Az éhes szabadságszobor
Kedvenceim Komán János nemrég megjelent “kedvesebb” verseiből
Verseskönyvet hozott a posta: címe Az éhes szabadságszobor, szerzője megbecsült barátunk és munkatársunk, Komán János. Az, akinek több tucatnyi írását találhatjuk meg a Káfé főnix archívumában, csak be kell írnunk a bal oldalon található kereső mezőbe a szerző nevét.
A kötet egyfajta szerzői összegezés, válogatás “kedvesebb verseimből” – írta a címlapra Komán. Majd, hogy az olvasó is tisztán lásson, az utószó helyett rövid használati utasítást biggyesztett kötete végére: “Kedvesebb költeményeim közül válogattam, válogattunk. Egykori és mai szerkesztők, magyar szakos tanárok, színészek, lelkészek, a világhálón honlapszerkesztő, irodalomszerető személyek véleményére bólintva gyűjtöttem egybe verseim egy részét. Mindössze tizenkét régebbi és újabb írás került először kötetbe.”
Külön öröm a szerkesztő számára, hogy a verseskönyv 64 verse között 11 olyan található, melyeket honlapunk közölt. A válogatás rendkívül egységes és hiteles Komán-képet ad – mintegy ráirányítja a figyelmet mindazokra a tartalmi-formai jellegzetességekre, melyek a szerzőt jellemzik. A könyv olvasása közben óhatatlanul működött bennem a szigorú szerkesztő, s azon tűnődtem, mely versek lennének azok a 64-ből, amelyeket magam is tiszta szívből, feltétel nélkül támogatnék. Sikerült is kiválogatnom 13 költeményt, arra is ügyelve, hogy ne legyenek köztük a Káfé főnix portálon már szereplő darabok. Ezennel átnyújtom kedvenc Komán-verseimet az olvasónak. (Cseke Gábor)
A NAGYOBBAK NEM ENGEDTEK
Gyermekkoromban,
játékaink csatamezején,
zászlótartó szerettem volna lenni,
de a nagyobbak nem engedték,
aztán harci kürtös akartam lenni,
de a nagyobbak nem engedték,
azután csatadalt próbáltam komponálni,
de a nagyobbak belém fojtották
a gyerekes lelkesedést,
mert szuronyrohamra szerettem volna
hívni a kicsi pajtásaimat,
és emiatt a törvénnyel védett nagyobbak
meghiúsították az összes próbálkozásomat,
sarokba szorították dalaimat,
elkobozták a nemzeti zászlóm,
elvették a játszótereinket,
és ezért a szülőföldem
nem lehetett az én hazám.
GYEREKKORI CSATAMEZŐN
Sűrűn lépkednek a jó akácok,
ide bújtak el egykor a srácok.
Az égen kerek, hibátlan hold van.
Cimborák, be rég nem haveroltam!
Látom: újra óv a szénaboglya,
örülök, hogy az árnyam lefogja.
Gyanúsan zörög a kukorica,
biztos onnan ront rám egy bandita.
Hét szemem van, tíz fülem, de kétlem,
hogy egy pisztoly nem oldja föl vétkem.
A hűvös fű reszket, vagy én félek?
És gyerekként bámulom, hogy élek.
A sáncban talán csak füttyre várnak,
azért nem másznak elő a társak.
Aki meghal, földre kell heverjen,
közös szabály tiltja, hogy fölkeljen.
És jobbra tőlem sötét, reszkető
fákkal sejlik a súlyos temető.
Ott jártunk, ahol lidércek voltak,
vártuk, mikor kelnek föl a holtak:
szerettünk félni, mint a gyermekek,
kezdtem is bánni, hogy majd nagy leszek.
- Ó, srácok, rendőrök és banditák,
hol vagytok, hová lett az a világ? -
füstölgők kérdőn és kóricálok,
s fürkészem, hogy nyögnek az akácok.
MEGGYFA
Ezt a meggyfát nem mentheti meg senki.
Sajnálom, mert nem volt hozzá hasonló:
minden nyáron annyit tudott teremni,
hogy megtelt vele két kis köpcös hordó.
Hozzá kötötték az öreg kerítést,
hűen tartotta a drótszakadásig.
Most, amikor egy zöld ágnyi fenyítést
látok csak: már a hatodik szál vásik.
A vidék tornya volt, a falu fája,
elhagyott telken mindenki birtoka…
Úgy feszült a szélben az ágak szárnya,
mintha e táj hajóján volna a vitorla.
Immár egy sereg kifordult gyökér
kötelét tépdesik a téli gondok!
Szólanék: dühöm, amikor fölér
a torkomig, megáll: semmit se mondok.
ATEISTA VERS
Boldog, aki mindezt hiszi,
én nem hiszem.
Boldog, aki Benne bízik,
már nincs hitem.
Boldog, aki folyton mehet,
én maradok.
Boldog, aki öreg lehet,
én aggódok.
Boldog, aki ma is örült,
mert húst kapott.
Boldog, aki haza jutott,
én itt vagyok.
Boldog, aki nem tudja, mi
a gyűlölet,
és boldog, aki itt is
boldog lehetett.
MAROSHÉVÍZEN
A martilapuk tetemeit
befödte a dér lepedője.
A fenyők fehér zubbonyáról
zúzmarák ezüstlánca csüng le.
Üzenetét a tél elküldte.
Öregedő „hentes-sorban”
a tiltakozás didereg.
Itt-ott egy-egy bátor szóval
melegítik a szíveket.
Ezért bírjuk a hideget.
Egész éjjel várakoztunk
mínusz huszonöt fok alatt.
Azt gondoltuk: a Marosból
kihalásszuk a nagy halat,
s nekünk is juthat egy falat.
Vigyázz, naponta ezt csináld !
Majd megszokod és megeszed
a nyakat, szárnyat, lábakat,
vagy egy-két csomag „verebet”.
Hátha valaki megszeret!
A REMÉNY
Évezredes ragaszkodás makacs hűségével
öleli magához a határ a falut,
s a szeretet évi termésével érvel,
bőséget ígér, és fölold minden gyanút.
Röpülni lehetne most a szelek szárnyán,
de kísért valami nyugalomzavaró:
kedves szőke mezőm búza-óceánján
úgy zúg egy kombájn, akár egy messze küldött hajó:
különös morajjal táplált mély sóhajtás,
mintha azt sorolná, hogy nekünk mit maraszt:
lesz elhullt kalász, szem és reményből zöldes hajtás,
hogy betegség nélkül érjük meg a tavaszt;
lesz apró, fekete, csupakaréj-kenyér,
kis fejadag, utált üzlet előtti sor,
amitől kigyúl a benzines szenvedély
egyszer, ha került egy száraz gyújtózsinór.
VONATON
Amiért újra útra keltem,
amiért Veled énekeltem,
amiért különcként daloltam,
amiért nádként meghajoltam, ,
amiért hallgattam vagy szóltam,
amiért gondok rabja voltam,
amiért hajnalként vigadtam,
amiért búsulva virradtam,
amiért magam bajba vittem,
amiért hívek nélkül hittem,
amiért patakként szaladtam,
amiért hegyként itt maradtam,
amiért én csak annyit kértem…
amiért gyűlöltként reméltem,
amiért zivatarrá lettem,
amiért vertként verekedtem,
azt most egy kicsit rátok hagyom
de vigyázzatok reá nagyon -,
lássa, hogy elszakítva tőle
leszek hűséges szeretője.
A KUTYA
Ez az udvar az én országom.
Kerítésléc-őrsége, régi
társaim tudják: jól szolgálom,
mégis a gazdám tőlem félti.
Megkötöz bizalmatlansága.
Az ilyen ember esküszegő.
Hozzám méltó hűségem bántja:
hiányzik a csontból a velő.
Emlékszem, amikor e gazda
fölkutatta az egész udvart,
testvéreim kosárba rakta,
és engem oldalbordán rúgtak.
Azóta ugatok hiába.
Ha engedné e makacs cövek
nyakat fojtó erőszak lánca,
most meg is marnám felém jövet.
Ez a világ vak, nehézfejű, ,
nem érdemli meg a hűségem.
Ha őt nem kötelezi eskü,
nem a gazdám, az udvart féltem.
EMLÉKEZÉS BÖZÖDI GYÖRGYRE
Forró július.. .Késő este…
És a szállodaszoba csendje
ajtaján belép fütyörészve,
mint akinek sosem volt mérge,
táncol, pötyögtet két kezével,
jókedve a plafonig ér fel,
kirepül, s egyből visszahívja,
valakinek az anyját szidja,
a fény árnyat vet mosolyára,
várom, hogy kinőjön a szárnya,
verbunkozik csizma nélkül,
egyik sípcsontja meg is kékül,
éneke négy fal közt nem fér el,
találkozhatott egy tündérrel,
aki titokban már megsúgta:
sosem halsz meg, Bözödi Gyurka!
FENYEGETVE
Kövér folyó, szűk a medre,
a bölcsője szétrepedve.
Vízbe kapaszkodó bokrok
rángatják a hullám-fodrot.
Tántorog egy fűz. Tán részeg ?
Egyik ágán madárfészek
szellőt ringat, lóbál, ringat,
siratja a fiainkat.
AZ ÉHES SZABADSÁGSZOBOR
Gyáva élet, koldus évek,
alamizsnaváró napok.
Dörgölőzöm, megköszönöm,
ha egy velős csontot kapok.
Kitettek a főutcára:
„eredj, kutyus, legyél szabad!”
Ugrándoztam, öröm látni
a boldogság miként szalad.
Megismertem a fővárost,
ugathatok, rám se szólnak.
Közben intelligens lettem,
jó lennék tán kutatónak.
Visszajöttem, vakkantottam,
azt gondoltam számba vesznek.
Fogalmam sincs, hogy odabent
a gazdámék miket esznek.
Amíg láncra verve éltem,
elém maradékot dobtak…
Beállók a kukák közé
éhes szabadságszobornak.
A SZERKEZET
Azt tartották, hogy az a legjobb
világ, amelyben én születtem.
És milyen helyet kaptam benne?
Egy szerkezet kereke lettem.
Hiába próbáltam kiválni,
az ilyenekből mind „szemét” lett,
és vissza kellett somfordálnom:
a magány rozsdája emésztett.
Lélekgyilkosok között éltem
le az életem nagyobb felét.
Nem akartam szolgává lenni,
mégis úgy éltem, mint egy cseléd.
Mintha egy hosszú tehervonattal
vinnének minket is kényszerútra,
észre sem vesszük, miként leszünk
szolgák vagy „szabadon” becsukva.
MÉG MINDIG LÁTLAK
Leszállt az est. A füst kéménye
bebújt a meleg sötétjébe.
Sovány sötét. Az udvar fénye
belebámul az ég tükrébe.
Az udvaron még mindig látlak,
előbukkan alakod, árnyad.
Anyám voltál és élet-színész.
Itt minden-minden téged idéz,
csontvázával az árnyék ága,
ahogy bámul a diófára,
a fogoly udvar kerítése,
a foghíjas árnyékok léce.
Arcod ijedten márványsárga,
minden vérered lila spárga,
míg pihegett benned az élet,
egy-egy mondatod újraéledt:
„Tartsd meg, fiam, vigyázz a házra,
ő a szívünk, a lelkünk vára.”
S amit mondtál, azt elfeledtük,
a hűséget is eltemettük.
A hold sírodon sárga rózsa,
azt is a hajnal elrabolja.
Magamra hagytál, csóktalanul,
és aki a magánytól tanul
szeretni – a szerelem foglya -,
nem kap csókot, de megcsókolna.
Forrás: Komán János: Az éhes szabadságszobor. Kedvesebb verseimből. Marosvásárhely, 2013. Megjelent a Mentor gondozásában
[Káfé főnix, 2013. augusztus 24]