Ifjúmunkás: Vitorla-ének vita

* Közlési lehetőségek * Hullámvölgy vagy hullámhegy? * Ne vitatkozzunk, dolgozzunk * Mire figyelmeztet a tömeges jelentkezés? * Antológiák és évkönyvek *

[1967] Július 16-án, vasárnap délelőtt szerkesztőségünk kezdeményezésére széleskörű vita zajlott le a nemrég megjelent Vitorla-ének (Fiatal költők antológiája) kapcsán a kötet reális értékeiről, az úgynevezett „nemzedéki probléma” helyes értelmezéséről, a fiatalok alkotási gondjairól. Sajnáljuk, hogy a jelenlévő illetékesekkel együtt – idősebb és fiatal költők, szerkesztők, lektorok, publicisták – meghívott Bodor Pál (Irodalmi Könyvkiadó) betegsége miatt távol maradt a megbeszéléstől, Márki Zoltán (Utunk) és Székely János (Igaz Szó) pedig pihenőszabadságon voltak s emiatt nem válaszolhattak meghívásunkra. Bevalljuk, itt hibát követtünk el, amikor Márkin kívül senkit nem hívtunk meg az Utunk szerkesztőségéből.

A hozzászólásokat magnetofonra vettük, ám terjedelmi okokból csak a legjellemzőbb részeket tudjuk közölni. Reméljük, az im-67 e számában elindított s a lap további számaiban folyamatosan közreadott hozzászólások gyakorlati eredményeket is szülnek.

Szívesen fogadjuk Bodor Pál, Bajor Andor, Márki Zoltán és Székely János hozzászólásait, s ezek mellett a felvetett problémákhoz kapcsolódó más véleményeket is.

Gálfalvi György

A Vitorla-ének huszonnyolc fiatal költőt mutat be, ismert és kevésbé ismert neveket. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy csak egy hányadát azoknak a fiataloknak, akik az utóbbi években jelentkeztek, nem beszélve azokról, akik még ezután várják reménnyel vagy kevesebb reménnyel, hogy szóhoz jussanak. A fiatal tollforgatók tömeges jelentkezését örvendetes jelenségnek tartom: valóságunkat, társadalmunkat dicséri, hogy egyre több fiatalban mozdul meg az önkifejezés, önmaga teljes megvalósításának a vágya. Ha így megy tovább, igaza lesz Szőcs Kálmánnak, aki szerint költő lesz minden emberből. De ha ez nem is válik be, biztos, hogy jó olvasó lesz belőlük, s az máris nyereség.

Különböző erősségű, sokszor egymástól élesen elütő egyéniségek kerültek egymás mellé, s ez eleve izgalmas olvasmánnyá tette az antológiát. S remélhetőleg a múlté lesz az egyes kritikusok és főleg versszerkesztők által kreált legenda, hogy a fiatal költők versei úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. A helyzet az, hogy éppen a szerkesztők próbálták egyformává tenni a költőket azzal, hogy bizonyos versek, bizonyos ítpusú versek megjelentetésével arra ösztönözték a fiatalokat, hogy ilyeneket írjanak. Sajnos, akadtak közöttük olyanok is, akik kötélnek álltak. (…)

Azt hiszem, hogy a nemzedéki kérdést abból a meggondolásból tartottuk tabunak, hogy egységes szocialista realista irodalmunk esetében szó sem lehet nemzedéki ellentétekről. Nemzedéki ellentétekről, legalábbis antagonisztikus ellentétekről, valóban nincs szó.

De véleményem szerint a nemzedéki probléma objektíve jelentkezik, magatartásbeli kérdés, s mint ilyen, egyáltalán nem tételezi fel az ellentéteket, legfennebb a nemzedéki különbségeket. Miért? Minden idők fiatalja számára meghatározók azok a társadalmi körülmények, melyekkel eszméléskor és azután találkozik. Az is természetes, hogy a különböző korszakokban különböző társadalmi hatások érik a viléágra rácsodálkozó fiatalt. Különösen érvényes ez a Királyék nemzedéke esetében, hiszen ők az elsők, akik a múltat csak hallomásból ismerik. Azt jelentené ez, hogy ezeknek a fiataloknak kevésbé megrázó élményekben lett volna részük, s ennek következtében leegyszerűsítve, egysíkban látják a világot? Két évvel ezelőtt volt ilyen szemlélet, és le is írták. De e nemzedéket pont úgy érték megrázkódtatások – és nem is akármilyenek –, mint mondjuk a Lászlóffyét vagy a Hervayét, akik az ötvenes évek új világot építő lendülete után tapasztalhatták, hogy bizony a világ nem épül olyan egykettőre fel úgy, ahogy elképzelték, s ahogy mondták nekik, s ahogy ők maguk is hitték. A vaságy-romantika után meg kellett küzdeniük az ellenvággyal, ellenillúzióval, ellenromantikával is. A tanultak és a valóság nem mindenben egyezett. Én azt hiszem, hogy a szocialista valóságunk pozitív, előremutató jelenségeinek és döntő módon a kommunista eszme vonzásának köszönhető az, hogy ebből a megrázkódtatásból a fiatalok úgy kerültek ki, ahogy kikerültek: kommunista hittel, ami költészetükben is kimutatható. Az érthető, hogy a deklarációkkal nem elégszik meg e nemzedék. Azt hiszem, ezért írta Szilágyi Júlia róluk – s igaza volt –, hogy a fiatalok ezt a világot nem eszményíteni, hanem eszményivé alakítani akarják. S én ezért érzem úgy, hogy a hitben és célkitűzésekben közösek az idősebb nemzedékkel, ahogy Farkas Árpád írta: aki így lángol, mint én, akár ősz fejjel is kortárs énvelem.

Érdekes jelenség ennek kapcsán: a világirodalomban az volt eddig a hagyomány, hogy általában a fiatal költők írtak deklaratív verseket, a gondolati líra inkább a korral született meg. Nálunk pedig az utóbbi években éppen a fiatal költők azok, akik a gondolati líra terén újat és jelentőset hoztak. Vannak nemzedékek, amelyeknek a szubjektív problémái egybeesnek a társadalom előtt álló nagy és objektíve létező problémákkal. S ha nem is esnek egybe, legközelebb állnak hozzá. Én úgy érzem, a Szőcs Kálmán, Király László, Farkas Árpád nemzedéke az, amelynek a szubjektív problémái közel állnak a társadalom előtt álló objektív problémákhoz. (…)

Álprobléma arról vitatkozni, hogy a fiatalok műveletlenek, és ezért félnek a kötöttebb formáktól, mert nem ismerik őket. Szerintem nagyon is ismerik őket. Bartók is azt mondta, hogy ismernie kellett az összhangzattant ahhoz, hogy felrúghassa.

Úgy érzem, korunkban nagyon szükséges, hogy minél több olyan verset írjunk, amelyekkel az olvasók minél szélesebb rétegéhez közel tudunk kerülni. Nem azt mondom, hogy guggoljunk le az átlagolvasóhoz, az olvasó igenis küzdjön meg a versért, de igazuk van azoknak, akik azt vallják, hogy ha az irodalom válságban van, ebből a válságból csak az lehet a kiút, ha olyan irodalmat írunk, amely konkréten és nagyobn is élesen hozzászól a valóság minden kérdéséhez, rendkívül élesen és rendkívül konkréten, mert ezt teszi magáévá a nép. (…)

Szólnék az írói szabadság kérdéséről is. Az írói szabadság elsősorban lelkiismeret kérdése. Mindenki azt írja, ami a lelkiismeretének legjobban megfelel. Úgy érzem, hogy éppen az idősebb íróknak és költőknek, általában a szerkesztőknek, és azoknak, akik a kiadóknál dolgoznak, kellene óvniuk a fiatal költőket és írókat attól, hogy ne tegyenek soha erőszakot saját lelkiismeretükön.

Sajnálom, hogy Márki Zoltán és Székely János nincs itt, hiszen így újból csak elmondjuk azokat a dolgokat, amelyek a fiataloknak és az idősebbeknek is panasza, s esetleg megint rázzuk az öklünket, de minden eredmény nélkül. Sajnos, olyan kicsi a konkurencia, hogy a szerkesztőségi szubjektivizmus – ami nagyon hasznos lenne akkor, ha több folyóirat jelenne meg – gátlólag hat.

A fiatalok még mindig nem kapják meg a súlyuknak és tehetségükbnek megfelelő helyet a hazai irodalomban. Fiatal költőktől például nagyon kevésszer olvastam 6-8 versből álló összeállítást, mintha ez az idősek monopóliuma lenne.

Végezetül: összeállíthatnánk egy újabb antológiát, mert van néhány olyan fiatal, akiknek már versei most antológiába kívánkoznak. Kapásból megemlíteném Csiki Lászlót, Tömöry Pétert, Czegő Zoltánt, Oláh istvánt, Gyimesi Évát, Bíró Bélát.

Domokos Géza

A kérdést – bár nyilvánvalóan egységes – szét kell választani. Az antológia értékét, méghozzá valós értékét csak akkor tudjuk majd lemérni, ha az indulásnak méltó folytatása is lesz. Ha az 1931-ben megjelent Új arcvonal antológiát például nem követi Jancsó Elemér, K. Grandpierre Emil, Kovács György, Méliusz József, Szemlér Ferenc és a többiek ismert munkássága, ha ennek a gyűjteménynek humanista eszmetartalma nem nyer történelmi igazolást, ma aligha emlékeznénk rá. Annál inkább, annál szilárdabb bizonyossággal beszélhetünk a kérdés második részéről, a fiatal költők ilyen impozáns tömegben való jelentkezéséről. Nagyon nagy dologról van itt szó. Aki elolvasta az antológiát, lehetetlenség, hogy ki ne érezze belőle a hazai magyar irodalom holnapjának izom-erősségét, becsület-tisztaságát, szépségét. Az elkövetkező évtizedek POÉTÁI itt vannak e között a huszonnyolc között (ami persze nem jelenti, hogy az, aki nem szerepel ezen a konfirmációs listán, kizáratik a költészetünk jövőjének anyaszentegyházából!) mondom, itt vannak a századvégi romániai magyar lírának a legjobbjai, de még ha mindezt nem is fogjuk ott találni az 1977-es, vagy 87-es névsorolvasásnál, hiszem, hogy egytől egyig

kitűnő irodalomtanárok, szerkesztők, a szép szó konok magvetői lesznek.

Erőt, frissességet hozott ez a gárda irodalmunkba. És szilárd eszmeiséget. Nem véletlen, hogy többen is József Attila és Radnóti Miklós szellemét idézik. Korszerűségüket nem a filozófiai általánosításokra való törekvésükben látom elsősorban. Még csak a szabadvers (majdnem) kizárólagosságában sem. Korszerű számomra komoly, férfias hangjuk és az, amit Király László így fogalmaz meg: „Felelősen élni!” (…)

Tisztázni és megtisztulni, valahogy így fogalmaznám meg azt a belső gondot, törekvést, amelyet közösnek találok a Vitorla-ének költőinél. Tisztázni a viszonyt (ha nem tévedek, az egyik versnek ez is a címe) és megtiszttulni a régi és újabb keletű hibák, megtorpanások, nemegyszer megalkuvások porától-sarától. Tisztának lenni gondolatban, lélekben, hagyománytiszteletben, megújulásvágyban – kommunistaságban. Többet kellene ebben nekik segíteni. Filozófusaink, szociológusaink, irodalomkritikánk, intellektuális légkörünk nagyon adós ilyen tekintetben. (…)

Amennyiben új költői nemzedék van, egészen természetes, hogy nemzedéki probléma is van. A kérdés az: milyen természetű ez a probléma. Annyira súlyos, olyannyira kényes lenne, hogy jobb róla nem beszélni? Nem hiszem. Ez a kötet is meggyőzött arról, amit különben mondtam, hogy itt semmiféle konfliktusról az új és a régi költő-generáció között nincs szó. Egyszerűen vannak tehetséges fiatal fiúk és lányok, akik másképpen beszélnek, mint egyik-másik idősebb társuk (a fiatalság és az erkölcs – élet-erkölcsre, a gondolkodás és a tett erkölcsére gondolok – szeretik egymást!) és így akarnak írni. És szóhoz akarnak jutni a lapokban, és azt akarják, hogy meghallgassuk őket. Igazuk van! (…)

Nem ismerem eléggé a szerkesztőségek és a kiadók viszonyát a fiatal költőkkel, ehhez nem szólok hozzá. Örvendek viszont, hogy megvan az im-67. Csak legyen igényes, szigorú barát!

Hervay Gizella

A Vitorla-énekkel új költői magatartás született. Ez akkor is így van, ha ezt a magatartást egyesek öntudatlanul élik, mások tudatosan vállalják, ha egyesek csak mint programot tűzik ki maguk elé, és csak egyikük-másikuk számára érett költői létformává. Ez a magatartás teszi egységessé a költői erőben egyenetlen kötetet.

Az antológia első három sorában már megfogalmazódik ez a magatartás: „Ha azt akarom, hogy segítsem a világot, / csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen.” (Kenéz Ferenc)

A világhoz hozzátenni magunkat, bizonyossága annak, hogy velünk teljes a világ. A világot megváltoztatni azáltal, hogy vagyunk, hogy a helyünkön vagyunk.

Helyük van a világban. Ők nem eljutnak oda – mint előző nemzedékek –, hogy helyük legyen a világban, ők azzal indulnak, hogy helyük van. Ez nem valami problémátlan harmónia a világgal. Nem boldogok és nem boldogtalanok, annál sokkal őszintébbek és józanabbak, hogysem boldogságra és boldogtalanságra osztanák a világot. Helyük van a világban, ez a kiindulópontjuk, sokszor az egyetlen biztos pontjuk, Achilles-sarkuk, mert a világból éppen az állandó változás-alakulás izgatja őket. Semmilyen tudást, tapasztalatot, erkölcsi eszményt nem hagyni megkövesedni, minden pillanatban elölről kezdeni az életet: az a tudás, ami tegnap gyönyörű volt, mára megfakulhat, ami ma még csak sejtelem vqagy igény, holnapra helyét követelheti. Soha nemzedék nem érzékelte még ennyire az emberi viszonyulások, erkölcsi eszmények, életformák ilyen rakétasebességű átalakulását. Apollinaire nagy élménye még a gépi sebesség volt, nekik legfőbb élményük az életforma, az emberség-igény-alakulás robogó irama. Innen erkölcsi igényességük, tisztaságra való szomjúságuk, ami a legapróbb erkölcsi szépséghibákra is kiterjed. Nekik nem általában kell az emberi tisztaság – szinte leltárszerűen számba vesznek, lemérnek minden önkéntelen mozdulatot, hanglejtést, látszat mögé rejtett magatartást.

Az élet minden apró mozzanatában a történelem kínjától eltorzult arcú emberiség megszépülését, tekintetének tisztábbá válását nyomozzák – fontos nekik, hogy fogunk meg egy poharat, hogy gondolunk végig egy mondatot – szigorúak, könyörtelenül szigorúak és türelmetlenek, mert a helyük, a feladatuk éppen ez: a szigorú elválasztása-megszervezése emberi és embertelen mozdulatoknak, viszonyulásoknak, az állandóan változó erkölcsi magatartások kavargásában. (…)

Ez a magatartásforma kényszeríti a kötet költőinek nagy részét arra, hogy visszanyúljanak a József Attila-féle hagyományokhoz és ez nem költői játék... Ők nem visszanéznek a múltba, nem megidézik, hanem mindegyre újrateremtik a közöny ellen, a jövőért. (…)

Egy előbbi nemzedéknek még romantikus, túlfűtött szenvedélyeket kellett fegyelembe szorítania. Ők fegyelmezettségükhöz, józanságukhoz keresnek szenvedély-lehetőségeket, élmény-lehetőségeket – ha máshol nem, a maguk teremtette mítoszban. A Vitorla-ének egy emléktelen, élményszegény nemzedék mítoszteremtése. Ők szerencsére még gyermekfejjel sem élték meg a háborút, de az Ágota-Botorka korszakról is lekéstek. Ők azok, akik néhány mondattal el tudják mondani az életrajzukat. Mítoszt teremtenek hát, múlt-mítoszt, jövő-mítoszt, és közben jönnek rá, hogy egyetlen tromfjuk van a történelemmel szemben – önmaguk.

Szemlér Ferenc

Én a szerkesztőséget a heti üzenetből – a hozzám eljutó Ifjúmunkásból ismerem. Ez az a lap, mely az embert megvigasztalja, van határozott profilja, határozott célkitűzése, s úgy látszik, megfelelő eszköze is arra, hogy ezt megvalósítsa. Nagyon örvendek, hogy az Ifjúmunkás összehívta ezt a kerekasztal-megbeszélést, mert megint csak egyrészt a saját szerepét domborítja ki, másrészt komolyabb hangsúlyt adott annak a problémának, amit itt ma tárgyalunk: a Vitorla-éneknek és a fiatalok kérdéseinek. A magam részéről az az elképzelésem, hogy az úgynevezett nemzedéki probléma valójában nem probléma. Ha nem születnének folyton új és új nemzedékek, folyton új és új elképzelések, akkor az egész irodalom nem érne semmit. Lényegében az a helyzet, hogy akkor, amikor a fiatal költőket két-három évvel ezelőtt Kolozsváron megvádolták azzal, hogy nem tisztelik az idősebbeket és mindenféle disznóságokat csinálnak, akkor én egy igen tekintélyes írónak azt mondtam: hogyha nem így járnának el, akkor nem érdemelnék meg azt, hogy költők és írók legyenek. Amikor én olyan idős voltam mint ők, akkor, aki nálam két évvel idősebb volt, azt vén baromnak tartottam, s az volt a véleményem, hogy nem érdemli meg, hogyegy sort is leírjon. Én a magam részéről nagy örömömet fejezem ki afölött, hogy ez a Vitorla-ének végre megjelent. Ennek kapcsán a megjelenés nehézségéről szóljak pár szót. Ne vitassuk ezt a kérdést itt, mert nem jutunk dűlőre... Itt még csak nem is a Márki, és nem is a Székely János egyéni magatartásáról van szó. Nem akarok személyeskedni, de nekem, mint idősebb költőnek nyolc hónapig hevertek a verseim az Igaz Szónál. Meg kell mondani azt, hogy a közlési lehetőségek nagyon szűkek nemcsak a fiatalok, hanem bármelyikünk számára. Abszolút lehetetlen állapot, hogy egy ilyen nemzedékkel s általában az olvasók igényének a kielégítésével mindössze két irodalmi folyóirat foglalkozik. Ezért dicsérem az Ifjúmunkást, ezért örvendek tevékenységének, mert ezen a szükségen valamiképpen segíteni próbál. (…)

Szívesen hallottam volna bizonyos kritikai hangot, tapasztaltam volna a fiatalok részéről kritikaibb magatartást önmagukkal szemben. Tudniillik az, aki azt mondja, hogy itt a költészetnek a csúcspontja, az enyhén szólva nevetséges. Kritikailag kell néznünk önmagunkat ahhoz, hogy elemezhessünk. Én a Vitorla-éneket nagyon komoly kötetnek tartom, s dicsérem érte az Ifjúsági Kiadót. Még akkor is, ha ebből a huszonnyolc névből tíz év múlva esetleg ötöt, ha tudunk. Ez az antológiák sorsa. Ez így volt a Holnap-antológiával, így volt a Tizenegyek-antológiájával. És hogy ezek után meg kellene jelentetni még egyet? Hát persze, hogy kellene, sőt, ki lehetne adni egy költészeti gyűjteményt. Azt hiszem, nem maradna visszhang nélkül.

Király László

Ha azért jöttem ide, hogy most dühös legyek – különben az vagyok – akkor nem értem el vele semmit, mert nincs itt Márki Zoltán és Székely János, akik időnként az irodalmi barbarizmusnak gyönyörű példáit szolgáltatják. Engem például nagyon érdekelt volna, hogy Kányádi vagy Szemlér elvtárssal megtörténik-e az, hogy kicserélik a sorokat, hogy belevágnak a versbe? Teljes bizalmatlansággal viseltetnek velünk szemben, s nem tudjuk – miért, milyen alapon. És az választ el az idősebbektől, hogy mellénk, vagy szemben állnak-e velünk. Mert mit kezdjünk az ilyen arisztokrata gesztussal: uram, vigye el innen ezt a verset, ez magának biztos tetszik, tetszik nekem is, de az Utunkban nem közlünk szerelmes verset? Vagy: uram, ezt a verset nem lehet így befejezni, mert úgy kell befejezni, ahogy Illyés Gyula befejezte. A végén öt perc után feldühödik az ember és azt mondja, nem érdekel az egész. Sajnos, emiatt kialakul egy bizonyos fajta közöny, amelyről nem tudom, hogy művészileg használ-e vagy sem ennek a nemzedéknek. Van egy olyan érzésem, hogy azok, akik segíthetnének, nem segítenek eléggé minket, nem úgy persze, hogy megtanítsanak verset írni...

Szerepelni akarunk... még nem vagyunk abban a stádiumban, hogy azt mondjuk, nem érdekel semmi, de alegjobb úton haladunk, hogy idejussunk. És ezt nem mi akartuk, de nincs más kiút. Ne tessenek minket félteni! A tartásunkat se tessék félteni. Az előttünk járók tartását is nyilvánvalóan féltették, és nekik sem tetszett. Ne tessenek tehát minket körbejárni. (…)

S most fejezzem be konkrét példával kapkodó felszólalásomat. A tegnapelőtt megjelenik az Utunk, olvasok Király Lászlótól egy verset benne, a versben van egy ilyen dolog, hogy tudod, hogy végtelen ez az út / tudom de nem türelmetlenkedem / hallottad micsoda vadak várnak rád / hallottam s széttépik aki vétkes / hogy tudsz ilyen nyugodtan menni mégis / menni jó s illik az örökléthez.” A vétkes szótól valaki megijedt, valakinek nagyon fájhatott ez a szó, mert a következőképpen cserélte ki: „...hallottam s széttépik a gyengét”. Most mit tegyek? Tessék csak elképzelni, ha Villonnal ilyet csinálnak a nem tudom milyen hercegek...

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. július 27 / im-67/ 3.]

Kovács János

Azt hiszem, mulasztást követtünk el mindannyian, amikor ennek az antológiának a jelentőségét nem tudatosítottuk eléggé az irodalmi sajtóban, a lapokban. Én még emlékszem arra, amikor a felszabadulás után az első költő-antológia megjelent. Öt költő volt benne, s nem huszonnyolc. Ez is mutatja, hogy mennyire differenciálódott költészetünk, mennyire megerősödött, még azoknál is, akik az út kezdetén vannak. Én azt hiszem, nagyon helkyes folytatni ezt a dolgot. Legyen az antológia kimondottan a fiatal költőké és prózaíróké, egyrészt azért, hogy ezt a lehetőséget se csökkentsük számukra, másrészt pedig segítsük elő az irodalom önismeretét, hogy világosabban láthassunk, kik azok, akik jelentkeznek és mivel jelentkeznek. Hogyha ezt a keretet feloldjuk, akkor nem lehet ilyen világosan látni a dolgokat. Nagyon szép, hogy a kiadók vállalták ezek megjelentetését, de azt hiszem, vállalniuk kellene, hogy ígéretüket be is tartják. (…)

Fiatalkori tapasztalataim szerint valahogy több tüzet vártam volna ettől a kötettől. Lehet, hogy az emlékezés is csal, mindenesetre azon döbbentem meg, hogy az irodalmi köztudatban ez a nemzedék egy kicsit vadnak, robbanékonynak van elkönyvelve, holott meglepően higgadtak. Az elmélkedő magatartást abban látom, hogy nagyon gyakorta ismétlődik meg a kötetben, különböző megfogalmazásokban, különböző költői alaptartásról az önmegfogalmazás, helymeghatározás kérdése. Ellentmondanék Hervaynak: épp ellenkezőleg, a kötet tanúsága szerint nagyon is foglalkoztatja őket, hogy hol a helyük, s azon a helyen, ahol állnak, mit kell tenniük...

Az előző nemzedéket túlnyomóan a múlt és a jelen viszonyának a meghatározása foglalkoztatta, saját magukat mindig a múlthoz viszonyítva próbálták definiálni. A kötet bennem azt a benyomást váltja ki, hogy nagyon helyesen és egyszerűen a jövőhöz mérten fogalmazza meg önmagát, érzek bizonyos retorikát ebben a megfogalmazásban és túlságosan sok egyértelműséget. Nem tudom, jogunk van-e erre, de talán számon kérhetjük ezt ettől a nemzedéktől e kötet alapján. Mert ezek szerint nyilvánvaló a konklúzió, hogy valóban nemzedékről van szó. (…)

A nemzedéki probléma részben valóságos, részben kreált. Valóságos annyiban, hogy minden új nemzedék szembetalálja magát az irodalomban egy adott helyzettel, adott értékrenddel, adott hagyománnyal. És ezek ellen meg kell vívnia a harcot. Ezt nem lehet elkerülni, de nem kell finomítani sem, mert a finomítás már fékezőként hat. (…)

Az Előre sajnos, nem sokat tehet a fiatalok érdekében. Az utóbbi időben bizonyos szerkesztőségi elvek folytán megszüntették az irodalmi mellékletként szereplő oldalunkat, amely kimondottan tudományos oldallá alakult át. De azért rajtunk és munkatársainkon sok múlik, hogy propagáljuk a fiatalokat, és feltétlenül jobban fogjuk tenni, mint eddig.

Balogh József

Az antológia megjelenésének jelentőségét nem akarom itt méltatni, csak egy dologra szeretnék kitérni. Kirajzolódik egy avantgárd felfogás és álláspont, hogy őelőttük, mármint a fiatalok előtt itt nem volt semmi. Pedig volt...

Voltak még, akik szintén mindent akartak... Hiba a jelenségeket egymástól elszigetelni. Most egyszerűen lehetőség teremtődött arra, hogy egy ember, aki talán más körülmények között nem írt volna, kifejezhesse magát. Meg kell viszont adni neki a lehetőséget ahhoz, hogy tovább fejlődjék, szóhoz jusson. Hogy kellene még egy irodalmi folyóirat, az szinte közhely. Hatni kellene oda, hogy legyen. A versbarátok körét ténylegesen meg kell növelni. Addig is: más országokban a költészet napja alkalmából egyre több városban számos költészeti gyűjtemény jelenik meg. Ezt nálunk is nyélbe lehetne ütni.

Kányádi Sándor

Ezt az antológiát a romániai magyar irodalom és egyáltalán, a magyar irodalmi élet életerős megnyilvánulásának tartom. Lehetőséget kell találni arra, hogy ténylegesen megismétlődhessen. Meddő próbálkozás szerintem is a megjelenési lehetőségeken siránkozni. Egy a lényeges: az, hogy sokkal több megjelenési lehetőség van manapság, mint korábban volt, főleg a Forrás-sorozatnak köszönhetően. Világviszonylatban tapasztalható, hogy folyóiratokban verset mind kevesebbet találni. Különben is, egy kötetben lehet képet kapni egy költőről. De azért kell az antológia is. Ahogyan egy bukaresti irodalmi folyóirat is segítene valamit a dolgon. (…)

Ebben az antológiában – nem akarok vitába szállni azzal, hogy ilyen még nem volt, mert igenis volt – az a jó, hogy jelentkezett az újabb fiatal nemzedék. De a költők mindig is becsületesen és tisztán hitték azt, amit csináltak, nem volt a részükről semmi csalás! Horváth Imre békeversei például, de Szemlér Ferenctől, akárkitől idézhetnénk, valamennyi lázít a becsület és a béke érdekében. Talán az a különbség, hogy ez az első generáció, amely úgy indult, hogy már lényegében szabadabb vizeken vitorlázik. Becsületességüket, tisztaságukat nem kell különösebben hangsúlyozni – jó bornak nem kell cégér. (…)

S hogyan tovább? Hát az lesz, hogy a fiatalok továbbra is beküldik a verseket ide-oda, s ha azok olyan versek, továbbra is a szerkesztői ízlés, főszerkesztői szűklátókörűség fogja megszabni sorsukat. Aki költő lesz, az megírja a versét, ha nem tudja közöltetni-kiadni most, kiadja három év múlva, négy év múlva, a lényeg az, hogy vers legyen az a vers. Mert ha jó a vers, akkor még annyit sem veszít az erejéből, mint mondjuk a Cipőfűzőárus, ami különben nagyon szép vers.

Farkas Árpád

Nagyon tudok ámulni azokon, akik azt mondják, hogy micsoda gyerekek jöttek, és mennyi újat hoztak és hoznak, hogy mit hoznak fel és hol hozzák fel, és mennyit tapogatnak a gyökerekig, hogy mit rúgnak fel és hol rúgják fel és... senki, azt hiszem, az érdekeltek közül sem versben, sem cukrászdai asztalnál nem nyilatkozott a lényegről. Egyszerűen, gyarapodtunk, és ha gyökerek vannak, akkor azok éppen ott vannak a Korunk-antológiában, József Attilánál és Homérosznál. Egyszerűen kiugródott egy időszak, amelyet nem volt érdemes folytatni, mert az kimondottan csak történelmi funkciót töltött be, és a történelem kereke fordult. Végiglapoztam az antológiát, egyetlen vers van benne, a Komán Jánosé, akinek játék-kísérlete az, amire a költők később, úgy az életük derekán, nosztalgiával gondolnak vissza.

A másik dolog: én úgy döntöttem, hogy az időmet jobban fel tudom használni, ha verseket írok, mintsem hogy azon rágódjam, a versszerkesztők hány verset adnak vissza és miért; ez különben fölösleges is. Próbáljunk összegyűlni a magunk kerekasztala körül és tárgyaljuk meg magunkkal a dolgokat. Próbáljuk elmondani a magunk közérzetét, ne próbáljuk megjátszani a néptanácselnökök szerepét, próbáljuk elmondani, hogyan érezzük magunkat 1967 júliusában és azután.

Szász János

Semmiféle esztétikai vagy egyéb fejtegetésbe nem bocsátkozom, mert bonyolultnak tartom, s mert nem akarom, hogy Lászlóffy megbíráljon amiért nem külön-külön foglalkozom min d a huszonnyolc fiatallal, mert már az előszóban megfenyegetett, hogy ezt csak így szabad. Neki nem csak gyakorlatilag, minden szempontból igaza van. Valóban, a kritikának egyediségükben kell foglalkoznia az irodalmi jelenségekkel. Ez itt megoldhatatlan, mert nincs terünk, hogy verseket közöljünk, de még arra sincs, hogy a versekről írjunk. Azt hiszem, minden elméleti vita meddő. Gyakorlatilag az a helyzet, hogy ma már az országban rengeteg hiánycikknél megszűnt a sorban állás, viszont a versnél, ami nem hiánycikk, túltermelés van, sorba kell állni a költőknek, hogy sorra kerüljenek. Sajnálom, hogy nincs itt Bodor Pál, tehát nincs itt a kiadó. Volt egy lehetőség, s véleményem szerint nagy hiba volt, hogy elszalasztottuk. Az Ifjúsági Kiadó ajánlkozott, hogy egy párhuzamos sorozatot indít, mint ahogy azt a két román kiadó is gyakorolja. Ez a terv meghalt, és ez szerintem hiba. Mert szükséges, hogy a párhuzamos sorozat meginduljon. Azután meg okvetlenül rendszeressé kell tenni, hogy az antológiák megjelenjenek. A harmadik dolog, hogy az Ifjúmunkás havi mellékletét heti mellékletté kell változtatni. Hogy ez a fantasztikus költői mozgalom minden gyümölcsét meghozza, elsősorban mindannyian azért kell valamit tennünk, hogy minden költő minél rendszeresebben közölhessen. Mit tudnánk mi, ez a kerekasztal tenni ennek érdekében? Szerintem azt, hogy a sajtóban – s nem csak az Ifjúmunkásban, hanem mindenütt – ez az igény egy objektív igénnyé váljék. Lenne egy ötletem: talán meg lehetne szervezni – a két kiadó közös erőfeszítésével – a versbarátok körét, előfizetéses alapon. Megindítani egy verskötet-sorozatot úgy, hogy meghirdetjük: például 1969-ben ennyi és ennyi kötetet fog a kiadó megjelentetni, ki az, aki hajlandó lenne erre teszem azt, 15 lejt befizetni? Azt hiszem, ez is egyik formája lenne annak, hogy felszaporítsuk a Forrás-sorozat példányszámát. Három-négyezer ember biztos jelentkezne az országban, s ilyen példányszámban évente legalább húsz kötetet nyugodtan ki lehetne adni.

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. augusztus 2.]

Majtényi Erik

Az bizonyos, hogy az Igaz Szó lelkiismeretesebben foglalkozik a fiatalokkal, s hogyha megnézzük, jobb verseket is közöl, mint az Utunk. Lehet, az Igaz Szó se közöl egy csomó zseniális verset, de versciklusai tényleg jobbak. Az Utunknál érzem az esetlegességet, a tördelési lyukat. Emlékszem egy olyan jelenségre, amikor az iudősebb költők panaszkodtak, hogy a fiatalok miatt nem tudnak közölni. Az Utunknál volt egy-két szerkesztő, akiknek jobban konveniált „feldobni” a fiatalok első írásait, mint a kortársak verseit leadni, mert az konkurrencia volt, a fiatalok pedig még nem voltak azok. (…)

Minden újabb névvel, amelyet közlünk lapban vagy antológiában, megnyitunk magunknak egy adósságot. Ugyanis senkit sem azért indítunk el, hogy aztán ne menjen. De hogyha így mennek a dolgok, akkor főleg indulni fog mindenki, de menni senki.

Ha megnézzük a régi antológiákat és az évtizedekkel ezelőtt folyó költői életet, nagyon könnyen arra a hamis konklúzióra juthatunk, hogy ha egyszer egy hónapban valaki valahol egy verset közölt, úgyis csak annyi maradt meg belőle. Ez persze nem igaz, mert abban az időben tucatjával, százával vagy talán ezrével közöltették az embereket, és csak az idő az, ami ki tudja a költőt választani és nem a szerkesztő. Még sokkal kevésbé tudja kiválasztani, hogyha nincs elegendő közlési lehetőség. (…)

Lászlóffy Aladár

… Hangoztatják, hogy ez a fiatal nemzedék igen művelt. Sajnos, ez nem igaz. Jobbára csak filológiai műveltséggel rendelkezik, ami ma édeskevés. Ennek a társaságnak komolyan kell dolgoznia ezután, mert eddig jobbára csak az ihletből futotta...

Ez kutyakötelességük annak érdekében, hogy a huszonnyolcból legalább öt megmaradjon. Mert ha nem, akkor a huszonnyolcból ugyanannyi fog eltűnni.

Ami a tömeges jelentkezést illeti, az az érzésem, hogy a hullámhegyen vagyunk. Nem kell kétségbe esni, jövő héten nem lehetne még egy antológiát szerkeszteni. Igaz, hogy van még jótollú ember, aki lekéste az antológiát, Csiki László s nem tudom még ki, de huszonnyolcat azért már nem tudnánk megszólaltatni. Ez a nemzedék ilyen szempontból is unikum, épp ezért egy kicsit a kedvenceink is kell hogy legyenek, egy kicsit vigyázni is kell rájuk, mert valószínűnek tartom, hogy most megint következik egy hullámvölgy. (…)

Még egy probléma. Szerintem eléggé felesleges és eléggé nbem erre a nemzedékre tartozó a szerkesztői gyakorlat taglalása, a szerkesztői személyes visszaélés, szubjektivitás ostoirozása, mert ez csaknem egyformán érint minden nemzedéket. Ezen pedig nem lehet segíteni azzal, hogy az Utunk és az Igaz Szó más verspolitikát követ. Az a megállapítás szerintem nagyon igaz és helyes volt, hogy a fiataloktól is lehet pontosan úgy ciklusokat és nagyobb verseket közölni, nem csak töltelék-anyagként, mint Király Lászlótól a múlt heti Utunkban. (…)

Megbeszélésünkért illesse dicséret az Ifjúmunkást, mely az utóbbi években fórummá alakult, a lap egész profilja és az irodalommal való törődése kapcsán bizalmat alakított ki a fiatalokban s általában az irodalmárokban. Alkalmat kaptunk arra, hogy valahogy ünnepibb emlékké váljon ennek az antológiának a megjelenése – ami könyvsiker –, s valahogy fórumnak érezzük magunkat arra, hogy a fiatalok kérdéseiről beszéljünk. Az Ifjúsági Kiadó elvállalta, hogy ugyanilyen formátumban újabb antológiát ad ki, húsz szerzővel. Szerintem úgy lenne jó évkönyvvé tenni, hogy ne csak versantológia legyen, hanem a legjobb friss termés is. Ezzel kétségtelenül felpezsdülne az irodalmi élet.

Tömöry Péter

A Vitorla-ének költői pontosan olyan jó verseket írnak, mint mondjuk a tíz évvel idősebbek. Vagy pedig pontosan olyan rosszakat, mint amazok. Hogy egységes-e a kötet? Igen, ami az úgynevezett eszmei tartalmat, a költők etikai tartását illeti. (…)

Szomorú az, hogy ha statisztikát készítenénk arról, ez év első felében az antológia költői közül hányan közöltek és hány verset, körülbelül ez lenne a helyzet: 50 százalék semmit, a többiek átlag egy-két verset, s ezek is jobbára a szerkesztőre jellemzőek, mintsem a költőkre.

De megkérdezném azt is, vajon hány fiatal költőtől olvashattunk az utóbbi időben szerelmes verset a lapokban? (Kivétel az Ifjúmunkás.) Nem írnánk szerelmes verset? Tessék megnézni a versszerkesztők fiókjaiban porosodó elfogadott, de le nem közölt versek paksamétáit!

Jó lenne, ha nem a szerkesztői asztalok mellett dőlne el, hogy ki a jó költő és ki nem az. Ha valaki költő, annak alkalmat kellene adni arra, hogy az irodalmi közvélemény mérje meg. Az antológia bebizonyította, hogy megértünk erre. Ez az egyetlen módja, hogy az úgynevezett nemzedéki vitát értékfelmérés váltsa fel.

Nagy Pál

Itt nagyon sok vád hangzott el a szerkesztőségek ellen. Ezeknek hatalmas százaléka, mindenesetre ötvenen felül, teljesen helytálló. Persze nem szűkíteném le a szerkesztőségekkel szembeni elégedetlenséget a fiatalokra. És ezt nagyon szeretném hangsúlyozni. Mert én a mi szerkesztői életünkben egy olyanfajta irodalmi bürokratizmusnak a jeleit látom, ami nagyon veszélyes lehet, hogyha nem történnek ezen a téren változások. Az irodalmat mi, hogy úgy mondjam, éppen olyan favágó munkának tekintjük (vannak kivételek természetesen), mint minden más mesterséget, átesünk rajta, élettelenül, szenvedély nélkül, vagy leadjuk a verset, vagy nem; vagy megírjuk a kritikát, vagy nem. Tehát az irodalomnak a publikálása és az irodalmi terméknek a lereagálása is bürokratikus folyamattá torzult. És ez nem a fiatalokra vonatkozik, hanem általában az irodalmi lapok szerkesztésére. Olyan folyamatot kell kialakítani, ami ezt a helyzetet a szerkesztőségeken belül megváltoztatja. Az Ifjúmunkás például tudja, hogy mit csinál, és ez nagy dolog. Mert ha az irodalmi lapoknak is sajátos profilja lenne, akkor ezek a kérdések fel sem merülnének, mert egyrészt tudná a költő, mit várhat, de másrészt tudná a szerkesztőség is, hogy kitől mire számíthat. (…)

Nem érzem azt, hogy az Előre következetesen megtett volna mindent az elmúlt idők folyamán és a legközelebbi múltban azért, hogy a maga keretei között irodalmi fórummá is váljék. Az Előre sajnos nem irodalmi fórum. Mint ahogy egyetlen napilapunk sem az. Holott, emlékezzünk vissza az irodalomtörténetből, akármiből, hogy a fiatal írónak és az idősebb írónak a nevét a köztudatba nem a kis példányszámú irodalmi folyóirat viszi el, hanem a százezer példányos vagy húszezer példányos napilap. Ez tény. Kosztolányit, Karinthyt annak idején nem a Nyugatból ismerte meg az olvasó, hanem a megfelelő napilapból. Ez nem csak az Előrére vonatkozik, hanem a tartományi lapokra is. A tartományi lapok óriási lehetőséget jelentenek, ezt én marosvásárhelyi viszonylatban látom. Az, hogy ki író és ki nem író, ki költő és ki nem költő, ki újságíró és ki nem az, azt a napilapból tudják. A Vörös Zászlót például harmincezer ember olvassa rendszeresen. Igenis, az irodalomnak a napilapok hasábjain is el kell jutnia az olvasók tömegéhez.

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. augusztus 9.]

Bodor Pál

Olvasom, olvasgatom a sok remek hozzászólást, melyet a magnetofon-szalag meg a gépírónő megőrzött azon nyerseségében az utókornak és az irodalomtörténetnek, olvasgatom a szövegeket, és a szerkesztőség kérésére most ezekhez biggyesztem hozzá véleményemet.

ELŐSZÖR

azon csodálkoztam, hogy a Vitorla-ének vitájára az Ifjúmunkás rajtam kívül, aki véletlenül éppen Kolozsváron tartózkodtam, de a meghívásra föltétlenül visszautaztam volna a fővárosba – nem hívott meg senkit az Irodalmi Kiadótól. Pedig a kolozsvári szerkesztőséget, mely elsősorban eredeti munkákkal foglalkozik, olyan író és szerkesztő, a hajdani és mai antológiák ügyeiben bölcsen jártas, szervezőnek és tanácsadónak egyaránt remek ember vezeti, mint Kacsó Sándor, s mellette ott vannak jó segítői, a tolláról oly ismert, talán legnépszerűbb és legcsiklandósabban könyörtelen Bajor Andor, a fordítónak is alapos Kerekes György, s a tapasztalt Fodor Irén. Igen ám, mondhatná valaki, de nincsen annyi pénze a lapnak, hogy ezer embert hívjon meg vidékről. Nos, egy autóbuszjegybe került volna meghívni a nyolctagú bukaresti magyar szerkesztőség vezetőjét, a húsz éve szerkesztő Szász Bélát, s kollektívájából bárkit, aki verseket szerkesztett: Konsza Juditot, vagy Bonyháti Jolánt, Csire Gabriellát vagy Kacsó Juditot, András Jánost, Kovács Erzsébetet, Botár Emmát...

De nem: nem hívták meg őket, mert, noha könyvekről vitatkozunk, a könyszerkesztő rangjával és súlyával még nem vagyunk tisztában.

MÁSODSZOR

azon csodálkozom, hogy a Vitorla-ének ürügyén vitatkozók milyen keveset vitatkoztak a Vitorla-énekről: legtöbben irodalompolitikai és irodalomszervezői nézeteiket fejtik ki. Persze, így van ez rendjén: a fiatal költők csoportosan és nagy erővel vagy irodalompolitikai tettek „következményeiként” jelentkeznek – vagy irodalompolitikai tettek elindítói.

A Vitorla-éneket én egyébként sokkal heterogénebbnek érzem, mint a legtöbb hozzászóló, és meggyőződésem, hogy szerzőinek fele, harmada sem marad költő. Még azok sem maradnak költők, akik okos és tehetséges versekkel jelentkeztek.

HARMADSZOR

azon csodálkozom, hogy a közlési lehetőségekről nem folyt még hevesebb vita. Noha talán ennek a vitának semmi értelme... Azért nincs értelme, mert mag a Scanteia a heti terjedelmének több mint 22 százalékát „áldozza” irodalomra és művészetre, az Előre heti terjedelmének olykor 10 százalékát sem hajlandó „feláldozni” erre.

Vajon miért?

Azért talán, mert sajtótörténetünk tanúsága szerint napilapjaink, magukra adó napilapjaink irodalmi mellékletei mindig főszerepet játszottak az irodalmi életben? Vagy talán azért, mert tartományi székhelyeken megjelenő napilapjaink a heti terjedelemnek sokszor még 5 százalékát sem engedik át az irodalomnak és művészetnek? Esetleg pedig azért, mert az UTUNK terjedelme húsz álló év alatt cseppet sem változott?

Igazán, semmi értelme tehát a publikálási lehetőségekről vitatkozni. Hacsak nem azért, hogy az Ifjumunkás, ha már nem napilap, hát legalább hetenként közölje irodalmi-művészeti mellékletét.

NEGYEDSZER

azon csodálkozom, hogy az egész vita során egy szó sem esett a Gaál Gábor irodalmi körről, amelynek azért talán valami icipici köze mégiscsak volt e kötethez, e kötet költőihez, ehhez az egész nemzedékhez. Erről azonban majd máskor, vagy talán soha.

ÖTÖDSZÖR

de csodálkozás nélkül: néhány szót a Forrás sorozatról, már csak azért is, hogy dicsekedhessék a kiadó: a magyar szerkesztőség idén már a hetedik Forrás-kötetet küldte nyomdába. Ezek szerint 1967-ben a következők jelentek vagy jelennek meg: Lendvay Éva, Szenyei Sándor, Király László, Cseke Gábor, Vári Attila, Domokos Eszter és Kocsis István. És már vagy nyolc kötetnyi anyag készen áll a jövő évi megjelenésre. S ha az ifjúmunkás vagy hat héten át közölné a következő – kivágandó és a szerkesztőség címére beküldendő – felhívást, akkor talán a példányszám dolgában is rendbe jönnének a dolgok:

„Alulírott...... alábbi címemre........... utánvéttel megrendelem a Forrás-sorozat valamennyi 1968-as kötetét. Aláírás............... kelt.....................”

Ugyanis azt remélem, hogy a 600-ról 1200-ra emelkedett példányszámot csak ezen a fenti úton legalább még ezer igénylő növelné.

HATODSZOR

azon csodálkozom, hogy erre a vitára sem hívtuk el például a hazai fiatal német költőket, elsősorban a nagy sikerű 17 ich – 1 Wir antológia – a német „Vitorlaének” - szerzőit. Mint ahogy általában csodálkozom azon, milyen keveset tudunk róluk, milyen keveset fordítjuk őket. De talán nem is kellene csodálkoznom, hiszen puszta hanyagság ez a részünkről.

VÉGÜL

azt hiszem, a beszéd és a nyomtatott szöveg közé némi különbségküszöbnek kell ékelődnie. Itt-ott civilizáltabban kellene vitatkoznunk: a civilizáltság nem csorbat az élből.

GYAKORLATILAG

pedig azt gondolom, hogy minden gyakorlati javaslat szerzőjének igaza van: még a versbarátok körét is meg kellene szervezni!

Elekes Ferenc

...Csak bosszankodni lehet és panaszkodni amiatt, hogy ezen a megbeszélésen éppen Székely János és Márki Zoltán nem volt közöttünk, hiszen ők a romániai magyar irodalom két legfontosabb fórumának versszerkesztői. Bízom azonban abban, amit székszomszédom súgott a fülembe, ti. Nem baj, ha nincsenek itt, mert a hátuk mögött elhangzott beszédre jobban odafigyelnek. Nem is a közlési lehetőségek szaporítására gondolok most, hanem arra, hogy jó dolog söszegyűlni olykor szögletes és kerek asztalok köré s kirakni egymás elé lobogást, türelmet, közérzetet, mindent, amit örökké tárgyalunk valahol – külön-külön. Jól mondta Király László. Mi fiatalok – amennyire azok v agyunk – szeretjük egymást. Elhiszem az idősebb költőknek, hogy szeretik a fiatlokat. Miért van akkor mégis, hogy olyan kevésszer találkozunk? Vagy csupán gesztus lenne az idősebb költők részéről ez a deklarált szeretet? Egy biztos: aki költő, a versét megírja gyűlésezések, viták nélkül is. Még akor is, ha hirtelen nincs hol közölni, vagy van, de valamiért nem közli valaki. Szomorú lenne mégis, hogy éppen a költők, akik a világ gondjának hordozását tekintik legfőbb dolguknak – egymás gondja iránt érzéketlenek maradnának.

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. augusztus 19.]

Páskándi Géza

Nagyon megörvendtem Bodor Pál gesztusának, hogy a Forrás-könyvek jegyzékét már jóelőre közzéteszi az Ifjúmunkásban. Így a fiatalok már eklőzetesen, tehát a megjelenés előtt megrendelhetik, lakcímre kapják s ott helyben ki is fizethetik. Az ötletet annyira jónak tartom, hogy kiterjeszteném a nem sorozatban megjelent könyvekre is, mégpedig eképpen:

Négy szelvénytípust képzelek el: 1. verskedvelőknek, 2. a regény- és novellakedvelőknek, 3. a dráma kedvelőinek, 4. az irodalmi riport, esszé, tanulmány és a kritika kedvelőinek; vagy ha így jobban hangzik, a vers barátinak, a próza barátainak és így tovább.

Nyilván, ne csak az Ifjúmunkás, hanem az Utunk, az Igaz Szó, Korunk, a Dolgozó Nő, Előre, Tanügyi Újság, Falvak Dolgozó Népe, Művelődés, sőt a tartományi és rajoni lapok is (amelyek bizony a hazai könyvek hírverésében – tisztelet a kivételnek! – nemigen vállalnak részt, mintha az újság és a könyv, az újságírás és az irodalom két „nagyhatalom” lenne, nem pedig ugyanannak a szellemi életnek kétfajta reagálási módja!) Ezeket a szelvénytípusokat több lapszámon át kellene közölni s időnként újraközölni, esetleg (a postával megbeszélve) bélyegmentesíteni is (a kiadónak így is kifizetődő volna). Ez a módszer nem csak arra lenne jó, hogy a kiadók és a könyvterjesztő már előzetesen tájékozódhatna a példányszámról, , esetleges emelésről, „biztos vásárlókat” toborozva az illető könyvre, hanem a begyűlt szelvények az olvasói ízléskutatásra, a szerzők és a műfajok közkedveltségére, népszerűségére nézve is érdekes statisztikát nyújthatnának. Ez megszüntetne bizonyos „példányszám-egyenlősdit” és a néha előítéletből csökkentett példányszámokat is megemelné. Bodor Pál javaslatát föltétlenül elfogadni, kiterjeszteni, árnyalni és bevezetni kellene.(...)

Az egyik, egyébként értelmes hozzászólásban olvastam, hogy a Vitorla-ének költői is írnak olyan jó verseket, vagy olyan rosszakat, mint a tíz évvel idősebbek. Ezzel nem értek egyet. És miért nem? Mert olyan költői rang és cím nem létezik, hogy „a Vitorla-ének költője”. Senki se úgy írja alá a verseit, hogy Vitorla-ének Pál, Vitorla-ének Alajos, hanem keresztlevele szerint. Tehát nem a Vitorla-ének költői írnak ugyanolyan jó verset, mint az idősebbek, hanem X. Y. ír olyan jót vagy jobbat, vagy rosszabbat, mint Z vagy Q. mert a költészet nem csoportos műfaj; nem hiszek a „csoportos költészetben”, csak az egyedek költészetében. Az, hogy a Vitorla-ének valóságos „költői tömeget” képvisel, azt bizonyítja, hogy sok a tehetség, hogy felfedezik őket, , de nem utolsósorban azt is, hogy az idők folyamán „felgyűltek”; s ha teszem azt lett volna egy harmadik (konkurens) irodalmi lap, nem gyűl fel ekkora „poéta-restancia”, már rég ciklusokat, köteteket közölhettek volna valamennyien.

Az im-67 jól szerkesztett, nagyon színvonalas melléklet, azonban egyelőre más feladatot teljesít, mint amire hivatott lenne: ahelyett, hogy az amatőr-irodalom (a próbálkozók, az indulók, de a tehetségesek!) legfőbb szellemi irányító fóruma lenne, szükségmegoldásokból, ha szabad így mondanom: „profi-írók” remek mecénása. Mindezért tisztelet és hála az im-nek, de: mégse pótolhatja – elsősorban terjedelmi okokból – azt a szükségletet, amelyet több előttem szóló is megpendített: az Utunk és az Igaz Szó irodalmi testvérlapját, mondjuk Bukarestben.

Ez vár tehát megoldásra, hogy ne legyen többé ilyen annyi korosztályt, stílust és költői magatartást egybeolvasztó „poéta-restanciánk”, hanem menjen minden a maga rendjén, ahogy az irodalmi élet hagyományos, természetes ritmusa megköveteli.

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. augusztus 31.]

Bajor Andor

A költészet az a sajátos terület, ahol nem vagyok a szegények pártján.

A legtöbb időszaki versgyűjtemény pedig nem más, mint a költészet szegényeinek kalákája, ahol az összehordott anyagból kisebb épület születik, mint egy ház, dr nagyobb, mint egy kutyaól. Úgy hiszem, az Ifjúmunkásban vitatott antológia a ritka kivételek közé tartozik, ami nem a szellemi nincstelenség dokumentuma. A kötetben szép számmal tehetségeket is találunk, induló költőket, akik egyébként már meg is érkeztek, legalábbis számon tartjuk őket, mint költészetünk reménységeit.

Előttem a rejtelem abban áll: vajon miért kell egy-egy fiatal költőnek kétszer is indulnia, amikor kétszer megállni is sok?!

Azok a költők, akik fölfele törnek az Olymposz kapaszkodóin, miért érzik úgy, mintha a Turista Hivatal pultja előtt állnának?

Meglepő a számomra, hogy, hogy a fiatal tehetségek fölfedezésével és indításával könyvkiadói szinten kell foglalkozni.

Nem hiszem, hogy ezért a szokatlan – és mellesleg az országunk számára elég költséges jelenségért a lapok vers-resszort vezetői lennének felelősek.

Ismerem Márki Zoltán fölkészültségét és szerkesztői elhivatottságát, úgysztintén Székely János lelkiismeretességét és költői bátorságát. Tiltakozom az ellen, hogy őket brutális támadás érje, különösen amikor a támadásban világosan fölismerem a bűnbak-keresés lényeget megkerülő eljárását.

Valóságosan egy-egy szerkesztőség elképzelésével állunk szemben. Az irodalmi lapok szerkesztőségei szívesen közölnek két tucat fiatal költőt, de fölfedezni egyet se mernek.

Ez ugyanis meghaladja azt a föladatot, amelyet vidéki kényelmükben a kritika egyhangú dallamaitól kísérve magukra vállalnak.

A közlés ugyanis a lapok hivatali kötelessége, a fölfedezés azonban már emberi állásfoglalás és a tévedés kockázatával jár. Vidéki kritikai frontunk egyébként a becsmérlés, vágás és bőrcserzés gazdag terminológiájával rendelkezik, egy alkotó fölfedezéséhez azonban: nincs szóbősége. Egy ilyen föladat szerintem annyira meghaladja erejét, mintha egy régi kiképző káplárt arra szólítottak volna föl, hogy himnuszt írjon Szűz Mária mennybemeneteléről.

Ezekben az elvi bátortalanságokban, a lapok kényelem-szeretetében én a vidéki szellem jellegzetes megnyilvánulását látom. Azt a jelenséget se tudom mással magyarázni, hogy ezek a lapok a beérkezett kéziratot teljességgel átírják. Kertelés nélkül bevallom: műveltek effélét az én kézirataimmal is. Ezt azonban nem barbarizmussal vagy szerkesztői immoralitással magyaráztam, hanem avval, hogy a szerkesztőség tisztviselői nem ismerték a sajtó Gutenberg óta kialakult európai hagyományait. Ezért tartom üdvösnek azt a javaslatot, hogy szervezzenek Bukarestben magyar irodalmi lapot – ahogy azt már jó néhány előttem szólaló kifejtette. Egy ilyen lap hazánk vezető fórumainak közelében, a fővárosi irodalmi lapok termékenyítő hatása mellett minden bizonnyal sikeresebben küzdene meg a provincializmus veszélyével, amely egész hazai magyar irodalmi sajtónkat fenyegeti. És egy ilyen folyóirat föltétlenül jó irányban hatna a többi lapra is: ha másképp nem, hát avval, hogy az új jelenségekkel való állásfoglalástól, a fölfedezés gyötrelmeitől és az irodalmi ítélet kockázataitól – megkímélné őket.

Szilágyi Domokos

Nem vehettem részt a kerekasztal-megbeszélésen, mert az idő tájt egy kerek tó partján csücsültem a hegyekben, így hát a vitaanyagot csak a lapban megjelent szemelvényekből ismerem. Ámbár vitaanyagnak nem éppen nevezhető, de erről majd alább.

Vegyük sorjában.

1. Sok szó esett a szűk közlési lehetőségekről. Ez az a csodálatos kérdés, amelyben fiatalok és (bocsánat) öregek véleménye egybeesik. Szabadjon megjegyeznem, hogy kézenfekvő megoldás adódhatnék, ha fiatalok és öregek együttes erővel ütnék a vasat. A megbeszélésen ketten képviselték az Előre művelődési rovatát: Szász János és Kovács János. Nem lehetett volna megizzasztani őket egy kicsikét? Kovács János mellesleg megállapította, hogy az Előre irodalmi-művészeti rovata megszűnt. Kérdezte-e valaki, hogy mi okból? S véglegesen-e? Nem furcsa-e, hogy a legnagyobb magyar nyelvű központi napilapunk nem ér rá legalább hetente egyszer legalább egy oldalt szentelni az irodalomnak? De nem úgy, ahogy eddig tette, míg ez az áldatlan rovat jobblétre nem szenderült, amikor is irodalom s művészet örvén műkritikával, filmismertetéssel, könyvbírálattal traktálta jobb sorsra érdemes olvasóit, s nagynéha egy-egy versfordítással s mégnagyobb-néha egy-egy verssel, versikével. Az ilyen rovatért nem kár. S ha föltámasztására, uram bocsá' sor kerülne, hát nem ártana szerkesztőit jobb belátásra bírni. Mert van tér, csak éppen nem használjuk ki.

Továbbá: irodalmi hetilapunk, az Utunk enyhén szólva szeszélyesen bánik versekkel és verselőkkel. Vannak uborkaszezonjai – s nem hinném, hogy kézirathiány miatt –: e gyászos csillagzatú időszakokban be kell érnünk (íróknak-olvasóknak) 1-2-3 verssel: máig se feledhetem pl. a tavaly őszi Nagy Pangást: egyik szomorú bizonyítéka volt (ellenőrizhető!), hogy az európai költőtalálkozó munkálatainak hetében a lap teljes versanyaga 1 (írd és mondd: egy) fordításból állott. (Egy vietnami költő rövid verse.) - Nem kellene-e, nem lehetne-e az ilyen baleseteket elkerülni?

Ami pedig különösen a legfiatalabbakat illeti: irodalmi lapjaink szerkesztőire évente egyszer-kétszer rájön a lelkifurdalás, s akkor nagy hajrában közölnek is 10-20-30 verset fiataloktól, utána egy fél esztendeig, egészig akár: síri csönd.

2. De hát: megfújhatjuk az öröm harsonáit: megjelent a Vitorla-ének. Igaz, hogy az ötlet tízéves, a szerkesztgetés pedig vagy négy (!) esztendőt vett igénybe, hogy egyesek már saját kötettel is jelentkeztek, ám a könyv végre megvan. Gaudeamus:

3. úgy tetszik, ez volt a jelszava a kerekasztal-megbeszélésnek, amelyen – a megjelent anyagok alapján arra következtetek – az antológiáról, érdemben nemigen esett szó, hanem ki-ki elpanaszolta sérelmeit, elsírta fájdalmait, eldühöngte elégedetlenségét a versszerkesztők munkájával. Vita eszerint alig lehetett, hiszen a könyvnek mindenki örült, s ebben nincs mit vitatni; másrészt pedig a „csúnya bácsik” (Márki és Székely János), akikkel vitatkozni akart volna mindenki: nem voltak jelen.

4. Utólag azonban mégis akadt egy hívatlan vendég: Bodor Pál, aki vállalta az ünneprontó hálátlan szerepét, felvetvén, hogy nem ártott volna megjegyezni a megbeszélésen is az antológia anyagának heterogén voltát. Jómagam még júliusban írtam a kötetről az Igaz Szó számára, szintén ünneprontólag (s gondolom, a kerekasztalosok kirohanásaira a szerkesztőség juszt is lehozza cikkemet: hadd ismételjem: az Ifjúmunkás „vitáját” akkor még nem ismertem, de mindegy.)

Azt még megértem, hogy Bokor Katalin az Utunkban meghatottan ecseteli a szerzők erényeit, hiszen maga is közéjük tartozik. Azt is megértem, hogy – ugyanott – Kántort irigység és öröm tölti el, tőle azonban mint kritikustól kissé több tárgyilagosságot vártam volna. De hát még ez sem baj: az első szó csakugyan az örömé. A kerekasztal hozsannázása viszont aggaszt. Megértem a fiatalok bíráló magatartását X és Y és Z iránt (és jogosnak is tartom), de nem ártana olykor, kerekasztal-megbeszélésen például, egy csipetnyi önkritika sem. Vagy ha még tartott ünnepi hangulatuk: : az idősebb pályatársak szólhattak volna egy-két barátságos szót, hogy jó-jó, de... – Én ugyanis

5. nagyon veszélyesnek találom ezt a zavartalan ünneplést: elsősorban a szerzők számára veszélyes. Nos igen, szerzők: már maga a szám is gyanús. Mert senkinek sem hiszem el, látatlanban, hogy 28 zseni akadt itt egy csukorékban. Ha meg elolvasom a könyvet: tudom, hogy nem akadt. - Egy kis valószínűség-becslés: a Kardos László-féle Száz vers-antológia mintegy 90 szerzőt szerepeltet, Hesziodosztól Nerudáig. Ez, időben, harmadfél évezred. E tíz év 28 szerzőjét legalábbis meggondolatlanság kivétel nélkül nyomdafestékre méltatni (hogy a zsenialitásról ne is beszéljünk). De hagyjuk a világirodalmat: legszerényebb vidéki igények szerint is van a 28 között legalább 5 hajmeresztő dilettáns, kinek versei nem érik meg a papírt, melyre íródtak; további tíz gyöngécske, aki még a legfiatalabbak antológiájának (képzeletbeli) szintjét sem éri el, s a fönnmaradók között néhány ígéretes tehetség s jó néhány leendő ígéretes tehetség.

Nos: lehet, hogy tévedek (bár volna olyan szerencsénk!), de őszintén szóltam. S a szerzőktől sem azt kívánom – hiába is kívánnám –, hogy ne tévedjenek: hanem hogy legyenek őszintébbek magukhoz.

Molnos Lajos

„Mindenki” ott volt, mindenki szeretettel, megértéssel és atyailag beszélt rólunk, csak éppen az nem jutott eszébe senkinek, hogy megkérdezze: de hát hol is vannak ezek a fiatalok?

És így adódik, hogy a mi elképzeléseinkről, problémáinkról nagyon sokszor épp azok beszélnek órák hosszat, akik a legtávolabb állnak olykor tőlünk, akik sehogy sem tudnak megérteni. (…)

Emberhez illően akarunk élni. Szigorúan, felelősen. Ez a vágyunk akár nyíltan deklaratíve, akár áttételesen, de minden versünkben benne van. Őszinték, tiszták akarunk lenni önmagunkhoz, hogy másokhoz is azok lehessünk. Valóban nem eszményesíteni, de eszményivé akarjuk tenni a világot, ahogy azt nagyon találóan írta annak idején Szilágyi Júlia. De ehhez szükség van, hogy eszményiek legyünk önmagunk előtt, hogy amit kimondunk, azt elsősorvban mi is higgyük – hogy más is elhihesse. Ezért van az, hogy olyan sokan a kötetből foglalkoznak a hovatartozás kérdésével, az önmagához és a világhoz való viszonnyal. És ezt nagyon egészségesnek tartom én is.

Szépnek és hasznosnak, jelentősnek és jónak érzem ezt a verseskönyvet éppen a fent elmondottak miatt. Ha erőink különbözőek is (s ez természetes), van egy nagyon lényeges közös jegyünk: őszinték vagyunk!

Ez persze nem csak a mi eszményünk, de úgy vélem, hogy nálunk, az antológia szereplőinél nagyobb nyomatékot kap.

Ezért vagyok egy véleményen Gálfalvi Györggyel, amikor azt kéri: „éppen az idősebb íróknak és költőknek, általában a szerkesztőknek, és azoknak, akik a kiadóknál dolgoznak, kellene óvniuk a fiatal költőket és írókat attól, hogy ne tegyenek soha erőszakot saját lelkiismeretükön.” Egyetértek ezzel a kéréssel, olyanképpen értelmezve a segítséget, hogy épp a szerkesztők, a kiadók ne kényszerítsék nagyon sokszor a fiatal írót, költőt, hogy az ő önkényesen kialakított szerkesztői szabályaihoz-normáihoz alkalmazkodva tegyen öntudatosan vagy öntudatlanul erőszakot lelkiismeretén. (…)

Befejezésül egy pár szót a közlésről. Annyian sajnálnak és sajnáltak már, hogy nincs közlési lehetőségünk, de vajon kik, és ezek vajo hogyan igyekeztek segíteni rajtunk? Óvtak, féltettek és óvnak, féltenek – csak épp nem akkor és ott, amikor és ahol kellett volna és kellene, sajnáltak és sajnálnak – holott pokolian dühített és dühít, megalázott és megaláz, ha sajnálnak, hisz elvégre nem vagyunk nyomorékok.

Ha szeretnek és becsülnek, hát tegyenek többet.

És szívleljük meg közösen, mint Szász János javaslatait – mert nem kivitelezhetetlenek.

Bokor Katalin

Az igaz, hogy itt elsősorban a Vitorla-ének antológiáról kellene vitatkozni, de felmerül egy csomó kérdés az antológia kapcsán, ami – közvetve vagy közvetlenül – ide tartozik, mert hozzánk tartozik, a huszonnyolc „dühös” vagy kevésbé dühös fiatalhoz... no és még egy-két emberhez.

Emlékszem egyszer, évekkel ezelőtt, az Írók Házában Szász János és Lőrinczi László egy kis kerekasztalt rendeztek Hervay Gizella első, a Forrás-ban megjelent verskötetéről. Buzdító és tanulságos volt, akkor is, ott is megegyeztünk abban, hogy az ilyen szükséges és lesz még hasonló. Miért kellett a „jobb később, mint soha” mondás alapján újabb évekig várni, amíg . Az Ifjúmunkás igen örvendetes kezdeményezésére – öszeültünk. És itt kell elmondanom, hogy az ifjúmunkás igyekszik talán pillanatnyilag a leginkább szép lépéseket tenni azon a téren, amely az egyik legfontosabb kötelezettségünk: baráti munkakapcsolatokat teremteni a fiatal költők között, bemutatni munkájukat, s őket magukat az olvasóknak és nemcsak a lapban, hanem a legközvetlenebb erre találtatott úton, a matinékon keresztül.

S mindjárt az első felvetett problémához kapcsolódik a második, amelyről itt szólni akarok. Nevezetesen a közlés. Hát abban bizony meg kell egyeznünk, hogy ez a lehetőség meglehetősen csekély. És ezért nem két irodalmi lap versrovat-szerkesztőjét kell „széttépnünk”, akik költők, elődeink, és, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, még ha a szerénység ki is ment divatból, s ezt a „dühösebbek” női galamblelkem rovására írják: van tanulnivalónk Tőlük. Hanem más itt a baj. Több évi hallgatás után, minek előtte Balla Zsófia-korban közölte az Utunk első versemet – s a hosszas hallgatás tudvalevőleg bizalmatlanságot kelt a szerkesztőségekben – nos, tehát több évi hallgatás után az Előre közölte újból 1962-ben egyszerre két versemet. Hálával tartozom ezért az Előrének, de miért ne lehetnék és ne lehetnénk a továbbiakban is hálásak ennek az igen nagy példányszámú és közmegbecsülésnek örvendő napilapnak, amely – azt hiszem, mindannyiunk véleménye ez – semmit sem veszítene, ha bizonyos időközönként irodalmi melléklettel örvendeztetné meg olvasótáborát. És miért nem közöl több verset a Művelődés? És miért nem közöl több verset a Dolgozó Nő?

Az igaz, hogy itt elsősorban a Vitorla-énekről kellene vitatkozni. Arról, hogy mit írtunk, hogyan írtuk, és mit kellene még tennünk?

Az igaz, hogy erről esett a legkevesebb szó. Ez is azt igazolja, mennyire célszerű lenne hasonló találkozókat szervezni, ahol még közös szerelmünkről, a Versről is beszélhetnénk.

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. szeptember 7.]

Vitazáró helyett

Július 16-án lapunk szerkesztő bizottsága a céllel hívott meg kerekasztal-beszélgetésre idősebb és fiatal költőket, szerkesztőket, lektorokat, publicistákat, hogy a Vitorla-ének (Fiatal költők antológiája) megjelenésének eseményt teremtsen, ne hagyja, hogy az antológia, mint annyi más korábban megjelent jelentős kiadvány, egy-két recenzió után feledésbe merüljön. Azért, mert egyetértünk Kányádi Sándorral, aki „ezt az antológiát a romániai magyar irodalom és egyáltalán, a romániai magyar irodalmi élet életképes megnyilvánulásának” tartja. Nem rajtunk múlott – még ha számíthattunk is rá –, hogy már az első felszólaló kitágította a megbeszélés keretét, amelynek során aztán jó néhány irodalompolitikai, irodalomszervezési kérdés is terítékre került. Ezek után hiba lett volna görcsösen ragaszkodni az antológiában megjelent 28 fiatal költő munkásságának (már akinél beszélhetünk ilyesmiről) elemzéséhez, csupán magának a kötetnek az elemzéséhez. A felszólalásokból és a vitába utólag bekapcsolódott írók hozzászólásaiból ugyanis kiderült: egész sor fontos kérdés vetődött fel, olyanok, amelyek mellett az illetékesek nem mehetnek el közömbösen, s amelyek végső soron a romániai magyar irodalmi élet további erősödését, aktivizálását szorgalmazták.

Örömmel nyugtáztuk, hogy nagyon sokan az arra hivatottak közül érdemben válaszoltak meghívásunkra, mások pedig utólag, a lap hasábjain fejtették ki véleményeiket, tették meg javaslataikat. Kár, hogy néhányan, akikre föltétlenül számítottunk, nem jöhettek el – s ezt tetézte a mi szervezési hibánk, hogy helyettük nem hívtunk meg másokat, akik képviselhették volna az illető fórumot – s még inkább az, hogy egyesek írásban nem küldték el hozzászólásaikat. Külön felkérésünkre elutasító választ adtak. Az a gyanúnk, hogy az egy-két személyeskedő, olykor sértő véleményt összetévesztették az egész kerekasztal-beszélgetés teljességgel másmilyen hangjával, a kezdeményezés világos szándékával.

Jóllehet ez nyilvánvaló – a vita anyagának közlése során is megjegyeztük már –, mégis ismételten leszögezzük: a szerkesztőség nem mindennel értett egyet a vita során, nem azonosítja magát a vitába bekapcsolódók valamennyi értékelésével, megállapításával, javaslatával. De lévén vitáról szó, kötelességünknek éreztük e felszólalások lényegének a közreadását, hogy az álláspontok az újságírói etika szellemében a közéletünket mind jobban átható szókimondó légkörben a nyilvánosság előtt ütközzenek meg. Leközöltünk pár meggondolatlan kijelentést, a vita hevében kellőképpen nem ellenőrzött megjegyzést is, amiben egyesek rosszakaratú támadási élt véltek fölfedezni. Meggyőződésünk, hogy kezdeményezésünket korántsem ez jellemezte. Ellenkezőleg: több építő jellegű észrevétel, javaslat, tényleges hasznot ígérő ötlet, az idősebb és fiatalabb költők közeledését elősegítő álláspont-tisztázás őszinte szándéka nyomta rá bélyegét minden hozzászólásra. Ez megnyugtat bennünket, s azzal a bizonyossággal tölt el, hogy megbeszélésünk sikeres volt.

Többen beszéltek a vita során az antológia művészi értékeiről. Valóban, a Vitorla-énekben jelentkező fiatal költők versei szilárd eszmei meggyőződésről, szerzőik életszeretetéről és életközelségéről tanúskodnak. Bár egyikük sem kiforrott alkotó még, határozottan megnyugtat felelősségteljes attitűdjük, mellyel részt kérnek a nagy emberi feladatokból: nem zárkóznak szűk alkotói problémáik közé, s az irodalmi életben máris sok ízben gyümölcsöző, testvéri kapcsolatokat építettek ki a fiatal román költő-kollégákkal: szívesen fordítják egymás verseit, sokukat pedig éppen személyes barátság fűz össze. S elsősorban e vonások azok, melyek a valóban egyenlőtlen színvonalú, kissé heterogén antológiát érdemessé teszik, hogy megjelenéséből esemény születhessen.

Talán nem is volt olyan hozzászóló, aki nem beszélt volna a közlési lehetőségekről. A vitatható mozzanatokon túl valamennyi megegyezik egy dologban: a közlési teret a fiatalok arra érdemes művei számára szélesíteni kell. Most már az a kérdés, milyen valós lehetőség kínálkozik erre? Úgy véljük, hogy jogos az igény: a napilapok sokkal jobban felhasználhatnák a profiljuk és kereteik adta lehetőségeket, és ahogyan ezt többen hangoztatták: nem lenne szabad elzárkózniuk a rendszeres publikálástól. Követniük kellene a Scanteiát, amely a heti kimondottan irodalom-művészeti oldalán (vagy oldalain) eredeti szépirodalmat közöl, s ezen túlmenően gyorsan lereagál bármilyen irodalmi vagy művészeti eseményt, programszerűen foglalkozik időszerű alkotási problémákkal. Hasonló szerepet tölt be, a maga keretein belül, a német nyelven megjelenő Neuer Weg című napilap is.

A közlési lehetőségek ésszerűbb kihasználásához kapcsolódik az újabb antológiák megjelentetése is, ami elől tudtunkkal sem az Irodalmi, sem pedig az Ifjúsági Kiadó nem zárkózik el, csakhogy gyorsabb ügyvitelre lenne szükség; ne kelljen az újabb antológiára, mondjuk, négy esztendőt várni.

Annak az eldöntése, hogy ezek az időszakos kötetek kizárólag a fiatalokat szólaltassák-e meg vagy pedig legyenek évkönyvek a legjobb, legérdekesebb termésből, nem ránk tartozik. Érzésünk szerint azonban – legalábbis egyelőre – a fiatalok inkább rászorulnak a publikálásnak erre a lehetőségére, s az olvasóközönség is mindig éberebben figyel fel a friss jelentkezésre. Az utóbbi években szokatlanul nagyszámú tehetséges fiatal költő és prózaíró nőtt fel, s mulasztás terhelné a kiadókat, az irodalmi folyóiratok és napilapok szerkesztőségeit, ha nem segítenék őket lehetőségeik maximális kihasználásával abban, hogy valós körülmények között teremtsék meg kapcsolataikat az olvasókkal. Természetesen a fiatal tollforgatók számára ez nemcsak és nem elsősorban a kjontaktus problémája. Sokkal inkább írói fejlődésük biztosítéka.

A fiatalok ezúttal is kifejezték azt az óhajukat, hogy a szerkeztőségek munkagyakorlatában velük szemben egészségesebb légkör honosodjék meg. Arra célzott nem is egy, hogy adott esetekben nem a mű beszél, hanem a név, hogy a fiatalok versei gyakorta csak tördelési likat töltenek be, tőlük vajmi ritkán kjözölnek az irodalmi folyóiratok összeállítást, hogy a szerkesztői szubjektivizmus túltengése folytán bizonyos fokú univerzálódási veszély áll fenn. Nem vagyunk hívei a primitív egyenlősdinek, de a fiatalok igényének lényegét tekintve, melléjük kell állnunk, amennyiben az ilyen bánásmóddal, az indokolatlan előítéletekkel semmilyen formában sem érthetünk egyet.

Osztjuk azt a véleményt, hogy a lapoknak hatékonyabban kellene segíteniük a kiadót könyvterjesztő tevékenységében, helyesebben a piac felmérésében, az olvasói ízléskutatásban. Mi a magunk részéről megszívleljük Bodor Pál és Páskándi Géza javaslatait, reméljük, hogy ezt teszi a többi lap is.

Mélységesen egyetértünk mindazokkal (Szilágyi Domokos, Szemlér Ferenc , Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád és mások), akik fölvetették: kritikusabb magatartást várnak a fiataloktól önmagukkal szemben. Mi több, sajnáljuk, hogy aránylag kevesen tették ezt szóvá. A fiatal tollforgatók jogos érdekei, óhajai mellett, mint ifjúsági lap, érthetően kiállunk, de nekik tennénk rosszat, ha nem szólítanánk föl őket nagyon határozottan arra, hogy sokkal hangsúlyozottabb önkritikai érzékkel mérjék fel saját termésükből mindazt, amit létrehoznak...

(A cikk néhány mondata, az újsággyűjtemény megrongálódása miatt olvashatatlan.)

A valódi, nem vállveregető, mélyenszántó kritikára különösen a fiataloknak lenne szükségük, hiszen számukra nem kevesebb, mint a tovább dőlne el, ha a kritika nem kezelné mostohagyernekekként őket, s a valódi kritikához illően elemezné teljesítményeiket. Történtek ilyenszerű próbáélkozások, de az az igazság, hogy idestova harminc Forrás-kötet jelent meg az utóbbi öt évben, s ha a kritikát nézzük, úgy tűnik, mintha nem sok történt volna, mintha harminc fiatal író jelentkezése inkább az illetők és a kiadó magánügye lenne.

A kerekasztal-beszélgetés megrendezésére azért éreztük hivatottaknak magunkat, mert az Ifjúmunkás irodalmi melléklettel rendelkező ifjúsági lap, s mint ilyennek, kötelessége foglalkozni a fiatal tollforgatók alkotási problémáival, s általában mindazokkal a kérdésekkel, amelyek fejlődésüket befolyásolhatják. Nagy teret szenteltünk a vitának, amit azonban nem tartunk elfecsérelt helynek. Meg kellett ezt tennünk, annál is inkább, amennyiben a minálunk illetékesebb folyóiratok vajmi kevés hajlandóságot mutattak erre.

Szeréntelenség nélkül maradunk azzal a tanulsággal, is, hogy íme a bizonyság: lehet és kell is eseményt teremteni min den olyan irodalmi vagy művészeti megnyilvánulásnak, amely méltó arra. Mint amilyen például a Vitorla-ének.

Ifjúmunkás (összeállította, fogalmazta: Lázár László)

[Forrás: Ifjúmunkás, 1967. szeptember 21.]

Szerkesztőségünk nem mindenben ért egyet a felszólalókkal, de vitáról lévén szó, leközöltük véleményüket.