A tamburás öregúr
Öregurasan sétált végig a margitszigeti promenádon, talpa alól szertefutott a frissen és előzménytelenül elterített kavics, meglepődött, meg is illetődött egy villanásnyira: fejlődünk, fejlődgetünk - mondta magában, s igyekezett lábujjai és sarka csusszantásaival, talpa homorításával elviselhetőbb helyre irányítani a cipőjébe tévedt kődarabot. Már ismét messzebb vannak a tölgyfák, talán a kavics miatt - tűnődött, s hunyorgott hozzá: derült ezen a kegyes csaláson, a véletlen hozta kis kifogáson - érezte, hogy öregszik ebben a percben is -, s leült volna a gyep szélére, kipattintotta volna cipőjén a gombokat stb. A zeneszerszámot most nem hozta magával, nem is volt soha tamburája, csak kabátja zsebe duzzadt jobban a kelleténél, mint pantallója térdén a tevepúp, végigsimított a zsebe szélén, s hirtelen rossz kedve kerekedett: ma reggel is elfelejtették levasalni a zsebszél rücskeit. Rosszul is aludt, bár ez nem volt számára újdonság, mindig is rossz volt az álma, de most már hajnalonta apró dühöngésekre késztették visszatérő rémálmai - szeretett volna álmában is olykor, mint mostanában mind többször éber állapotban, nem gondolni semmire, s magukra hagyni az eseményeket, mint az elhullajtott fillérest, tán eltűnődve egy pillanatra a követelőző csengésen, amint a kerek fém az utcai kövezeten tovapattog. Benyúlt a zsebébe, a könyv kapcsa már átmelegedett a testétől, ujjai végigbabráltak a pánt apró dudorodásain, kacskaringó-szélein, ettől jóleső álmosság fogta el, talán már két perce is, hogy egy helyben állt - sajgó talpa térítette magához. Most már bosszankodott, az elnéző mosoly még ott fodrozódott a szája szélén, de kis, ideges remegések futottak gyomrától a nyakszirtjéig. Néhány apró rúgással a kavicsba elégtételt vett a buzgó városi tanácson, s most már igazi öregesen, botját erőteljesebben koppantva a földhöz, odasétált egy füves kiemelkedéshez, körül se nézett, rég leszokott erről is már, kit érdekel fél lábbal a sírban a mások véleménye, leült, és gondosan kirázta cipőjét. A körülmények, a gyerekek, a család, a fűtetlen szoba, az elügyetlenkedett döntések, a tőle majd mindig elvárt és váratlanul kibukó hálálkodások, a legjobb barát és a rajongott asszonylány halála, a körülmények s most ez a kavics - remegni készülő kezét a könyvre tette, végigsimított a fedél bordázatán, s egyszerre megnyugodott, megigazította fején a kalapját, karimája rég nem tartotta fel az esővizet, és most botjának nekidőlve, kis, félig elfojtott szusszanások közepette talpra állt. Jó cipő, jó kényelmes cipő - mondta hangosan, kihúzta magát, mert most is, sőt most még inkább adott a jó megjelenésre, s játszva a gondtalan őgyelgőt, biztos cél felé indult. A tölgyek alá. Most épp gyűlölte a tölgyeket, és utálta magát, most öreg volt, mindig is öreg volt (tán csak az alatt a hét év alatt volt igazán fiatal) - és a tölgyek májust játszottak a dunai széllel, és úgy feszült a légnek rajtuk minden levél, mint frissen szabott, elnyűhetetlen, milliónyi szertelen vitorla. És megrándultak a tölgyek a vágyakozástól, el innét, és megindultak a tölgyek, lomhán siklottak tova a felhők alatt, és otthagyták a tamburátlan öregurat az arca körül aprózó széllel, enyhe szédülésben. Várjatok, várjatok - kiáltotta volna -, én érzelmes, öreg tölgyeim, de elmúlt már ez is, megint ő volt, vagyis hát az előbb is én voltam, bár mégsem az - írjanak bármit is rólam a mai fiatalok: egy sem Arany, ami fénylik az irodalomban. Tett egyetlenegy tánclépést, gondolatban fütyörészett hozzá, elindult mélyen a fák közé, az ismerős árnyékok, a hozzá illő árnyak közé, egyik kezével meglibbentette szürke felöltőjének szárnyát, a másikkal lepallt egy rönköt, és óvatos derékhajlással, szórakozott kis sóhajokkal a szája sarkában leült. Ahogy ott ült, elereszkedve, kapkodva még a levegő után, az a nyugtalanító érzése volt, hogy nem valami elfogadható látványt nyújthat valaki leselkedőnek, s elviszik a hírét: nem bírja már soká az öregúr. Még mindig a jóhírét féltette az öreg költő, a jóhírét, amiért ifjan az életét is feláldozta volna gondtalanul, nevének fényére gondolt, keserű gondolattal, az írói mesterség tiszteletére, a bemocskolatlan, a gondolkodó becsületével százszorosán körülsáncolt, bevehetetlen írói jóhírre gondolt, s az átálmatlankodott ezer és ezer éjszakára, hogy a rémlátások álmában meg ne lepjék, ó, hányszor látta mégis nevét leköpve, magát sárba zilálva, a mutogató ujjak mind közeledtek, feltéptek ajtót-ablakot, ott motoznak az ágya szélén, nyüvek nyüzsögnek, tele a szoba ujjal mutogatással, szorongatják a torkát a fák, a fák: áruló, elárultad az eszményeidet egy írnoki állásért, fiatalember, a nemzet költőreménye, rongy megalkuvó. Kalapja átnedvesedett, szeme bepárásodott, rázta a remegés, nyirkos ujjaival belemázolta a verejtéket a szemébe: csípte. Tiszta zsebkendő volt nála, használta, ahogy illik, mélyet sóhajtott, ingerülten legyintett. És Lisznyai? Lisznyai, aki csengő aranyakért megkomponálta az üdvözlő verset, bár a nevét nem merte alákanyarítani, miközben én csak azért is megírtam A walesi bárdokat. Az semmi, hogy míg napokig pezsgőztek a barátok a nyalási béren, addig mi rántáshoz való lisztet vakartunk a kiürült láda faláról? A család, mindig a család, a híres otthon, a rejtekhely, búvómenedék. No, és a Családi körben a megváltoztatott sorok? Ki értette meg, hogy a szabadság véres napjairól nem lehet beszélni, s hogy mégis mi rejlik az átváltott sorokban, a vérem, az agyam, kedélyem elborulása, a „gyávaság", mely remekművet szülhetett: nem mese ez gyermek, így feddi az apja, rátekint a vándor, és tovább folytatja. Kezének remegése koppintgatta a ritmust a térdén, mozgott a szája, megint könnyes a szeme. Tán már sajnálja is magát? A rejtőzködés, a versbeli kétszínűsködés, az örök belső ellenőrzés, hogy ki ne adjam magam cenzornak s olvasónak. Ez mi, ha nem gyávaság? Miért kellett annyit közölni, évről évre írni a teljes meghasonlás, a kiábrándultság, az életuntság, az érzelmi nyomor idején, írni-írni a verseket? Talán csak ha azért nem, mert utáltam (gyenge szó) a dühös tespedőket, a belső szobában átkozódókat, a hálósipkás-fűzfakardos gyászvitézeket, akik percenként siratták el a nemzetet, miközben az élt, és dolgozott. És igazam volt az álszent kérődzőkkel, a napi nyavalyáikat felböfögőkkel szemben is, akik ifjan a szerelmet, öregen a köszvényt átkozták verseikben. Ezt már dühösen kiabálta, ingerülten kopogott botjával az avarban, arca kipirosodott, miközben rekedtté vált, majd elállott a hangja. Hol van, öregúr, a híres önfegyelmed, legendás nyugalmad? Viselkedj itt is, a tölgyek alatt, kötelez a múlt, az Akadémia, érettséged és közismert szerénységed - vigyázd, amint a levelek között az árnyékok árnyalatokkal játszanak. Mosolygott, istenem, elmosolyodott az öreg, mert öreg volt már a költő, és olykor megbocsátó. Meg fáradt, s magában néha mosolygásra is hajlamos. Elővette kapcsos könyvét, s dátum nélkül, megbékélt derűvel beírta az utolsó verset:
„Életem hatvanhatodik évébe'
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe."
Bizony már bealkonyodott a tölgyfák alatt s az öregúr felett. Romló szemeivel nem látta már a betűket, így abba is hagyta az írást - legyen töredék ez is, mint eddig annyi más és akárcsak én magam. Rebbent a felhők szeme, madárszárny csapkodott a leveleken, apró szelek sürögtek-forog-tak, az elmúlás ott ült a fatörzsek között, de mindez már nem érdekelte a költőt. Hazasietek, mondta enyhe gúnnyal, kinyújtóztatta lábait, s míg megpróbált felállni, néhányszor puhán visszahuppant. Majd megindult, kiért a kavicsos útra, s kis rosszallással a szemében, a gyepszélen folytatta útját. Végül is ennyi örömre neki is joga van ettől az élettől.
Forrás: Vásárhelyi Géza: A tébolyult kalmár. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982
*
A találkozás szomorúsága
Van ebben a mai könyvválasztásomban egy jó adag személyes nosztalgia és kegyeleti elfogultság is. Nem állom meg, hogy el ne újságoljam: A tébolyult kalmár szerzője, aki inkább költő volt, de most mégis egyetlen prózakötetét emeltem le a polcról, tulajdonképpen néhány évig a sógorom volt. Kamasz voltam még, s ő sem sokkal hamarabb rúgta el magától a lázongó ifjúkort, amikor az ember képes volt átélni és átérezni akár ifjú Werther keserveit is, házassága is amolyan hirtelen fellángoló, minden gátat elsöprő szerelem, mely titokban vezette menyasszonyt és vőlegényt a házasságkötő terembe. A szülők csóválták a fejüket, túl korainak találván az első évre járó egyetemisták házasságát, mi gyerekek annál romantikusabbnak és merészebbnek. Kimondottan imponált sógorom és a néném merész szembenállása a konvenciókkal, hagyománnyal, a felnőttek véleményével. Jól éreztem magam a társaságukban, Géza bár orvosnak készült, nagy irodalombarátnak bizonyult, rengeteget olvasott, én meg az ő hatására minden könyvén átrágtam magam. Sűrűn csereberéltük olvasmányainkat, vadásztuk a kis kolozsvári antikvárium újdonságait, elolvastuk őket, majd ismét eladtuk, megmutattam neki verseimet, ő biztatott. Önképzőkörbe jártunk, s ahogy visszaemlékszem, még a világmegváltás is szerepelt közös témáink között. Aztán a fiatal pár az élet néhány buktatóján átalesve ráébredt, hogy elsiették a frigyet, amit én nagyon sajnáltam, mert egyik napról a másikra egy jó beszélgetőtársat, mondhatni barátot, bizalmast veszítettem el. Akkor nem értettem meg, hogy a néném vesztesége ennél sokkal súlyosabb, én csupán haszonélvezője és élősködője voltam egy érzelmi kapcsolatnak, amely természetszerűen megromlott és megszakadt. Szoros barátságunk utolsó heteiben tudtam meg, hogy Géza maga is megpróbálkozott a verssel. Nem vettem komolyan, s amit elolvashattam tőle, az távolról sem felelt meg az én irodalmi ízlésemnek; nyersen, burjánzóan, nem túlságosan poétikusan fogalmazott, zsúfolt képvilágában nehezen igazodtam el. Aztán hirtelen feltűntünk egy közös antológiában, a Vitorlaénekben. Ottani versei még nem mutatják azt az önkínzásig elmenő, mély gondolkodót, ami aztán egymás után megjelenő, jobbnál jobb versesköteteire mindinkább jellemző lesz.
Érdekes módon, sosem láttam benne riválist, pedig ugyanabban a hajóban eveztünk. Ritkán, ha találkoztunk, meghitten mosolyogtunk egymásra, de már más-más mindennapi világhoz, körhöz, ihletközeghez. Megvásároltam minden kötetét, kivéve A tébolyult kalmárt, amelynek esszénovellái pedig nagyrészt megjelentek az Utunkban. Most, hogy annyi évtized és a szerző 1988-as halála óta Vásárhelyi Géza életműve lezárt, megrendüléssel és elismeréssel olvasom a történelem és szellem nagyjai egy-egy életrajzi motívumára épített, beleéléses szerepnovelláit. A könyvében egymás után bújik be Tinódi Lantos Sebestyén, majd Csokonai, Saint-Simon, Martinovits Ignác, Madách Imre, Gustave Flaubert, Arany János, Vajda János, Arthur Rimbaud, Mikszáth Kálmán, Csehov, Lev Tolsztoj, Krúdy Gyula, Ady Endre, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Apollinaire, Balázs Ferenc, Szabó Dezső, Bartók Béla stb. bőrébe, s leveleiket, naplóikat, műveiket építőkockául használva, felépíti hitelesnek tűnő helyszíneiket - mindegyre részben az egészet -, saját értelmezése szerint. S a furcsa szellemjárás végefelé odalopja a maga orvos-költő sorsát, társadalmi-szakmai fásultságát, álmait, családját és tehetetlenségét, a mámor menedéket nyújtó, de mind mélyebbre húzó ingoványát (Földi örömök, földöntúli szomorúság). A kör bezárul, mindenki ott és úgy végzi, ahol és ahogyan feladja a játszmát, s annyit présel ki az életből, amennyire játékos kedvéből és csodát csiholó tehetségéből telik...
Forrás: Cseke Gábor: A találkozás szomorúsága. Hargita Népe, Kölcsönkönyv-rovat, 2008
A Hátrahagyott versek-ből
[Láthatjátok elkimaradtam]
Láthatjátok elkimaradtam
hóhérkodtatok is rajtam
bekentetek elkihallgatással
fenyegettetek elnemsiratással
Másabb is lettem amint hittem
egyetlen irhám eltovavittem
s kerülgetve a világot
leltem magamban bizonyosságot
Elkiestem úgy épültem
magammal eggyé elvegyültem
egymagammá felkioldhatatlan
láthatjátok megkimaradtam
Képzeletverem
Kötődés vagy kötődöttség
ha lehet: ne dicsértessék
foglár vagyok s rabom vagyok
úgy visznek el: itt maradok
Én akartam? – nem akartam
izzó béklyó üszke rajtam
futottam volna kimerülten
maradok már – nem menekültem
Nem segít – ej! – sehogy az elme
a képzelet is csupán verme
a helyzetnek: életemnyi vétek
vasban áll a Kárpátok a rétek
Mit hihetnék? – adjatok tanácsot
hogy ne szórjam könnyeimet rátok
mondjatok egy csodást értelmeset
többet mint hogy: felnő kisgyereked
Kötődés? – ezt ki találta ki
létezne tán egy bölcsebb valaki
aki jobban szebben értelmesebben
mártja meg ujjait sebemben?
Kötődöttség! – ez az átok
nem hitetek – csupán a ruhátok
izzó páncél szűk csaláncsuha
talp a szájon: így kell mondania
Hisz mondom én: ez ős(z)i
négysorosban
életem maholnap megrokkan
– s ki érti még a rokontalan nyelvet
az sem tud adni rám többé már
kegyelmet!?
[Áttételezve egy más világba]
Áttételezve egy más világba
fogcsikorogva s kiáltva
fércelem e szétrongyolt sorsot
nem kívánok sem jövőt
sem koporsót
Ki tudja mi vár még bennünk
haragot veszedelmet
ne kérj – nincs kitől –
kegyelmet
Bennem is virágzik orgonafa
benned is zeng egy orgona
semmitől se félj édes öregem
Minden ember csupa félelem
S a semmi féle önmagától?
Mindig helyi tetvek eszik az embert
a vakarózás büszkeségbe hátrál
Kit érdekel ez évszak
májust vagy decembert?
Lemetszve e kérdőjelet
nincs mit félni az embert
A tavasz mindig fázik
a tél is hidegrázzal renget
Hol kapsz disznófősajthoz: petlenget?
Áttételezve egy másvilágba?
Ne tedd ha nem érted és féled
kezed orgonára
[Volt egy város nem emlékszem]
Volt egy város nem emlékszem
pontosan hol volt s
miféle népek laktákebadták
nak hívták magukat
Zaklató élmény
lehetett ha meg sem történt
annyi bizonyos hogy magnólia
formája
volt a poharaknak
s mindenki OLYAN JÓINDULATÚ
volt
Én saját zenekaromban játsztam a
némát
döbbenten hallgattam
Mekkora siker!?
Egy szóra emlékszem
kvázi
ilyenkor a madarak nyelve elrohad
és (no hát ezt most le sem írom
megtanítottak le sem írni)
És így ahogy az évszakokon át
derűs cipellőkkel bandukoltam
igen igen egy volt városban nem
emlékezem
mi volt neve kik laktákebadták
és amikor
nem volt amikor
A felrobbant fantázia
gyalogösvényein
komótosan savanyúcukorkával
a számban
koppant volna ha kiköptem
De az is néma volt
Hát ebben a városban egyszer
ami nem volt
történt meg velem
hogy hirtelen elmosolyodtam
föld alá bújtam szivárvány közé
Ó HOGY MILYEN UNDORÍTÓ A
MINDENNAPI HAZUGSÁG
abban a városban hol nem jártam soha
[Függönyök mik el sem takarnak]
Függönyök mik el sem takarnak
istenes dorombolásba fognak
Csönd
Hiányzó szellőzőlyukak
Foglya konok koromnak
Az idő jár
Dunántúlról huzatot ígér
Magasra nő a fa – földig ér
Komor akácok kezük karbafonva
Egy jövendő jégcsap fogvacogva
Szemhatár tágul lappad a lélek
De hiszen már régen
nem is élek
Nem is élek
Kiragad a csönd a zaj a mozgás
éhes vagyok Anyám
nincs kit bevonni a körbe
oly egyszerű a semmi
És olyan örökre.
„… jelen versek keletkezésének idején – úgy 1986 végén, 1987ben – a költő immár végérvényesen leszámolt az élettel, mindössze egyetlen gyámoltalan kísérletet téve a fenn és megmaradásra. A játszmát elvesztette, mert el akarta veszíteni. Mi, akik hol csöndes, hol őrjöngő haldoklását voltunk kénytelenek végignézni, szintén elvesztettünk egy »játszmát«, bár nem akartuk elveszíteni. Úgy mondtuk, tudtuk: »bedobta a gyeplőt”. Akkoriban minden kis, halmozódó sikerélményünk is a nagyobb csőd felé mutatott. Ilyenek voltunk s vagyunk s volt Ő mindenekelőtt, Ő, aki sokunknál érzékenyebben, sérülékenyebben reagált a jelenkor történelmének ribancságaira. E történelmi kor felszínén még a diktatúra látszatrendje jegesült a paroxizmusig, a csak sejthető mélyáramlatok szintjén viszont az összeomolni készülő keleteurópai idejétmúlta rendszerek már-már mitikus káosza örvénylett. Bújt, menekült ki hova s mibe tudott: ki a hazátlanságba dobbantott világhuzatos pályaudvarokról, ki az alkoholizmussal környékezte a sírkerteket, ki csak állt s bámult hűdötten maga elé…” (Mózes Attila: Vásárhelyi Géza Ne félj az álom úgyis szertehordoz. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1993)
És végezetül, talán az egyik legszebb lírai verse, a Hajnali hó szólal meg Rétlaki Márton zeneszerzői segédletével, 2011-ben...