Vásárhelyi Géza
Született 1939-ben. A kolozsvári Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolán végzett. Jelenleg orvos Nagysomkúton.
BESZÉD BARÁTOMHOZ
Szele Péternek
Kifáradt madárként vergődik a reggel,
hogy áttörje álmom esőfátyolát,
mintha megtaszít egy képtelen gondolat,
vagy jólesőn vonz magához egy ember.
S én beszélek hozzá hajnali duzzadt ajakkal.
Megindulok újra felfedezni minden
elmúlt évezredet s egy-két pillanatot,
hogy megértsem szépséges, éber óráimat.
És lassan görgetem nyelvem alatt a szót:
Barátom van. — Majd hirtelen:
És van, hogy megbízhatatlan vagy és hazug,
és saját eszközökkel színházat játszol hétköznap
és vasárnap és néha ripacskodsz és ismétled magad
és hogy ebben a színházban nincs néző, csak szereplő,
és ők valóban az utcán, valódi otthonban mozognak. De te?
Te még nagyon fiatal vagy,
és akarod, hogy minden boldog legyen,
és szégyen nélkül lehessen közös körtáncba menni,
és minden ismert és ismeretlen emberi fájdalom büntetés neked,
Hát ez vagy te, ezért vagy barátom,
ezért beszélek hozzád, bár itt se vagy,
pedig megígérted.
– Emberek vonzása, taszítása
döbbent rá, hogy ki is vagyok,
hogy vagy az élet narkózisa,
vagy a halál nyúlós mákonya borul agyamra.
Bár eszem kapuja tárva-nyitva,
és tág pupillám akar a napra nyílni,
útközben a kép valahol megreked bennem.
Fölszippantok magamba tájat és embert,
s az a maga egészében megcsomósodik;
vagy olyan, mint a sakktábla,
mire csak tenyérnyi fény esik.
Megpróbálom követni a képek dinamizmusát,
s időnként észreveszem, hogy a felvillanó
részek másodrangúak.
Például furcsa, ha valaki felemelkedik,
és talpa és a föld között
ott mozognak a levegő-részek.
De hát ez semmiség.
Jól van, mondom, akkor ráfújok
emlékeimre, s a kavargó levelek közül
elkapom azt, ami a legfontosabb.
De az emlékek ugyanazok?
A nedves melegben ott benn
hány palotaforradalom nyert már csatát.
Ha lekicsinylem éléseim, akkor
bármilyen értelemben milyen alapként
szolgálhatnak. Nevetséges
képzelet, ihlet, menekülés?
Fejest ugrani egy rendezett filozófiába,
vagy évekig fenekelve tanulni a tudást!
És addig? Felduzzadt élményeim
milyen jogon ömlenének túl rajtam?
Hát gátjaim már nincsenek? Sima lapály,
árterület, vagy őseim harcának hordozója vagyok-e?
Ki itt a vétkes, újból csak én vagyok?
Mert a magamfajtának a bűnhődés
már soha el nem marad.
Mit tettél huszonegy éveddel, mért
tagadod, hogy mindjárt ezen is túl leszel?
Hiába mutatod fel a felkelő Napot,
ezt a bíbor ostyát el nem fogadja senki,
ezt a hajnali Deus ex machinát
magadnak ki nem sajátíthatod,
vagyis csak magadnak tudhatod! S így
semmit sem oldasz meg vele.
Élményeim és tudásom hiánya
primitív felvevőkamra a húszadik században.
De én szeretek nevetni
és mivel az egész emberiség olyan
hatalmas helyzeti energia,
hogy tudom: az ember
több lesz, mint volt,
így bizalmam fóliánsokban, kőtáblákban
és elektronikus agyakban
magabiztonságomat jelenti!
— Most felmerülve, lehet,
hogy egy pocsolyából lábolok kifelé.
De ha egy kisgyerek leguggol mellém,
és papírhajókat bocsát nevetve vizemre,
kitárom magam az emberarcú napnak,
és esőként öntözöm majd a rózsakerteket.
[Szerző életpályájáról:
Szakmai pályáját körorvosként Alsóhomoródon kezdte (1962–63), következő állomásai: Nagysomkút (1963–67), Pusztaszentkirály (1967–68), majd haláláig Kövend.Költőként a Vitorla-ének (Bukarest, 1967) nemzedékével vált ismertté; első verskötete (Viaskodás az angyallal) nem sokkal később (1969) jelent meg.
Az 1970-es évektől gyakran közölt elemző kritikákat kortársairól: Páskándi Gézáról (Utunk, 1970/35), Kányádi Sándorról (Korunk, 1973/9), Lászlóffy Aladárról (A Hét 1973/22, 1977/11), Király Lászlóról (A Hét, 1976/50), Lászlóffy Csabáról (A Hét, 1977/37), Nyárádi Szabó Zoltánról (Utunk, 1979/41), Palocsay Zsigmondról (Utunk, 1979/45), Mózes Attiláról (Utunk, 1983/4).
Balázs Ferencről írt drámáját az Utunk közölte. Verseiből A lovasroham (Sarja de cavalerie) címen román nyelvű válogatást jelentettek meg 1987-ben Paul Drumaru fordításában.
Kötetei:
Viaskodás az angyallal (versek, Kántor Lajos előszavával. Bukarest, 1969. Forrás);
A 999. éjszaka (versek, Bukarest, 1976);
Én ezt már úgyis álmodom (versek, Bukarest, 1979);
A tébolyult kalmár (esszénovellák, Kolozsvár, 1982);
Álomtalanul, már az örök éjszaka (versek, Bukarest, 1983);
Álom nem-emlékeimről (versek, Bukarest, 1986);
A nincs-miért-madár (versek, Bukarest, 1988);
Ki vár engem? Hátrahagyott versek (Budapest, 1991);
Ne félj, az álom úgyis szertehordoz. Hátrahagyott versek (Bukarest, 1993).
1979-ben elnyerte a Kolozsvári Írók Egyesületének díját.
Forrás: a Wikipédia nyomán. * Kancsura István rajza]