Király László 70. születésnapjára
Nagyon régen volt már, de olyan intenzív az élmény, hogy a mai napig fel tudom idézni: ezerkilencszáznyolcvanvalahányban Amikor pipacsok voltatok címmel Bartha Levente Király László verseiből összeállított műsort mutatott be a Brassai Sámuel Ipari Líceum dísztermében. A suli hosszú nevét nemcsak azért idézem ide, mert ez a suli a számomra, ahová tizenkét évig jártam, ahol sok minden minden történt velem, s ami nincs ma már, hanem azért is, mert egy korszakot hordoz magában: az Aranykort. Azt a sötéten világos (gyermek voltam!) korszakot, amelyben egészen más volt a szavak jelentése, mint ma, mert egészen más volt a kockázata és a veszélye is. Tweedzakó, buggyos nadrág, ragyogóan barna vagy fekete félcipő – így emlékszem az előadóra; s hogy mit jelentett akkoriban például ez a néhány sor: „Erős várunk nékünk a lenni / erős várunk nékünk az enni / erős várunk nékünk a venni / erős várunk nékünk a semmi / erős várunk nékünk csak ennyi", különösen úgy, hogy a venninél Bartha a lopás közismert gesztusát utánozta, ezt tehát nem is lehet elmagyarázni annak, aki akkor nem élt.
De senki nem élt mindenkor, s a kultúra mégis továbbhagyományozódott valamiképpen. Mindenesetre ott, akkor, nyolcvannemtudommikor, abban a teremben perzselt a feszültség, érezni lehetett, mennyire egymásra talált költő, előadó és közönség.
Szóval annyira korhoz kötöttek voltak a versek? Nem, egyáltalán nem. Király László költészetében éppen az az érdekes, éppen attól maradandók ezek a dalok, mert olyan szomorú szenvedélyeket közölnek és közvetítenek, amelyek mindig meghallhatók, még ha mindig másképpen halljuk őket, akkor is.
„A Kővadászok Klubját megnyitom. / Vigyázzatok, el ne nyomjon az álom. / Tudom: amikor pipacsok voltatok, / Zengett sok sejhaj, virágdínomdánom. // A kővadászok a hűség fiai – / Közéjük állni: sem dics, sem botorság. / Ti, akik valaha pipacsok voltatok, / Tudjátok, milyen egy vérben ázó ország. // Talán még annyit: ez itt nem vetés, / Ez az egyszerű, kedves lándzsaerdő. / Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő. // A K. K. tőletek mit sem követel. / Megteszi más úgyis – s mindenáron. / De ti valaha pipacsok voltatok. / Vigyázzatok, el ne kapjon az álom. // Végül: a K.K.-ba belépni se kell. / Ki belép, intézze szabadon sorsát. / És emlékezzen: pipacsok voltatok, / S beszőttétek a nyári Európát." Hogy némileg profánul folytassam a verset: aki belép, emlékezzen arra is, hogy akkoriban kétévenként utazhatott a szocialista tábor valamelyik országába, így Európa egészen mást jelentett, nem beszélve arról, milyen lázadó hangulata volt a „vérben ázó ország" szókapcsolatnak.
Ezért is írtam fentebb, hogy „dal": olyan, mintha Hobo, Cseh Tamás vagy Viszockij énekelne (az oroszos Király Lászlótól bizonyára nem áll távol ő sem). Meg azért is, mert az elliptikussága, a visszafogott szürrealizmusa, a feszesre húzottsága dallá tesz minden Király-verset; és nemcsak simán rímelő dalszövegek vannak…
És ezért, az elliptikusságért meg a többiért írtam azt, hogy ma is érthető és szerethető, ma is jó vers. Az elliptikusság pedig nem is a mondatokban, a sorokban keresendő, hanem már a szavakban elnyeri helyzeti energiáját. Kővadászok – hát mi a csudát jelenthet ez? Nem tudjuk, de azért nem annyira megfejthetetlen és/vagy nem annyira üres, hogy legyintve továbblapozzunk. És miért aludna el valaki éppen egy ilyen érdekes nevű klub megnyitóján? A megnyitók persze túl gyakran olyanok, hogy az ember ásítozik, de a pipacsok voltatok szinte rögeszmés ismétlése és az éberségre való felhívás újbóli elhangzása arra enged következtetni, hogy többről lehet szó, mint az unatkozók ébrentartásáról.
És közben a Kővadászok Klubja is, a pipacsok is izzani kezd(enek). A lángolóan vörös pipacs valami miatt már Radnótinál is „tüntet" (Pontos vers az alkonyatról), és „piros, mint a vér" (A „Meredek út" egyik példányára), tehát nemcsak sistergőn érzéki, hanem harcos is, és áldozat is.
Itt, Királynak ebben a versében olyan metafora ez a virágnév, melyet nem könnyű kibontani. Pontosabban csak kibontani, fejtegetni lehet, egyetlen érzésnek, hangulatnak, indulatnak megfeleltetni nem.
Egyrészt a többes szám miatt. „Pipacsok" mindenütt, sehol nem „pipacs". A beszélő ragaszkodik a többes számhoz, a pipacsok elborítják, átszövik a verset, s bár tudjuk, mik ők, a cselekvések, melyekhez a szöveg társítja őket, nem találnak azzal, amit tudunk róluk.
Vagy a „nemcselekvések". A hozzájuk intézett felhívásban figyelmeztetések és emlékeztetések hangzanak el, csupa olyasmi tehát, amit jobb nem tenniük, illetve amit megtettek ugyan, de ma már nem teszik. A kővadászoknak van múltjuk, és lehet jövőjük, jelenük azonban nincsen, s ez ismét olyan jelenség, amit egy 1989 előtt élt ember nagyon is megértett, megélt és átérzett.
A szakaszok struktúrája hasonló: a Kővadászok Klubját megnyitó ember (?), személyiség (?), pipacs (? – hiszen az sem elképzelhetetlen, hogy egy klub vezetője vagy szócsöve úgy beszéljen a többiekhez, mintha neki magának semmi köze nem volna az egészhez) elmondja, milyen a klub vagy milyenek a tagjai, aztán arról beszél, milyenek voltak a pipacsok, és mire kell figyelniük. Az öt szakaszból álló vers közepe, a harmadik szakasz az egyetlen, amelyben nem hangzik el a Kővadászok Klubjának neve sem teljes, sem betűszavas formájában, sem úgy, hogy a tagjaira történjen utalás – a pipacsok azonban innen sem maradhatnak ki: „Talán még annyit: ez itt nem vetés, / ez az egyszerű, kedves lándzsaerdő. / Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő."
A vers egyértelműségből többértelműségbe, megnyugvásból nyugtalanságba lódít. Azzal az agy mögötti aggyal, amellyel a költészet állításait felfogjuk, belenyugodnánk, hogy a pipacsok egy tivornyázó társaság (az első szakasz zárása: „Tudom: amikor pipacsok voltatok, / Zengett sok sejhaj, virágdínomdánom."), ám a második szakaszból kiderül: „Ti, akik valaha pipacsok voltatok, / Tudjátok, milyen egy vérben ázó ország." Akkor hát hősök voltak ezek a pipacsok, netán áldozatok, akik a legyőzöttek közül menekültek ide? A sorok elégikus hangja miatt inkább az utóbbira hajlanék.
Ide, ahol aztán kővadászok lettek? Korábban viszont a vers vége szerint: „… pipacsok voltatok, / S beszőttétek a nyári Európát." Ez ismét úgy hangzik, mintha egyszerűen arról lenne szó, amit a „pipacsok" hallatán elképzelünk: virágokról.
Ha valakiket nem nyom el vagy (mint a negyedik szakaszban enyhén argósan elhangzik) nem kap el az álom, akkor éberek; legyetek éberek, mondja, követeli vagy inkább kéri a vers (nincs egyetlen felkiáltójel sem, nem hangzanak el fenyegetések, csak valami homályos veszélyt érzünk, hogy mi lesz, ha ők elalszanak); legyetek éberek itt, a Kővadászok Klubjában, ahová „belépni se kell", de: „Ki belép, intézze szabadon sorsát."
Jó kis szabadság, mit ne mondjak, bevetve valahová, ahol nincs meg az egykori minőségünk, bár az egykori tudásunk mégiscsak megmaradt; bevetve úgy, hogy vadásznak neveznek, de fegyverünk nincsen (hiszen kőre vadászni olyasmi lehet, mint bélyegre vagy képeslapra); bevetve úgy, hogy azt sem tudjuk, vajon kőre vadászunk-e, vagy kővé vált vadászok vagyunk tulajdonképpen.
„Olyasmi lehet" – ez a legpontosabb fogalmazás erről a versről szólva, s ez már csak azért is furcsa, mert a szöveg rendkívül szikár, csupa rövid mondat, csupa megfontolt kijelentés, megállapítás. A humor szinte észrevétlenül jelenik meg: „A K. K. tőletek mit sem követel", „… a K. K.-ba belépni se kell" – ez a „káká" mosolyt fakaszt ugyan, de nevetésre nem ingerel.
Itt, a „mit sem követel" után olvashatjuk azt a sort, amely valamilyen külső hatalomra utal: „Megteszi más úgyis – s mindenáron." Arra utal ez vissza, amire az „egyszerű, kedves lándzsaerdő" (ismét mosoly, bár hideglelős), amely az egyetlen díszlet a versben, olyan díszlet ráadásul, amely talán a beszélőtől is független: „Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő"; az a kor, amelyben lándzsaerdők veszik körül azokat, akik egykor pipacsok voltak, mára meg kővadászok lettek.
Egyáltalán: úgy tűnik, a beszélő inkább bemutat, elénk tárja a helyzetet, mintsem köze volna hozzá. Ismeri a múltat, és tisztában van a jövővel. Hiszen ha valaki, aki nem volt pipacs és nem kővadász, „mindenáron" követelhet valamit, akkor az nem jelent semmi jót.
A Kővadászok Klubja nem lázít, és nem fogalmaz meg erkölcsi törvényeket a közösséggel szemben – talán ezért élő vers ma is. Ma már nincsenek illúzióink (vagy csak illúzióink lehetnek) a lázadással és az olyan törvényekkel kapcsolatban, amelyeket egy közösségnek be kellene tartania. „A" közösség kisebb közösségekre hullott, következésképpen „a" lázadás is értelmét és erejét vesztette. Már csupán klubokról beszélhetünk – s ha már klubok, még a kővadászoké a legjobb.
A vers véget ér, de el nem enged. A sorközei, a hézagai, a kitöltetlenségei rántanak vissza. Királynak még a hosszú verseiben is nagy a szakadások, a hiányok ereje. De minden szinonima vagy majdnem-szinonima közül talán mégis a „szakadások" a legjobb szó, mert ebben a feszültség is benne van.
Nem enged el – ez a Király költészetének legfontosabb sajátossága. Peregnek ezek a szikár, szomorú mondatok (peregnek, mint a száraz levelek, halk, de egyértelmű koppanással), és az embernek egyre inkább az az érzése, hogy bezárták egy nagyon szűk, valahogy mégis nagyon tágas világba. Egy olyan világba, amelyben kevés a díszlet és a kellék, a szikárság kopárság is egyben, a képzeletnek mégis óriási tere van. A képzeletnek, a beleérzésnek, az empátiának, a továbbgondolásnak. Abban a korban, amelyre már többször utaltam, őrült ereje volt ezeknek a verseknek; mára hál’istennek véget ért az a kor, de a szorongások nem tűntek el a korral együtt.
Az 1980. november 26. ugyanilyen dal, ugyanilyen elliptikus feszültségekkel. „Trelleborg felé fut / egy fél fekete eb. // Köd zabálja a fákat / – egyre nehezebb. // Őszi tejben leng / a világ bizonytalanul. // Megőszülsz ósdi becsületben / – lopni tanulj! // Találomra belövöldözünk / sejthető házak ablakán. // Hűtlen szeretőinket / eltalálhatjuk talán. // Becsapottak, jégre csaltak / fojtó nappali éje ez. // Naiv harcosok hős homlokára / hűsítő hahota permetez. // S jól lenne, ha nem volna nem-jól, / és könnyű – de egyre nehezebb. // S a sínek között Trelleborg felé / csak lohol a fél fekete eb." Karinthy híres álma ez az eb, az Utazás a koponyám körülből, de Királynál inkább „a lelkem", vagy még inkább „a lelkünk körül". Mert a szilánkos, szálkás tájleírás után egyszer csak ott van a többes szám. „Belövöldözünk" – ez nagyon is határozott; de „találomra" és „sejthető házak ablakán". Mindez egy „nappali éjen" történik, s valami miatt, amit éppoly nehéz meghatározni, mint nagyon sok mindent, ha költészetről beszélünk, Pilinszky jut eszembe, az „égve hagytad a folyosón a villanyt".
Pilinszkytől mégis, természetesen, nagyon távol. Mert ott egy városi környezet, itt viszont az, amit az angol „nowhere" közelít meg a legjobban. Köd, őszi táj, nappali éj – ennyi az, amit látni lehet, de úgy látjuk, hogy csak ezt látjuk, meg a körvonal nélküli házak ablakát. Pilinszkynél sem egy meghatározott város, de város kétségtelenül. Itt a puszta semmi, felsejlő valamik, szorongató emlékek és a veszteség érzése.
A dalból éppen az hiányzik, ami gyakran dallá teszi: a bensőségessége. „Holott náddal ringat, / holott csobogással, / kékellő derűvel, / tavi csókolással. // Lehet, hogy szerelme / földerül majd mással, / de az is ringassa / ilyen ringatással." A dalban általában nincs zsúfoltság, de ami van, az éppen elég József Attilának ahhoz, hogy elmondja a megbocsátó szerelmet. Király nem azt mondja, de hogy pontosan mit is, azt nehéz lenne megfogalmazni. A mindentől-megfosztottságot? Lehetne így, igen. A szerelem eltűnt, elpártolt, megcsalt, a becsületet kinevetik, a beszélő önnön szemére hányja, hogy még mindig ragaszkodik hozzá. A fákat, a házakat felzabálta a köd; aki beszél, egyedül van, egyedülebb már nem is lehetne. Pontosabban: lehetne, ha nem gyötörnék az emlékek és a fájdalmak – talán erre utal a „s jól lenne, ha nem volna nem-jól" sor, amely legalábbis meglepő mindazok után, ami elhangzott. Ha erre utal, az pokoli meg-, illetve belenyugvást jelent, azt, hogy még ezt is képes lenne elfogadni, ha nem nyugtalanítaná mindaz, ami visszajár.
Egyedül van és mégsincs egyedül, hiszen „belövöldözünk". Úgy van egyedül, ahogy a kiábrándultság sok ember között is magányossá teszi az embert, főleg akkor, ha azok is kiábrándultak. Egy csendben vonuló, csalódott férfiakból álló csapat jelenik meg az olvasó előtt.
Ez a vers eszközeit tekintve szegényesebb A Kővadászok Klubjánál. A Trelleborg felé futó eb allegóriája, a félrím, néhány alliteráció („Trelleborg felé fut egy fél fekete eb", „eltalálhatjuk talán", „naiv harcosok hős homlokára hűsítő hahota permetez") és a végén a „fut" ige „lohol"-ba váltása, ami a gyorsulás, a szorongásos őrület mélyülését idézi. Amúgy csak a tőmondatok kopognak, és mindössze egy esetben bővülnek: „S jól lenne, ha nem volna nem-jól, / és könnyű – de egyre nehezebb", ám a bővülés nem oldja, hanem fokozza a szorongást, főleg a második tagmondat beleértendő állítmánya miatt: „és könnyű (volna)".
A Kővadászok Klubja és az 1980. november 26. olvasása után megfogalmazhatjuk azt a benyomást, hogy a Király-versek nem versek, ha vers alatt valami olyan artisztikumot értünk, amely nemcsak tudja, hanem mutatja is a mívességet. Ezek a versek olyanok, mint egy szomorú, magányos, csalódott, kifosztott ember beszéde; mintha valaki, aki nem szokott egyszerre sokat mondani, ennyit, egy-egy versnyit mégiscsak mondana. És ez a benyomás a legtöbb Király-vers olvasásakor jellemzőnek és pontosnak bizonyul.
Demény Péter / Látó, 2013. november
Király László válogatott verseiből
MICSODA
Micsoda szelídségeken
Micsoda galádságokon
Micsoda csend a végeken
Micsoda rokon nem rokon
Ahol a föld az éghez ér
Lehetett volna valami
Suhog susog lent fönt a vér
Zajgását most is hallani
Mire nem számít senki sem
Az ember folyton arra vár
Eljön-e hiszem nem hiszem
Fekete szárnyú nagy madár
A SÓKERTI MÉHES
I. Kínai madár
Hadifogság után az ember gyámoltalan.
Fölveszi ünnepi ruháját – ha van.
Fuldokolva eszik ezt-azt, tyúkhúst, bárányt,
de ha nem – valami lõrét.
Betömi felejtett szeretõjét,
akár a lõrést.
Akihez-amihez
hangtalan vallani visszajár.
Mondd meg, a szabadság
állat, vagy kínai nagy madár?
Nem madár, kína se, india, se mongol.
Csak az az egy,
mire az ember folyton gondol.
Étek se, élet se,
amúgy se bírná el a szó.
De ehetõ, élhetõ, elgondolható.
Vagyis a valami,
ami megfordult, járt itt.
Megfogott egyszer egy szénaboglyában.
Azóta én vagyok.
S megfoghat bárkit.
II. Vass Károly
Meghal a férfi, de a szó
még ezer évig hallható.
Süketeknek beszél az ember.
Elalszik egyedül, nyitott szemmel.
Nem hasonlítunk senkire.
Zenél bennünk a Hold szive.
Tizedes úr, az élet tombol.
Hozz sípot Nyizsnyij Novgorodból.
Te láttál, én meg láttalak.
Nincs jobb fiad az ég alatt.
Majmok között éltünk, de átég
minden hamun ez a tûz-játék.
III. Hajnal
Ne hagyd el az elfeledetteket.
Kurvult hõsök közt ez marad neked.
Barom – hiszed: a lábad mozgat.
Idült klasszikus. Hó. Hasonlat.
Mint kikerics, ha megeszi az állat.
Mint a cimborád, ha szétveri az állad.
Mint a hazád, mely üldöz, rí utánad.
Mint a... – S ne kívánjad.
Ne hagyd el hát az elfeledetteket.
Mentõöved idegen nyelven mekeg.
E fulladásnak nyertese, vesztese
vagy. Te. Kutya se. Nyúl se. Kecske se.
IV. A méhes
Költészet lesz a medve, málna.
Áprily, Dsida kõvé válna.
Zenélne, mint a zsurló, pitypang.
Remélve, hogy az Isten itt van/g/.
Csakhogy az Úr vadászik máma.
Hû agarait kiabálja.
Ág reccsen, roppan, patakom csobban.
Nyomom vész szarvasos vágottokban.
Kéne egy hasonlat nagymamára.
A hülye medve azóta várja.
Bundája foszlik angyalok láttán.
Nagymama hallgat. Azt mondja: sátán.
RÉZTÁNYÉR
meg se született meg se hótt
búcsúzó erdélyi donkihót
magasztos útján halálra lesték
kurva kutyák csahos menyecskék
hite mely hol vót hol nem vót
nem kíván ezredfordulót
nincs aki mézes dalt fakasszon
cemende torkú czifra asszony
csak garabonczosok sasfiúk
kiket e földre tudás szele fútt
nyomukban semmi zuhog a nincsen
szeretõk talpig fürelízben
nagyfene lelkünk az marad
vigyázz össze ne szóld magad
ne ríjátok hogy rossz lovunk ráment
rikkantsatok trikolór áment
SZÜLETÉSEK NAPJA
Elhagyod kulcsaid, szíved emberül.
Csupa fehér bálna tengereidben.
Próza minden, a fene is elkerül.
Nem tudod, ki hagy itt, ki visz el innen.
Rút, míves versek, mint a gyilkolás.
Szerelem bennük – sose bocsánat.
Tágranyílt szemû vak menekülés.
Akár az életét végzõ állat.
Nem láthatod a folyón túli rétet.
Barátaid hová s merre mennek...
Kassákid, Weöresid, Nagyjaid,
Kormosid – neki a végtelennek.
A Túl-Szamos nem látszik, de ha egyszer...
A Vasmacska-kocsmában jó rájuk várni.
Miközben fázol, dallsz és megmelegszel.
Gõzöl a folyón ezer lárifári.
Ezer mívtelen vágyna míves lenni.
Szemünk, szavunk lesik szívszorongva.
Jó lehet tudni: minden minden semmi.
És a gondolat: ribancok rongya.
Ám az ezredvégi nyomor víz fölött
Villámlanak hasztalan sirályok.
S robbannak folyton: színes fénykörök.
Percenként bírok emlékezni Rájuk.
Forrás: Király László: Válogatott versek. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2013