Miklós László

Született Kolozsvárt, 1937. november 11-én. A kolozsvári egyetemen szerzett román tanári oklevelet 1963-ban. Ugyanebben az évben közölt először az Ifjúmunkásban és az Utunkban. Jelenleg tanár Zsobokon (Hunyad rajon). [1968-tól a Hargita, később az Előre, majd a Romániai Magyar Szó munkatársa. Egyetlen kötete jelent meg: Néhány percig a reggel címmel, a Kriterion Forrás-sorozatában.]

IRIGYLEM ŐKET

Én magamat szeretem minden kamaszban.

Irigylem is őket.

Az örökké fontoskodó,

férfit mímelő kis tudálékosokat

irigylem,

amint a világot magyarázzák.

Heveny-haragú vitájukat,

érveiket irigylem,

azt,

hogy a vasárnap délutáni iskola-bálon

idézik a klasszikusokat

hadonászva.

s közben a lányok tekintete után kapdosnak

hányaveti,

csibész mosollyal arcukon,

de ártatlan mámorban égve,

mint tüzes mezőkön a tücskök.

Valami kimaradt ifjúságomból:

most bennük felfedezem.

Hogy vétek nélkül,

büntetlenül,

csupán felismert vágyuk kohéziójában,

ha elsuttogják majd: — szeretlek! —

a szél nem viszi el szavuk.

FÉRFIMONOLÓG

Félhomály dereng, derékig,

amerre nézek.

Előttem ablak:

alig látszik.

(Ritkul a sötét,

amerre nézek.)

A falon — fejed felett — árnyékod virágzik.

Virágom,

beszélgetek veled,

tested gyönyörét most nem akarom;

alszol,

meztelen alszol,

látom melleid élő kúprendszerét,

lélegzeted apály-dagály hullámzását

az élet forró áramlását élem benne.

Ó, több ez a csóknál... ha

úgy érezlek-őrizlek,

mint a Májusok zsenge lombleheletét,

cseresznyevirágillatát...

A KÖLTÉSZET

Ó, költészet,

dadogásom-hallgatásom!

Szavam elakad,

ha rólad beszélnek,

ifjú titánok törvényt ülnek feletted

ultramodern kávéházak kakofónia-ricsajában

— ez lenne székházad?!

Ritmusok tűztánca,

idegek delejes hullámzása,

cseles fondorlatok,

kísérletek,

hagyományok ötvözéke

a költészet,

strófa-szövevények logikája,

élménysztalagmit,

tudatalatti mélyvizek gejzírkitörése .

A költészet kezdők kudarca,

befutottak álszerénysége.

Bennfentes kritikusok fecsegése erről-arról,

olcsó gondolatok ásító unalmassága,

izomorf ars poeticák,

melldöngetések,

korosztályok vetélkedése meddő képek

és elvont fogalmak labirintusában —

felhőjáték,

ó, a költészet,

hát meg tudjátok mondani? . ..

Hétköznapok fénymáza az arcokon, a bőrön.

Lélegzetvétel az éjszaka sültkenyér illatából,

atomcsend ezerkilencszázhatvanháromban,

a költészet a betevő falat évezredes gondja,

iskolások készülődése a délutáni színházba,

anyókák tereferéje a temetőben

két sír között,

borozó öregek békéje a kisvárosi alkony bíborában —

űrhajósok álma a költészet,

építkezések erővonala,

eljövendő városnegyedek maketje,

falvak közti autósztrádák holnapi bizonyossága – –

Ritmusok tüztánca,

idegek delejes hullámzása.

Profán áldozat

a valóság tele vény-talaján.

A mindenségtől elragadott tapintható-tapinthatatlan hely,

talán a világ,

talán az élet —

életem ...

AZ UTCA HANGJA

Oxigénbuborék

az akváriumi vízben

lebeg a hang az utcán

a vörös patinás tetők

rézrozsdás kupolák fölött

lebeg a hang

a bonyolult

és egyszerű

a fülsértő

és ringató

lüktetés

a hang

az utca hangja

mellyel teleszívja magát

tíz kinyújtott ujjam

Nézem

dal