Kritikák, recenziók

Vári Attila:

Vitorla-ének

Felnőtt egy költőnemzedék, s szinte vele együtt nőtt fel olvasóik tábora is, akikről, sokszor nem is tudjuk, hogy tulajdonképpen verset vagy költőt olvasnak, mert így is van az rendjén, hogy egyiknek a versek habzsolása okozzon örömöt, a másiknak a kiválasztott költő megismerése. És mert folyóirataink nem tehetnek meg mindent sem az egyik olvasóért, sem a másikért – marad, mint egyedüli üdvözítő megoldás: az antológia, így okoskodom, s tulajdonképpen már ki is hagytam egy lényeges szempontot, hogy végül is a költő is csak ember, s a magamutatás, a megértésre vágyás vezérli, ő is sok verset akar és önmagát is akarja adni, s ez aztán a legbonyolultabban akkor jelentkezik, ha huszonnyolc fiatal költő önmagán túl még a generációját is meg akarja értetni az olvasóval, de az is igaz, hogy így talán még egyszerűbb, mert amiről nem vall az egyik, a maga módján beszél a másik, s így lassan kikerekedik egy kép arról, hogy honnan, hova és miért.

A kötet indító versében így vall Kenéz Ferenc: „...ha azt akarom, hogy segítsem a világot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!...” (21 éved mellé), ez a látszólag egyszerű igazság uralkodik az antológiában, mert mindenki a javát akarja adni annak, amit tud, ott akar állni, amiről elmondhatja: ez az én helyem. Jó érzés olvasni ezeket a verseket, mert mindenik más, mint a többi, s egy kicsit mégis ugyanaz, mert fiatalos, lendületes mindenik, még akkor is, ha éppen a legtöprengőbbnek látszik; jó hallgatni őket, mint egy zenekart, ha jó karmester vezényel, s ennél a huszonnyolc tagú „kamarazenekarnál" ebben sincs hiba, mert az, aki egybehangolta, válogatta és bevezetővel ellátta a kötetet, nem más, mint a generáció legjobb barátja, Lászlóffy Aladár.

Van, aki már annyira érett, hogy mindent ért, s ha nagyot mond, nem hamis egyetlen hangja sem; van, akinek már kötete jelent meg, s van olyan is, aki így vall: „... s lehet fáj neki, / hogy elengedte dalát, lehet / ez az ének volt egyetlen kalandja.” Ezeket a sorokat a kötet legfiatalabb költője, Balla Zsófia írta le, s tulajdonképpen a végtelenségig lehetne beszélni az őszinteségről, a helytállásról, és sorolhatnám a neveket, egészen 28-ig, de nem teszem, s befejezésül is csak egyetlen dolgot kívánok: vegyék olyan komolyan az olvasók az antológiát, mint költőink az egyéniséget és verset.

Forrás: Utunk, 1967 / 26. szám

Molnár Gusztáv:

Tiszta lelkiismerettel

(Gondolatok a Vitorlaénekről – megjelenése napján)

Huszonnyolc szögű kő a vízbe csapódott. S ahol a víz azelőtt széltől hajtva, partnak ütődve csavargott, egyszerre 360 fele, énekvitorlájuk ember-szívek szelébe akasztva elindultak a gyűrűk.

Huszonnyolc fiatal költő jelentkezett a Vitorla-ének című gyűjteményes kötetben. Többségükben az aktus lírikusai ők, a tett emberei, sziklákat sarkukból kivető energiákba csöppent ember-bogárkák, akik megéneklik, úgy győzik le az erőt:

„...az egész emberiség olyan

hatalmas helyzeti energia,

hogy tudom: az ember

több lesz, mint volt,

így bizalmam fóliánsokban, kőtáblákban

és elektronikus agyakban

magabiztonságomat jelenti!”

(Vásárhelyi Géza: Beszéd barátomhoz)

Nem egy versben helyet kap a szorongás is:

„A Vízözön borús zuhogással,

súlyos ködökkel fölénk nehezül.

S én elküldtem Nóét, hogy menjen,

hogy menjen bárkáján egyedül.

Mert nem akarok élni egymagamban,

ha kihalt a föld kívülem.”

(Tatár György: A költő és az özönvíz)

Nem tudom, melyik a humánusabb alapállás, a bizakodás, vagy a szorongás, a szeretett féltése. Azt hiszem, mindkettő humánum a javából, mindaddig, amíg az előbbi nem válik könyvszagúvá, szólammá, az utóbbi pedig nyavalygássá. S ez az, amibe én nem tudok belenyugodni. Mi valamennyien rettenetesen értjük-védjük az egyetemes emberit, valamennyien rettenetesen humanisták vagyunk, s ráadásul még komolyan is vesszük magunkat. Kijelentjük, hogy hiszünk az emberben, s azt hisszük, tiszta a lelkiismeretünk. Túlságosan a fellegekben járunk, túlságosan magasan, s úgy látszik, megszoktuk a hegyi klímát, mert a lélegzés nem is esik már nehezünkre. Tanuljunk már meg egyszer kételkedni, s a kérdéseket ne csak azért tegyük fel, hogy feleljhessünk rájuk. Találjuk meg a módját, hogy az egyetemes ne legyen üres, tehetetlen, ellenséges erők szegüljenek benne, s vessék széjjel a mázt, ha nem elég erős!

A Kaszások című Molnos vers ádáz paraszt-dühe több helyzeti energiát tartalmaz, mint nem tudom, hány kilövőpályás, atomreaktoros vers. Mikor Farkas Árpád Nagyapám sírjánál-ban a múltat gyalázza, önmagából gyaláz egy darabot. Király az Éjszaká-ban a háború halottjairól ír. Nem szólamozik. A ballada elkötelez.

Csak önmagunkon keresztül haladhatjuk meg önmagunkat.

Forrás: Ifjúmunkás, 1967. június 29.

Szász János:

Vitorla-ének

/Fiatal költők antológiája/

Antológiák sorsa, hogy késve kerülnek az olvasó kezébe. Főként, ha szerzői fiatalok; mire elkészül a gyűjtemény, egyesek már kiugrottak a bolyból és saját kötetükkel robognak a pályán (mint most is Elekes Ferenc és Király László), mások meg, ha kötet nélkül is, messze előbbre tartanak már. Sebaj, jellemző marad és értékes továbbra is az a közös hang, amit egy ilyen gyűjtemény megszólaltat.

Közös hang? Valamely nemzedéké? LászJóffy Aladár, a kötet szerkesztője, előszavában a huszonnyolc fiatal költő jelentkezését nem tartja nemzedéki jelenségnek. Okkal. Hiszen a szerzők között akad alig tizenkilenc éves is, nem is egy közülük pedig már harmincadik évét tapossa. Akkor talán egy közös költői iskola hangja szólal meg ebben az antológiában ? Aligha. Balla Zsófia belső tájrajzainak leheletfinom árnyaltsága és Farkas Árpád közösségi sorskérdésekkel viaskodó, teli torokból szóló lírája nem foganhatott azonos iskola költészet-eszményeinek jegyében. Közös természetesen a huszonnyolc fiatal költő világnézete, de ebben egyek ők egész költészetünkkel. Mi az hát, ami úgy közös, hogy egyben meg is különbözteti őket?

A kérdésre nehéz közvetlenül válaszolni. Próbáljuk meg kerülő úton.

Két folyamat változtatta meg korunkban a költészet hagyományos arculatát. Az egyik forrása messzibb fekszik az időben, a másiké most fakadt föl napjainkban. Az egyik során a költészet egyrészt elvetette pózait, ünnepélyességét, romantikus taglejtéseit, fennköltségét és közvetlenné, köznapivá vált, másrészt kevesellve a hangulatok, benyomások, fölérzések hatékonyságát a valóság felmérésében, racionálissá vált. Hosszú és bonyolult, meddő és termő kísérletek, szerteágazó és sokszor ellentmondó fejlődés szakaszai után forrtak ki ezek az alapvonások. Persze a kor parancsára, s most hosszadalmas lenne itt fejtegetni, milyen áttételek útján.

A másik folyamat sajátosan a szocialista ihletésű költészetre vonatkozik, mely jó ideje – megint csak a valóság törvényeire figyelmezve – egyrészt a kezdeti harcbahívó szózatok és lobogások után, a társadalmi önismeret és az etikai önvizsgálat föladatát vállalja, másrészt korábbi előítéleteket elvetve szólaltatja meg az én-lírát, nem az úgynevezett privatizálás, hanem a teljes humánum jegyében.

Nos, ennek a huszonnyolc költőnek a jelentkezése teljes egészében a két folyamat jegyében történt. Nem mintha velük jelentkezett volna legelőször a modern szocialista líra a romániai magyar költészetben. Ennek közvetlen hagyományai megvannak a két világháború között, jórészt a „Korunk” lírai törekvéseiben és nyilván a felszabadulás utáni költészet bizonyos jegyeiben is. Teljes érvényű kibontakozását sem tőlük, hanem tulajdonképpen már Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella jelentkezésétől számíthatjuk.

Korántsem értéket jelzünk, irodalomtörténeti tényt állapítunk meg csupán. Mint ahogy az is irodalomtörténeti tény, hogy mindnyájuk jelentkezése – a legfiatalabbaké is – egész költészetünkre nagy hatással volt. Az csak természetes, hogy éppen a fiatalok váltak az új törekvések hordozóivá, hiszen az új valóság-változások és a költészet változásai az ő érzékelésükre és érzékenységükre mint egyedüli, kizárólagos tényezők hatottak.

Ilyen értelemben beszélhetünk hát a közös hangról. S noha korántsem lényegtelen, hogy ezen belül miként szólal meg egyik vagy másik fiatal költő, lehetetlen itt most meggyőzően kimutatni, melyiküknél forr a tehetség immár költői egyéniséggé. Bármennyire is serkent arra bennünket Lászlóffy Aladár előszavában, hogy úgy írjunk mindegyikőjükről, „mintha csak egyes-egyedül bukkantak volna föl", a kollektív jelentkezés e formája határozottan az összképre tereli a figyelmet. Kétségkívül, markáns vonásaival már most kiemelkedik Balla Zsófia, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos és Molnos Lajos, noha Kenéz Ferencnél, Mandics Györgynél és Paizs Tibornál is erős egyéniség körvonalait sejtjük. Nem rangsor e névsor, inkább csak jelezni kívánja, hogy természetes módon már indulásukkor megkezdődik a kiválasztás folyamata, ám, ki tudja, melyikük lankad el a jövőben s melyikük zárkózik föl és rugtat az élvonalba.

Valóban, az összkép megejtő. S talán ezen belül egy jellemző vonás a leginkább: konok-szép, férfias vonás: a helytállásé, a felelősségé. Úgy tűnhetne, hogy mai fiatalokról lévén szó, akik beleszülettek a szocializmus építésébe, mintegy művi úton teremtik meg a maguk számára a helytállást is és a felelősséget kiváltó helyzeteket. De a történelemben nem örökölhetők a kész megoldások, minden objektív helyzet újból és újból helytállásra és felelősségre serkent. Ezért mondja Farkas Árpád üzenet című versében az ötvenéves férfiaknak, hogy számára másfajta háborút szabtak az idők: „Bensőbb csatateret/ a homlokok alatt, hogy simítsuk hitté/ itt benn a ráncokat.” Ezért idézi meg Király László gyermekkori emlékeit, amelyek „villanásnyi helyet sem hagynak/ bennem a közönynek”. Ő az, aki egy másik versében így agitál: „Összehúzom szemem, lázítok/ a felelősségre az emberek között:/ felelősen élni!/ Rúgjátok tomporon/ a közönyt, mi néha megkötözött!” Kenéz Ferencnél ilyen sorokra bukkanunk: „A jövőbe előre /gondolat-rakétákaí küldök,/ hogy fölfedezzék a talajt,/ ahová a legbiztosabban/ teheti következő léptét az emberségem." Ugyanezzel a felelősségigénnyel találkozunk Vásárhelyi Géza meditációjában (Beszéd barátomhoz), D. Szabó Lajos fanyar életképében (Közömbös kisvárosi vasárnapok). Tatár György Ars poeticá-jában (csak addig akar írni-élni „míg az öröm lassan közvagyon lesz”). Közvetetten ugyancsak ezt a felelősségérzetet sugározza Magyari Lajos Metszet-ében a remek képen túl („Hol álmok és gyümölcsök érnek/ búnak a szemérmes falvak/ kiszikkadt vén esőimádók/ tanulnak csendes forradalmat”) a szolidaritás érzése („idebenn/ kaszák villognak értük szakadatlan”). Ama társadalmi önismeret és etikai önvizsgálat, amiről szólottunk, éppen a helytállás és a felelősség gondolat- és érzelemkörén belül nyilvánul meg a fiatalok költészetében.

Szerelmi költészetünk is erősen etikai tartású, noha egészségesen érzéki és álszemérmektől ment; az érzelem nem oldja a világhoz fűző köteléket. Molnos Lajos Kantátájából idézünk: „S agyakban csak a gondolat/ marad/ meg ilyen teljesen/ ahogy a szerelem/ neked adott/ És tűznek csak a melege/ lehet ily pontos lényege/ mint nekem te vagy.” Egyik-másik szerelmes versben érzelem és eszmény szegeződnek egymással szembe: „Te már tudod, hogy hiába/ akarni./ Szerelmed ellened fordítom,/ hogy akarj dolgozni, vágyaid elérni..." – írja Krizsán Zoltán Szerelem című versében. Az érzelmi lobogásban is eszményeik elkötelezettjei maradnak. Itt sem vállalják a kompromisszumot, mint ahogy egyáltalán elhatárolják magukat mindattól, ami kispolgári, viszolyognak a könyökléstől, törtetéstől, szolgalelkűségtől, közönytől és cinizmustól.

Aki újdon tűzijátékot vár tőlük, csalódni fog. Tüzük a régi tűz, amelynek fénye új helyzetek most fölfedezendő szegleteibe világít. Tömeges jelentkezésük mindenekelőtt a költészet szükségességére vall egy olyan korszakban, amikor a költészet keresi a maga új funkcionális helyét a tudományok forradalmát élő társadalomban.

Forrás: Utunk, 1967 / 29

Szilágyi Domokos:

Huszonnyolc

Hányan írnak ma verset nálunk? Sokan. Hányan olvasnak ma verset nálunk? Körülbelül annyian, ahányan írnak. Tehát kevesen. – Gondolják, hogy játszom a szavakkal? Való igaz: pontos statisztika nincs (s nem is lehet) sem az írókról, sem az olvasókról; az ember „saccolgat": azon az alapon, hogy ami megtérül a réven, elmegy a vámon és viszont: nem mindenki olvas, aki ír és nem mindenki ír, aki olvas. Ami pedig írónak sok, az olvasónak kevés.

A Vitorla-ének most: újabb huszonnyolc személyre szóló belépő a vers birodalmába. Hogy a huszonnyolc közül hányan töltenek itt huzamosabb időt, hányan nyernek állampolgárságot – esetleg díszpolgárságot – : majd elválik. E tekintetben korai volna ítélkeznünk; e tekintetben minden antológia – mint könyv – : korai.

Más tekintetben viszont: ez a könyv – mint antológia – : kései. De még mennyire. Nem nagy dicsőségére a kiadónak: a szerkesztgetés ideje alatt néhány itt szereplő fiatal költő önálló kötettel jelentkezett, másoké sajtó alatt van. Az antológia ötlete tisztes korú: megüti a horatiusi kilenc évet; pedig Horatius nem a szerkesztőknek szánta receptjét.

De nem folytatom: a kiadókat szidni folyton-folyvast, belátom, egyhangú dolog, s olcsó fogásnak tűnhetnék –, ha nem szolgáltatnának rá okot folyton-folyvást. Csupán annyit szeretnék még szóvá tenni, hogy az antológia hat fiatal grafikus (Árkosi István, Kopacz Mária, Bencsik János, Papadopulosz Adonis, Venczel János és Vass Tamás) rajzaival ékeskedik. A gondolat ,,szép s nemes". De miért ez a szűkmarkúság? Nem lehetett volna több fiatal képzőművészt bemutatni? És nem lehetett volna szorosabbra fogni a kapcsot fiatal képzőművészek s fiatal poéták között? Ilyenre is volt példa, s tanúsította, hogy az effajta kapcsolat igen termékeny.

Ne adjam az ártatlant: tudom, kicsi volt a „keret”. Miért? Ezt már nem tudom. S mért nem lehetett legalább erről a hat képzőművészről is pár sort írni? Ezt sem tudom. S ami azt illeti, a költők adatait ismertető három-négy száraz mondattal sem tudok megbékülni: én inkább rájuk bíztam volna ezt is – ha ők maguk szárazon írják meg, lelkük rajta.

Nekem, a kívülállónak könnyű beszélnem, mondhatják. S joggal. Antológia összeállítása mindig is vakmerő vállalkozás. Attól függően, hogy az ember lemaradt, tehát sértődött versenytárs-e avagy irgalmatlan bíráló – : számon kérheti a válogatótól, miért nem kétszer akkora a könyv, vagy miért nem csak félennyi? S ezen belül: miért szerepel N. N. két verssel és X. Y. hárommal, holott... stb. stb.

Vakmerőségéért tehát Lászlóffyt illesse a tisztelet.

No meg az elmarasztalás. Hiszen most az én dolgom egyik is, másik is.

*

Mint minden antológia, a Vitorla-ének is felemás, egyenetlen. – Jómagam, ha már egyszer versolvasásra adom a fejemet, nagyon kegyetlen olvasó tudok lenni. Neki a versnek, de úgy istenigazából, vissza ne riadni a szőrszálhasogatástól akár – csakis így kerül ki a turpisság. Vagy az. ellenkezője. Ti., minél alaposabban gyámbászom a jó verset: egyre csak jobb lesz, új és új szépségekre bukkanok, új gondolatokat, társításokat sugall. A rossz vers pedig minden újraolvasásra csak rosszabb – nem is érdemes újraolvasgatni, de nem is lehet.

Ha ezzel a dühvel böngészi át az ember a Vitorla-éneket, s fölfedezéseit még közli is, könnyen rásüthetik a bélyeget, hogy ünneprontó. Pedig dehogy akar az lenni szegény feje! Csak azt sem tudja immár, mihez fogjon, kinek higgyen. Higgye-e, amit az előszó állít: hogy erről a huszonnyolc fiatalról csakis mint együttes jelenségről szabad beszélnünk, mert ha jelentkezésüket megannyi személyi jelenségként fogjuk föl, abból nagy baj kerekedik. (Hogy mi, pontosan nem tudjuk.) – Nos, a bíráló szívesen elhiszi a fönti állítást. Nem azért, mintha egyetértene vele. Sőt, ha őszinte akar lenni, megvallja, hogy nem is érti pontosan, mit jelent a tétel. De hát a hit nem az értelem dolga; de most kapóra jött: megkönnyíti a munkát.

Íme: elképzelek egy huszonnyolc karú Shiva istennőt: mindegyik markában egy-egy lúdtoll. Ez a Jelenség. Nem személyek együttese, de nemzedék sem és iskola sem: egyszerűen Jelenség. Szabad becsmérelni, anélkül hogy valaki hús-vér embert magamra haragítanék; szabad dicsőíteni anélkül, hogy hízelgéssel vádoltathatnám, a Jelenség nem sértődik meg, a Jelenség nem hatódik meg. Így, ahogy nézem a Jelenséget: ihletett és ripacs, tehetséges és dilettáns, logikus és zavaros fejű és így tovább. Egyfelől ezt sóhajtja:

Állok a Szamos-parton. Nézem a vizet. Félek,

hogy az élet rendszabályai ellen

valamit ma vétek —

és mi rémüldözhetünk, hogy a Jelenségnek e sejtelmesen-semmitmondó sorokon kívül is akadhat még véteni valója „az élet rendszabályai ellen”. – De a rémület elszáll, mert rögtön dalra vált át a Jelenség, szívhez-szóló-szépre:

...már sötét víz forr a gátnál

zúg csobog

már felsivítnak a csípős

őszeleji záporok —

*

Már hidegek éjszakáink

súlyos dunnáink alatt is –

és zöld hold süti a csupasz

tűzfalat is –

mind ritkábban kérdezed:

mondd szeretsz még?

úgy fekszünk már egymás mellett

mint a fejszék —

gyönyörködhetünk a tiszta rajzolatú képen, a keserűség harmóniáján, de a Jelenség, irgalmatlanul, zúdítja máris a modernségnek álcázott kuszaság, logikátlanság, értelmetlenség, képtelenség sorait:

Fejemben egy embrió ül

orra felett

két világtalan daganat

Agyam kusza szövedékét (no, ugye!)

s az egybeforrott csomópontokat

kocsonyás kezével szétcibálja —

ember legyen a talpán, aki – hogy költőien szóljak – e képek filmjét előhívja a képzelet sötétkamrájában; de még ez sem elég, mert a Jelenség az értelmünkre is hatni akar, s a föntieket megszerzi az alábbi (alakivilágos, tartalmilag naivul-gügye) kérdéssel:

„Az élet tényleg arra jó-e

amire mi

használjuk?"

Ezt kérdi a Jelenség fejében csücsülő embrió, de választ nem vár, hiszen tudja, csak épp elfeledte – : azt, amit pár lappal előbb egy kisfiúról mondott, aki

Országos

éhínségről hallott

vacogtató mesét,

s hogy a csontvázas

rémet elriassza,

földbe ültette

kenyerét,

s a csirkecombot

kotló alá rakta.

De, sajnos, a kedves kisfiú felnőtt, traktoros lett, és rettenetes dolgokat művel; azaz illetlen dolgokra tanítja gépét:

A traktorista meg a gépe – egy.

Hiába,

összenőttek.

Kínozzák egymást esztendőkön át,

s leszólítják a nőket.

*

Hol örül, hol meg dühöng az ember.

*

Világszerte is, nálunk is erősen megváltozott – s még változóban van – a közérthetőség (vagy csak érthetőség) fogalmának jelentés tartalma. Amin mindenki mást ért még ma is, műveltsége, képzelete, értelme, fogékonysága, elfogultsága vagy elfogulatlansága, türelme, igyekezete, kíváncsisága vagy sznobsága szerint. A rejtély nyitja (az egyik legalábbis), no meg egyfajta veszély a vers iránti követelmény és a vers funkciójáról vallott fölfogás kapcsolatában lelhető föl. „Egyre kevésbé lehet azt igényelni a költészettől – olvassuk az antológia előszavában –, hogy

éjjeliszekrény lámpa mellett álljon szolgálatkészen és örökké fogyaszthatóan a pihenés és szórakozás órájára várva.” – Aki szórakozni akar, nyilván jobb szereti az olyan verset, amelyben „nincsen semmi, ámde az legalább érthető”. – S van olyan nézet is, hogy az olvasó se sajnálja a fáradságot, dolgozzon meg azért a versért, ha már a költő megdolgozott s én egyet is értek ezzel: akkor, ha az a vers megéri a fáradságot. Nos hát érje meg – az erőfeszítés csupán akkor gyümölcsöző, ha kölcsönös: költő is, olvasó is tegye meg a tőle telhetőt. Nem az érthetőség a fő kérdés: hanem a felelősség, a lelkiismeret. Mindkét részről.

*

A Jelenség nyilván jót akar s nyilván a lehető legjobbat. Hogy ez mennyire sikerül? Egyszer hopp, másszor kopp. Az antológia helyzetképet is ad – nem mait persze, mert hiába áll a kolofonban hivalkodón, hogy „a megjelenés éve: 1967”, a kép legalább két esztendővel ezelőtti, jól ismert okokból. Nos: a Jelenségnek nincsenek vérmes illúziói a költészetet illetően – józanul, itt-ott cinikusan maga állítja ki bizonyítványát:

A költészet kezdők kudarca,

befutottak álszerénysége.

Bennfentes kritikusok fecsegése erről-arról,

olcsó gondolatok ásító unalmassága,

izomorf ars poeticák,

melldöngetések,

korosztályok vetélkedése meddő képek

és elvont fogalmak labirintusában —

hát igen, tagadhatatlanul ez is, és tagadhatatlanul az is, hogy a költészet

Hétköznapok fénymáza az arcokon,

a bőrön.

Lélegzetvétel az éjszaka sültkenyér illatából,

atomcsend ezerkilencszázhatvanháromban,

a költészet a betevő falat évezredes gondja,

iskolások készülődése a délutáni színházba,

anyókák terefereje a temetőben

két sír között,

borozó öregek békéje a kisvárosi alkony bíborában –

űrhajósok álma a költészet — —

*

A Jelenséget pedig ezennel fölszámolom. Mert hiába: költőink jelenség-voltát csak az indokolja, hogy verset írnak, hogy kötetük még (tisztelet a kivételeknek) nem jelent meg; de ezen belül: vannak itt tizennyolc évesek és harmickét évesek, akarnokok és tehetségek, együgyűek és bölcsek – végső soron: dilettánsok és költők egyaránt. Ez idő szerint, ugye. Legyünk méltányosak: a más erényeit szívesen vállalja ki-ki, hibáit annál kevésbé. Az effajta Jelenség-közösködés nem becsületes dolog. A Jelenség uniformist is jelent – s valóban érződik is ilyesmi, abban pl. ahogy költőink leróják az adót szülőatyjuk, Lászlóffy Aladár iránt –, de az uniformis a költészet ellensége. Előlegezzük hát a tiszteletet a kb. féltucatnyi költőnek, aki az antológia szerzői közül kiválik. Ez már az idő – vagy, amint a Jelenség oly gyakran, hitelesen vagy csak szajkó-módra

hangoztatja – : az Idő dolga.

Forrás: Igaz Szó, 1967. szeptember, 427-430. old.

Farkas Árpád:

Az irodalom fiatalságáért

Hazai magyar írásművészetünk – az ország egységes irodalmának szerves része – véglegesen és megmásíthatatlanul válaszút elé került. Vagy megpróbálja minden idegszálával és energiájával az eddigieknél jobban teljesíteni misszióját, méltóvá válva ismét két világháború közti hagyományaihoz s a mai nemzetközi kulturális törekvések erőviszonyaihoz, vagy visszavonhatatlanul lemarad. Az eszmei-esztétikai fiatalodási folyamat elmélyülése és felgyorsulása kizárólag írók és irodalomszervezők bátorságán és kezdeményező kedvén múlik.

Jól emlékszünk, annakidején, mikor parlagot szaggatott fel Lászlóffy Aladárék és Veress Zoltánék frontáttörése, milyen nagy riadalom volt! Sokan fanyalogva, sokan prüszkölve és persze, sokan lelkesedéssel fogadtak őket. Lassan kiderült és ki fog derülni, hogy a művészet kiköpi | magából mindazt, amsi szellemi ocsú, s az igazság körüldadogása csupán, képes lefeszíteni magáról merev és dogmatikus esztétikák, gipszkötéseit. Javában bizonygatták már írásaikkal, hogy mindennemű művészi alkotás belülről születik meg csupán, hogy nem szolgája, de ura, nem illusztrálója, ám alakítója a valóságnak, mikor mondhatni csapatostól érkeztünk mi, húszegynéhány évesek. Valljuk meg: protokollárisan fogadott a sajtó. Az történt, hogy íróinknak az a része, mely oly bőbeszédűnek bizonyult az ötvenes évek csinnadrattás lelkendezési akcióiban, elbizonytalanodott, visszavonult kissé, egyre ritkábban hallatta hangját. Csak az igazán tehetségesek és becsületesek, kik már abban az időben történelmi kockázatot vállalva feszítgették a megnyilvánulási lehetőségek korlátait, fiatalodtak hozzá eszmeiségben és kísérletező kedvben a pezsgéshez. Egy csapásra divat lett szeretni a fiatal írót. Egymás után jelentek meg ártatlan, csendélet-verseink, és egymás után utasították vissza valamit akaró, „problematikusnak” bélyegzett kéziratainkat.

Abban az időben úgy nézett ki a dolog, hogy |érdemeket lehet szerezni azáltal, hogy publikálnak bennünket anélkül, hogy engedték volna: |mi is érdeméket szerezzünk az írott szónak. Európa-szerte az irodalmi sajtó, így a testvér román lapok egy részének hasábjai is, régóta hangosak voltak a fiatalok nekilódulásaitól, s nekünk még mindig összeszorított fogakkal kellett csavargatnunk tollunk kupakját, írnunk kellett abban a tudatban, hogy nem jut el szavunk rendeltetési helyére, az olvasóhoz. Ebben az egy dologban, konkrétan: hogy nem vették észre idejében a világos hazánkszerte erjedésnek lendült irodalomtörténeti folyamatot, s szocialista irodalmunk lehetőségeinek mércéje alatt tartották írásművészetünket, felelősnek tartjuk irodalmi lapjainkat.

És itt ne tovább! Mert hajlamosak vagyunk a kampányszellem érvényesítésére mindenben. Be kell ismernünk, nekünk, mai húszegynéhány éveseknek sokkal kevesebb lehetőségünk adatott meg a könnyes-keserves megalkuvásokra, mint bátyáinknak, apáinknak. Jól emlékszünk, és nem, is akarjuk elfeledni azokat az időket, amióta egyes emberek megrágalmazták egy-egy talpig becsületes szándékú kéziratunkat. Nem feledjük azt sem, hány idősebb írókollégánk sietett emberi-erkölcsi segítségnyújtásra abban az időben, míg végre mi is elfoglaltuk társadalmunkban azt a helyet, hol legtöbbet tehetünk.

Túlságosan szívügyünk ma már az írott szó előtt álló zsilipek felszaggatása és irodalmunk jövője ahhoz, hogy személyek vagy személyiségek feje fölötti szentencia-hozatatra fecséreljük gyönyörű indulatainkat.

S ha már irodalmi életünk gondjainak-bajainak elvi síkon való orvoslását igényelem, elő is hozakodnék néhány szerény javaslattal.

Ideje lenne már, hogy szocialista irodalomról beszélve ne fogadjuk ellenségesen azt az írót, aki az élet egészére ügyelve rögös, ha kell büdös salakot merit, mert élet az is. Kopjon ki szakszótárunkból a „periferikus probléma" – inkrimináló kifejezés, mert ha periferikus lét van, ember éli azt is, az embernek pedig az írásművészet központjában kell állnia.

Ennek függvényében gyakrabban kéne arra gondolnunk, hogy irodalmi sajtónkból évtizedek óta eltűnt a társadalmi gondjaink-bajaink gyökeréig nyúló, veséző, harcos publicisztika, s újjászületését a társadalom kéri az írótól. Sokszor leírták már azt is, hogy végképp eljött a két világháború közti irodalmi örökségünk teljes fölmérésének ideje, mert kezd már sarkára lépni az újabb irodalomtörténeti igény, a felszabadulás utáni irodalom objektív, mai esztétikánk követelményei szerinti mérlegre tétele. Hogy mit jelent a háborúk közti magyar irodalom romániaisága, azt nagyjából tudjuk. Időszerű lenne, ha lassan körvonalazódni kezdene mai magyar írásművészetünk romániaisága, itt elsősorban szépirodalmi művekre gondolok. Mindezek nélkül, azt hiszem, elképzelhetetlen az a frissülés és művészeti megfiatalodás, mely irodalmi lapjainkat is arra készteti, hogy véget vessenek minden belső szempontkampánynak és engedjék szabadon irányulni mindazt, ami érték. Bízok abban, hogy közeleg az idő, mikor nem csak a fiatalok irodalmáról, hanem irodalmunk fiatalságáról is beszélhetünk.

Forrás: Előre, 1968. aug. 4.

Dávid Gyula:

A második Forrás-nemzedék és rokonai

Lassacskán egy évtizede lesz annak, hogy a ,,Kántor-Láng” irodalomtörténeti minősítéssel támasztotta alá a „Forrás-nemzedék" megjelölést, s íme, ma már nyugodtan beszélünk a második, a harmadik Forrás-nemzedékről is. Sőt az előbbi olyan, nagyobb összefüggésbe helyező megmérésével volt alkalmunk nemrég találkozni, amelynek megállapításai, az összehasonlításból vagy pusztán az egymás mellé helyezésből adódó megfigyelései jelentős lépéssel visznek közelebb bennünket a romániai magyar líra e – ma már komoly értékeket felmutató – nemzedékének elmélyültebb ismeretéhez. A szóban forgó „megméretés” Görömbei Andrásnak, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem adjunktusának tanulmánya az egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékének közlönyében, a Studia Litteraria 1978-as, XVI. kötetében: A szomszédos országok magyar lírájának új nemzedéke.

A tanulmány szerzőjének már jó néhány kritikájára felfigyelhettünk az elmúlt években. Most ez a tanulmány nemcsak kritikusi erényeiről, találó és pontos részletmegfigyeléseiről, érzékeny elemzéseiről tanúskodik, hanem arról is, hogy a magyar irodalom jelenét az összkép, az összefüggések oldaláról kíséri figyelemmel. És éppen ebben a vonatkozásban válik fontossá az, amit a második Forrás-nemzedékről elmond.

Tanulmánya négy fejezetében Görömbei sorra veszi a romániai, a jugoszláviai, a csehszlovákiai és a kárpát-ukrajnai magyar líra újabb nemzedékeit s bevezető összegezései után külön-külön is szól Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, Csiki László és Király László költői fejlődéséről, továbbá a jugoszláviai magyar költészetből Ladik Katalinról, Brasnyó Istvánról, Böndör Pálról, Maurits Ferencről, Podolszki Józsefről és Danyi Magdolnáról, a csehszlovákiai magyar lírából Varga Imréről, Tóth Lászlóról, Kulcsár Ferencről és Mikola Anikóról, végül a kárpát-ukrajnai magyar irodalom 1965 után bekövetkezett fordulata után fellépett fiatal lírikusokról (róluk összesítetten).

Nincs mód arra, hogy a közel két íves tanulmánynak bár csak a fontosabb minősítéseit, megállapításait is reprodukáljuk, holott az igen-igen hasznos, gondolatébresztő volna. Mert érdemes lenne végigkövetni, hogyan alakul ki ezeknek a nemzedékeknek egymástól eltérő és mégis oly sok mindenben rokon arculata – a mi 1967-es Vitorla-énekünktől alig egy-két évvel lemaradó jugoszláviai Hol ó hol (1968), a csehszlovákiai Egyszemű éjszaka (1970) s a Kárpáti Kalendárium mellékleteként megjelenő A várakozás legszebb reggelén-antológia (1972) költőié –; hogyan válik mindenütt a felszabadulás utáni első szakaszra jellemző „romantikus-sematikus líra-eszmény” szétrombolásával egyik helyen meghatározóvá „a történelmi látás tudatos vállalása”, a „művészi kifejező eszközöknek a népművészetből való erősítése” és tőle elválaszthatatlanul a .,sokrétűbb világkép és kifejezésmód megteremtésére” való indíttatás, másik helyen a múlttól és a közvetlen társadalmi valóságtól való programszerű elfordulás, egyfajta neoavantgarde, majd azon keresztül egyfajta harmóniára törekvés, ahol a költő „hite még őrzi a világ értelmes rendjét, de filozófiailag kezdi kérdőjelezni a nyelvi kifejezés erejét, elégségességét”, s ismét másutt a lét komor realitásainak hatása alatt az egyéniség kiszolgáltatottságát fokozottabban érzékelő, „ezoterikusabb líra, a közéleti funkciók megtagadása”, vagy a romantikus-patetikus hangvételből még épp csak bontakozó, de már összetettebb esztétikai minőségek felé tapogatózó kezdeményezés. Érdemes lenne megkeresni a mieink rokonait (sajnos nem a verskötetek, hanem egyelőre csak a minősítések gyertyafényénél), vagy elgondolkozni azon, hogy a jugoszláviai vagy a csehszlovákiai magyar líra ez újabb nemzedékéhez tartozó egyik vagy másik költő életérzése, költői kifejezésformája mennyiben villan meg a mi „harmadik” vagy „negyedik” nemzedékbeli Forrás-költőink termésében?

Ehelyett elégedjünk meg néhány, a szóban forgó nemzedékre vonatkozó általánosabb megállapításának ideiktatásával – ízelítőül:

„A Forrás-nemzedék (az első) nem a feltétlen szakítás igényével indult, művészete újításai ellenére is folytatta a romániai magyar irodalom hagyományait is. Mindenekelőtt erős históriai érzékét, történelmi látásmódját, szemléletét tartotta meg, s egyetemes gondolati értékeket teremtett modern formában”... „legnagyobb költészettörténeti vívmánya a líra terrénumának lényeges kiszélesítése, a költői hangvétel megfosztása a romantikus stílussajátosságoktól.” „...az első nemzedék egyfajta romantikus-sematikus líra-eszmény szétrombolásával lépett fel, ily módon a romboló szenvedély hevében erősen magánéleti jellegű, személyiség-központú lett... a második nemzedék erősebben épített az egyéniség közösségi vonzásaira, közösségi ihletére.” „...Közvetlen kapcsolatuk lett a romániai valósággal, az erdélyi népi kultúrával, a romániai magyarsággal, erősebb és konkrétabb volt a közösségi élményük, figyelmük elsősorban a nemzetiségi létezés gondjaira irányult, s keményre kovácsolódott bennük a nemzetiségi öntudat és elkötelezettség.” „Az archaikus és népi anyagot modernizálták, elkötelezett és egyetemes érvényű művészetet tudtak teremteni...”„Ez az új nemzedék indulásakor talán többre becsülte az etikai értékeket az esztétikaiaknál. Ezért tudta mostanra teljes egyensúlyba, harmóniába társítani a kettőt.”

A magyarországi lírának erről a nemzedékéről Görömbei természetesen nem ad ilyen elemző-részletező képet. De utalásai (például amikor a csehszlovákiai magyar líra e nemzedékének a hagyományokkal való szakítását és egy ezoterikusabb költészeit kialakítását többek között Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes költészetének magyarországi elfogadásával, elismerésével hozza kapcsolatba), ilyen irányban is további tanulmányozásra ösztönöznek. Egyébként a második Forrás-nemzedék költőiről írja ezt is: „A társadalmilag felelős alkotót a közösségi érvényű mondandóért folytatott művészi küzdelem nagyobb koncentrációra, megalapozottabb, sokrétűbb világkép és kifejezésmód teremtésére indítja. Ebben rokoníthatók a magyarországi fiatal lírának azzal az irányával, melyet leginkább Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Nagy Gáspár, Baka István és mások neve jelezhet.”

Forrás: Utunk, 1979 / 24. sz.