Vásárhelyi Géza

Született 1939-ben. A kolozsvári Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolán végzett. Jelenleg orvos Nagysomkúton.

BESZÉD BARÁTOMHOZ

Szele Péternek

Kifáradt madárként vergődik a reggel,

hogy áttörje álmom esőfátyolát,

mintha megtaszít egy képtelen gondolat,

vagy jólesőn vonz magához egy ember.

S én beszélek hozzá hajnali duzzadt ajakkal.

Megindulok újra felfedezni minden

elmúlt évezredet s egy-két pillanatot,

hogy megértsem szépséges, éber óráimat.

És lassan görgetem nyelvem alatt a szót:

Barátom van. — Majd hirtelen:

És van, hogy megbízhatatlan vagy és hazug,

és saját eszközökkel színházat játszol hétköznap

és vasárnap és néha ripacskodsz és ismétled magad

és hogy ebben a színházban nincs néző, csak szereplő,

és ők valóban az utcán, valódi otthonban mozognak. De te?

Te még nagyon fiatal vagy,

és akarod, hogy minden boldog legyen,

és szégyen nélkül lehessen közös körtáncba menni,

és minden ismert és ismeretlen emberi fájdalom büntetés neked,

Hát ez vagy te, ezért vagy barátom,

ezért beszélek hozzád, bár itt se vagy,

pedig megígérted.

– Emberek vonzása, taszítása

döbbent rá, hogy ki is vagyok,

hogy vagy az élet narkózisa,

vagy a halál nyúlós mákonya borul agyamra.

Bár eszem kapuja tárva-nyitva,

és tág pupillám akar a napra nyílni,

útközben a kép valahol megreked bennem.

Fölszippantok magamba tájat és embert,

s az a maga egészében megcsomósodik;

vagy olyan, mint a sakktábla,

mire csak tenyérnyi fény esik.

Megpróbálom követni a képek dinamizmusát,

s időnként észreveszem, hogy a felvillanó

részek másodrangúak.

Például furcsa, ha valaki felemelkedik,

és talpa és a föld között

ott mozognak a levegő-részek.

De hát ez semmiség.

Jól van, mondom, akkor ráfújok

emlékeimre, s a kavargó levelek közül

elkapom azt, ami a legfontosabb.

De az emlékek ugyanazok?

A nedves melegben ott benn

hány palotaforradalom nyert már csatát.

Ha lekicsinylem éléseim, akkor

bármilyen értelemben milyen alapként

szolgálhatnak. Nevetséges

képzelet, ihlet, menekülés?

Fejest ugrani egy rendezett filozófiába,

vagy évekig fenekelve tanulni a tudást!

És addig? Felduzzadt élményeim

milyen jogon ömlenének túl rajtam?

Hát gátjaim már nincsenek? Sima lapály,

árterület, vagy őseim harcának hordozója vagyok-e?

Ki itt a vétkes, újból csak én vagyok?

Mert a magamfajtának a bűnhődés

már soha el nem marad.

Mit tettél huszonegy éveddel, mért

tagadod, hogy mindjárt ezen is túl leszel?

Hiába mutatod fel a felkelő Napot,

ezt a bíbor ostyát el nem fogadja senki,

ezt a hajnali Deus ex machinát

magadnak ki nem sajátíthatod,

vagyis csak magadnak tudhatod! S így

semmit sem oldasz meg vele.

Élményeim és tudásom hiánya

primitív felvevőkamra a húszadik században.

De én szeretek nevetni

és mivel az egész emberiség olyan

hatalmas helyzeti energia,

hogy tudom: az ember

több lesz, mint volt,

így bizalmam fóliánsokban, kőtáblákban

és elektronikus agyakban

magabiztonságomat jelenti!

— Most felmerülve, lehet,

hogy egy pocsolyából lábolok kifelé.

De ha egy kisgyerek leguggol mellém,

és papírhajókat bocsát nevetve vizemre,

kitárom magam az emberarcú napnak,

és esőként öntözöm majd a rózsakerteket.

[Szerző életpályájáról:

Szakmai pályáját körorvosként Alsóhomoródon kezdte (1962–63), következő állomásai: Nagysomkút (1963–67), Pusztaszentkirály (1967–68), majd haláláig Kövend.Költőként a Vitorla-ének (Bukarest, 1967) nemzedékével vált ismertté; első verskötete (Viaskodás az angyallal) nem sokkal később (1969) jelent meg.

Az 1970-es évektől gyakran közölt elemző kritikákat kortársairól: Páskándi Gézáról (Utunk, 1970/35), Kányádi Sándorról (Korunk, 1973/9), Lászlóffy Aladárról (A Hét 1973/22, 1977/11), Király Lászlóról (A Hét, 1976/50), Lászlóffy Csabáról (A Hét, 1977/37), Nyárádi Szabó Zoltánról (Utunk, 1979/41), Palocsay Zsigmondról (Utunk, 1979/45), Mózes Attiláról (Utunk, 1983/4).

Balázs Ferencről írt drámáját az Utunk közölte. Verseiből A lovasroham (Sarja de cavalerie) címen román nyelvű válogatást jelentettek meg 1987-ben Paul Drumaru fordításában.

Kötetei:

Viaskodás az angyallal (versek, Kántor Lajos előszavával. Bukarest, 1969. Forrás);

A 999. éjszaka (versek, Bukarest, 1976);

Én ezt már úgyis álmodom (versek, Bukarest, 1979);

A tébolyult kalmár (esszénovellák, Kolozsvár, 1982);

Álomtalanul, már az örök éjszaka (versek, Bukarest, 1983);

Álom nem-emlékeimről (versek, Bukarest, 1986);

A nincs-miért-madár (versek, Bukarest, 1988);

Ki vár engem? Hátrahagyott versek (Budapest, 1991);

Ne félj, az álom úgyis szertehordoz. Hátrahagyott versek (Bukarest, 1993).

1979-ben elnyerte a Kolozsvári Írók Egyesületének díját.

Forrás: a Wikipédia nyomán. * Kancsura István rajza]