgár, Kányádi Sándor, Izsák József és Majtényi Erik ajánló sorai vezették be.

Az imént említett antológiából már kitetszett, hogy a közösségi érzés, a nemzetiségi öntudat és a közéleti elkötelezettség új felvirágzása következett. Már nem a meglepő fellépés, a közvetlen hagyományokkal való szakítás, a radikális újatakarás szabta meg az induló fiatalok ambícióit, inkább a közösségi és történelmi érzékenység, ahogy az imént említett antológia bevezetőjében a nem sokkal idősebb, mégis az előző generációt képviselő Lászlóffy Aladár megállapította: „az építkezés”. „Itt – olvashatjuk a neves pályatárs Bevezetőjében – a fiatal költemény-repülők felszállásának ünnepén elmondhatjuk, hogy egyre nehezebb lesz csak úgy egyszerűen a magától múló idő hátán utazni, nyomában maradni – nemcsak a rohamosan fejlődő technikának, hanem az emberiség szellemi kibontakozásának is. A szellemiek terén is az építkezések kora következik, amolyan reneszánszhoz hasonló, de talán ezerszer nagyszabásúbb és tudatosabb. Egyre kevésbé lehet azt igényelni a költészettől, hogy az éjjeliszekrény-lámpa mellett álljon szolgálatkészen és örökké fogyaszthatóan a pihenés és szórakozás órájára várva. A költészet – ahogy e fiúk és lányok költészete sem – sohasem szakad el a valóságtól. Mindössze azt kell megvizsgálni, hogy a kor eredményeinek, szükségleteinek színvonala-e az a valóság – vagy az elmék eddigi költészeten nevelkedett várakozása."

A fiatalok, mint mondottuk, újabb fordulatot hoztak az erdélyi magyar költészetben: az első Forrás-nemzedék költőinek városi élményköre, világirodalmi és avantgárd tájékozódása, filozófiai igénye és lassanként elmagányosodó közérzete után vidéki (székelyföldi, mezőségi, szatmári) élményeket, a népi és népköltészeti hagyományokat, a kisebbségi tapasztalatok kifejezését, közösségi elhelyezkedést és kapcsolatokat. Ezzel együtt az erdélyi magyar irodalom hagyományosabb érdeklődését a természet: az erdélyi táj és a történelem: az erdélyi történelem iránt, ezek mellett a folklór iránt megnyilvánuló figyelmet, a népköltészet, a székely népballada formai örökségének igénybevételét. (Mindez az akkori magyar lírában általánosságban is megmutatkozott: a magyarországi Ágh Istvánra, Bella Istvánra, vagy a felvidéki Tőzsér Árpádra, Gál Sándorra gondolok.) Ez az érdeklődés és tájékozódás olyan költői változatokban kapott alakot, mint a legtöbbjük esetében érvényesülő természetkultusz, Kenéz Ferenc, Csiki László, Balla Zsófia és mások közösségi érzülete, Farkas Árpád és Cseke Gábor plebejus elkötelezettsége, Magyari Lajos és Markó Béla történelmi tájékozódása vagy Czegő Zoltán folklorisztikus ihlete. Talán csak Király Lászlónál, a „második hullám” egyik legjobb tehetségénél ötvöződött „városi” (közelebbről kolozsvári) életérzéssel a hagyományos vidéki szemlélet, és formai kísérletekkel, avantgárd törekvésekkel a költői hagyomány. Király költészete mintegy összekötő szerepet játszott a Forrás idősebb és fiatalabb évjáratainak lírai eszményei között.

A fiatal költők világképét és gondolkodását talán a Kapuállító (1969) című antológia mutatta be leghűségesebben, ezt a Kovászna megyei (azaz háromszéki) Művelődési Bizottság adta ki, és a székely írók egy csoportját gyűjtötte össze, a többi között Bogdán László, Csiki László, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Markó Béla, Sombori Sándor, Tömöry Péter, Vári Attila és Veress Dániel verseinek és elbeszéléseinek közreadásával (tehát nem csak fiataloktól, idősebbektől is közölt). A nevezetes gyűjtemény bevezetése igen hitelesen foglalta össze a fiatal nemzedék örekvéseit: „Az erdélyi, és általában hazánk lírájában alig van hang, melyből ne csendülne az életadó föld iránti szeretet, alig van költő, aki ne helyének, gyökereinek megismeréséből, megtalálásából lombosítaná költészetét. Mert kik is tudhatnák jobban, mint a költők, a lélek napszámosai, hogy nem szereti igazi emberfia hazáját, földrészét sem, sőt, az űri hidegben is didereg, ha nem az éltető anyaföld melege fűti mindenekelőtt, ha nem az küldi, bocsátja útnak az öröm és a fájdalom vonatain. Költőket szólítunk most, akik nemrég tették meg első lépéseiket a termékeny kín köveivel kirakott gyönyörű pályán, költőket, akik épp fiatalságukkal bizonyítják az ember hajlamát a szülőföld megtartására, óvó, de ha kell, pofonokat is osztó szerelmére. Adytól tanulták ezt a viszonyulást, s József Attila is átizzott rajtuk, de még a mindössze öt esztendeje elhunyt székelyudvarhelyi Tompa László is előttük járó példa. S beléjük ivódott mindenekelőtt az alvó vulkánokkal dobogó szívű föld szélbe röppenő virága és lehúzó sara, mely magasra szállani őnélküle nem enged.”

Az antológiában volt olvasható Farkas Árpád nevezetes verse: az Apáink arcán, ez mintegy a „második nemzedék” gondolkodásának és érzületének magyarázatát adta, midőn a szülőföld iránt hűség erkölcsének adott kifejezést:

„Itt, Erdélyben a suvadásos dombok

a férfiakban éjjel mélyre szállnak.

Reccsenve nőnek meg a pofacsontok,

s a vízmosásos szemekben az árnyak

nézik, nézik évezredes hosszan,

hogy a türelem partjain milyen erdő ég el.

Hiába kentétek be a füves rétet

útjelzőkkel és piros borjúvérrel,

mert felzúg makacs hajuk az éjben

és erdőtűzként világít,

forradalmas-szép arcuk foszforeszkál,

hogy megleljük az utat hazáig.

Fiúk,

fiúk, viháncoló csikók a vad szelekben,

ha netalán az Űrig nem sikerül szállnunk,

s e rögös földre mégis visszatérnénk,

...csak lábujjhegyen! halkan!

Apáink hűlő, drága arcán járunk."

A fiatal költők fellépésének másik (nem kevésbé tanulságos) dokumentuma Csiki László Otthon című rövid költeménye volt, ez az otthonosság érzését fejezte ki, és ez az érzés adott lelki védelmet a közéletben szerzett nyugtalanító tapasztalatokkal szemben:

„Magába-ölel a jószagú öröm -

friss ágyneműbe bújik így, ki fáradt.

Dugdosgatom eres lábaim, miken

magába-fordult utam szennye szárad.

Megijeszt a tisztaság

és megszégyenít.

Rémült örömben fekszem itt,

mint elsodort holmi a vizek alatt...

Rám eső sasok némaságából

most a halak csendjébe rejtem magamat:

álmomban tán szétsimul

torkomból a fájás,

mely marokra fogta a beszédem, –

és álmában már feldadog, ki éhes...

Reggelre majd új szavakkal ébredek,

és verset mondok egy karéj kenyérhez,

s meghálálom létét

azzal, hogy megeszem.”

A második Forrás-nemzedék költői az erdélyi magyar hagyományokat vállalták, a kisebbségi közösség történelmi örökségét kívánták gondozni, ezzel a nemzetiségi tudatot erősíteni, egy veszélyeztetett népcsoport fennmaradását segíteni. A nehéz tapasztalatok között és ellenükre ez a személyes és közösségi feladatvállalás, elkötelezettség adta a helytállás morális készségét és erejét. Király László pontosan fogalmazta meg mindezt abban a beszélgetésben, amelyet a hetvenes években Gálfalvi György kezdeményezett vele. „Nem árultuk el eszményeinket – jelentette ki. – Sőt rátartiak, büszkék lehetünk mindarra, amit elértünk. Most állunk ott, hogy abba kell hagynunk a »fiatal íróskodást«, mert nyilvánvalóan olyan műveket mutattunk fel, melyek megértek a komoly számbavételre. Azt hiszem, visszamenőleg is igazoltuk a kért és néha előlegezett bizalmat.” Arra törekedtek, hogy munkásságuk számot adjon egy emberi közösség történelmi tapasztalatairól, a közösségi helytállás és küzdelem erőforrása legyen. Ebben a törekvésükben az előttük járók eredményeitől kaptak biztatást, vállalták ezeket az eredményeket, és ezzel a hagyomány újraértelmezését: nem puszta követését és nem elutasítását, hanem korszerű értelmezését – a hagyományok és a modernitás szellemiségének egyeztetését. Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Balla Zsófia, Markó Béla és a többiek költészete eredendő szellemi kapcsolatban állott az előttük járó nemzedékek (így az Erdélyi Helikon vagy éppen Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár) költészetével, ugyanakkor jellegzetesen nemzedéki hangot ütött meg, önérzetesen vállalták a közösségi, mondhatnám így is: a nemzeti költő szerepét.

Illusztráció: Deák Ferenc - Forrás-nemzedék

Forrás: V. Magyar irodalom Erdélyben (1968-1989), Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011