Kántor Lajos: Lehet, mert kell
Hogy milyen költő lett volna Cseke Péterből, ha a Vitorla-ének antológia megjelenése (1967) után nem hagyja abba a versírást – már nem tudhatjuk. (Ismerünk olyanokat, a kezdetekben nála nem többet mutatók, akik évtizedes kitartással, ma már elismert poétáknak számítanak.) Ő azonban az alkatához jobban illő tényfeltáró újságírást és szerkesztést választotta, ebből pedig, a szociográfia felé közeledve, könyvek sorozata született; újságíróképzés és sikeres egyetemi pálya. Cseke Péter ráhangolódott az erdélyi örökség valóság-közeli ágának kutatására, így született meg az Erdélyi Fiatalok című, a diktatúrabeli cenzúra okozta viszontagságokon átment kötet, és így jutott el a vissza-visszatérő, Makkai Sándor által először fölvetett „Nem lehet” kérdéshez, amelyre annak idején Reményik Sándor válaszolt: „Lehet, mert kell”. A kisebbségi létértelmezések azóta is foglalkoztatják. 1990-től számítva Korunk-szerkesztői minőségében ugyancsak.
Most, amikor elérte a tekintélyes hetvenet (még nem a könyvei számát, hanem életkorát tekintve), illene egymás mellé rakni az általa írottak és szerkesztettek gyűjteményeit, ám ez nagyobb feladat volna, mint amire egy nála idősebb pályatárs alkalmilag vállalkozhat. Keresek hát egyet újabb könyvei közül, és belelapozok. Történetesen A magyar szociográfia erdélyi műhelyei (Magyar Napló kiadása, Bp., 2008) kerül a kezembe. „A tényszemlélet tipológiája” című fejezetben akadok rá egy fontos idézetre a lengyel Ryszard Kapucinskitől: „Arról, hogy hogyan halnak meg az emberek a fronton, nem lehet egy komfortos szállodában, a csatától távol írni. Honnan tudhatom, hogy milyen a helyzet az ostromgyűrűn belül, milyen körülmények között zajlik a harc, milyen a katonák fegyvere, öltözéke, mit esznek, mit éreznek? Meg kell értenünk más emberek méltóságát, el kell fogadnunk erőfeszítéseiket, osztoznunk kell azokban.”
A Lapidárium e mondatai visszafordíthatók Cseke Péter életére, tovább alakuló életművére. Az ostromgyűrűn belül volt és van lehetősége – önként vállalt kötelessége – megismerni a katonák fegyverét, öltözékét, étkezését, érzéseit. És meg kell értenie más emberek méltóságát. Erről épp a közelmúltban adott jó példát, amikor a Korunk súlypontos lapszámát szerkesztette a román diaszpóráról. Kitűnő visszhanggal a közelebbről érintettek körében.
Az ostromgyűrűk – 2015 januárjában tapasztalja a világ – legfeljebb az alakzatokat tekintve változnak. A tényfeltáró akarat tehát változatlanul-változóan korszerű, időszerű. És hogy ez vigasztalja-e a hetvenévest? Mindenesetre megerősítheti abban a tudatban, hogy feltétlenül szükség van rá.
Forrás: Korunk, 2015/2. szám
Hetven év hídján
Születésnapi beszélgetés Cseke Péter irodalomtörténésszel
- Él-e benned valamifajta poétai nosztalgia a versírás iránt? Játszadozott-e még veled a Múzsa az 1967-es Vitorla-ének után is?
- Hogyne, jó tíz esztendeig. Diákéveim idején Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula inkább a verset ajánlotta. Amikor elolvastam Szilágyi Domokosnak az antológiáról írt bírálatát az Igaz Szóban, a „versírók” között találtam magam, bár név szerint nem említett engem. Kántor Lajos Utunkbeli kritikájából inkább az elvárást, a biztatást éreztem ki — és nem az elbizonytalanítást. (Igaz, neki köszönhetem, hogy a fiatal költőket bemutató 1963-as Korunk-összeállításba, a Jó röptű madárba pár hónappal Kolozsvárra érkezésem után bekerülhettem.) A Korunk ez évi februári számában is felemlíti, hogy előttem is nyitva állt a költői pálya lehetősége („Milyen költő lett, volna Cseke Péterből, ha…?”), csakhogy én abbahagytam a versírást... Nos, írtam és fordítottam annyi verset – miközben a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem –, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Ezért aztán nem esett nehezemre elhárítani Lászlóffy Aladár ajánlatát, hogy versekkel induljak a Forrásban. Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz képest nem lett volna átütő erejű az első kötetem.
A beavatottak azt hihették, hogy ennek a felismerésnek a kinyilvánításával a magam részéről le is zártam az ügyet. Csakhogy ez nem így volt. A „poétai nosztalgia” említése akkori lelkiismeret-furdalásomat idézi fel bennem. Ami azt követően taglózott le, hogy szembesültem Illyés szentenciájával: nem lehet tisztességes ember az, aki a versírást abbahagyja. Mert az, voltaképpen az igazmondást hagyja abba. A szociográfus és esszéíró Szabó Zoltánt az igazmondók között tartom számon, egész életműve ezt bizonyítja. Nemrég akadémiai előadást tartottam róla Kolozsvárt. Felkészülés közben fedeztem fel, hogy pályakezdő korszakában költőnek indult, és maga Babits beszélte rá az esszére és a szociográfiára. És milyen sokat nyertünk azzal, hogy ezt tette!
– Végül is újságíróként kezdted…
– Nem volt ebben semmi különös. Hatvannyolcat írtunk, íróként induló nemzedéktársaim mindenike napi- és hetilapoknál helyezkedett el. Az én helyzetem csak annyiban különbözött az övéktől, hogy engem egy Bukarestben haldokló erdélyi hetilaphoz, a nagy múltú Falvak Népéhez szemeltek ki — „vérátömlesztésre”. Hogy friss szellemi erőkkel keltsük életre tetszhalott állapotából a lapot. Ez persze másfajta erőfeszítést igényelt Bukarestben, mint „tiszta lappal” indulni a Székelyföldön. Jó érzéssel tölt el ma is, hogy a „fiúk” (a Gaál Gábor Kör egykori hangadói), amíg együtt voltak, továbbra is várták verseimet a Megyei Tükörnél.
– Azóta a lap(újjá)építő szerkesztőből, az országjáró riporterből közismert személyiséggé váltál. Mondd: sikeresnek tartod a pályádat?
– Sikeresnek nem, szerencsésnek igen. Ahogy most hetvenévesen visszatekintek a magam mögött hagyott útra, azt kell mondanom: bizonyára azzal volt szerencsém, hogy a kudarcaimból is építkezni tudtam. Főleg azokból.
- Említenél néhányat ezekből…?
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: „Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…” Hát kellett bizony. Minek következtében sokszor az élet és az irodalom „harmadik helyezettjének” érezhettem magamat. Miután felismertem, hogy első nemzedékbeli értelmiségiként a „későn érők” táborát gyarapítom, nem lázadoztam sem önmagam, sem a sors ellen. Szántani, vetni, aratni van olyan örök emberi élmény, mint görög és latin auktorokkal dajkáló könyvtárakban felcseperedni. Középiskolás és egyetemi nyaraim idején kaszálni, aratni, szántani jártam, és csak esős időkben olvashattam a görög és latin bölcselők üzenetét. Mégpedig egykori tanítóm könyvtárából kölcsönözött kötetekből… Csak most tudom értékelni igazán azt is: micsoda előnyt jelentett számomra az a „hátrány”, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg az eredetileg nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté „azon melegében” vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a három előcenzúrázáson átesett mikrofilológiai megalapozottságú munkámat 1986-ban az utócenzúra bezúzásra ítélte; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? A Magyar Érdemrend tisztikeresztjének átadásakor mondtam el 2014. március 14-én: egy újságíróból minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással.
– Hogy látod most induláskori riportjaidat? Mennyi bennük a ballaszt, a korra jellemző „salak”?
– A riportírásban Ruffy Péter volt a mesterem, de sokat tanultam Beke Györgytől is természetesen. Ruffy figyelt fel először rám, és arra is, hogy érdekelnek a tényirodalom elméleti/módszertani kérdései. Ruffytól tanultam meg, hogy egy-egy helyszínre újra és újra vissza kell járni. Folyamatosan figyelni a változásokat. Ez nálam úgy csapódott le, hogy primér élményeimet először a Falvak olvasóival osztottam meg, aztán az Utunkban és az Igaz Szóban folytattam a téma szinkronikus és diakronikus kibontását, majd az irodalmi lapokban megjelent változatokat egészítettem ki az egyes kötetek számára. Szerencsém volt, hogy olyan kiadói szerkesztőm volt, mint Csiki László, aki csak a továbbéltetésre érdemesített riportjaimat hagyta meg, és ezekben is ironikus megjegyzéseket fűzött a rossz mondataimhoz. A cenzúra intézményes „megszüntetése” (a valóságban: megerősítése) után a tisztességes riportnak befellegzett. Megjelent olyan riportom, amelyiknek csak a vázlata maradt meg: helységek, nevek, összefüggéseikből kiragadott, jelentéktelenné silányított epizódok. Rosszabb volt, amikor nem számított, hogy a riporter a helyszínen mit látott. Egy-egy gátlástalan szerkesztőségi főtitkár olykor a teljes szöveget átírta a saját szája íze szerint, persze megtömte idézetekkel, a legfrissebb utasítások szerint. Átgépeltetés után az eredetit eldobta, hogy ne maradjon nyoma a szerző renitenskedésének. Ma is őrzök egy ilyen „átdolgozott” kéziratot. Hajas István brassói kollégám mentette ki a Falvak papírkosarából. Gyergyószentmiklósi riportom központi alakja meghalt, mielőtt a „riport” megjelent volna. Kérdőre vonáskor ezt a választ kaptam: „Jó, hogy meghalt, legalább nem tud reklamálni…”)
– Mit tartasz érvényesnek induláskori riportjaidból?
– Csakis elfogult választ adhatok. Forrás-kötem megjelenésekor az Utunk kíméletlen kritikusa antológia-darabnak nevezte a Kibéddel megáldott Ráduly Jánost. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakulásakor a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzorai „visszamenőleg” gratuláltak a Magyar orvosok közt Moldvában (1979-es) „merészségéhez” — és 1990-es hitelességéhez. A múlt év szeptemberében, amikor Torontóban tartottam előadásokat, a szervezők arra kértek, hogy Kányádi Sándor 85. születésnapja alkalmából beszéljek a költő édesapjáról is, hiszen a hetvenes évek derekán írtam róla. Nos, előadásomat a Hazatérő szavak nyitódarabjának felhasználásával tartottam meg, a Kányádi apót megörökítő portrériporttal. Ruffy Péter szerint a jó riport emlékezetes. Ezek szerint írtam jó riportokat is.
– Milyen körülmények, közjátékok érlelték meg benned a „váltást” az irodalomtörténet, a kutatás irányába?
– Beke György figyelt fel először erre a váltásra, amikor Riporter az irodalomtörténet-írásban címmel írt rólam az ÉSben. Tulajdonképpeni váltásról nem beszélhetek, csak a prioritások változásáról. Érdekes módon az írói ambíció és a tudományos érdeklődés kezdetben felváltva jelentkezett nálam. Mikor az egyik, mikor a másik került előtérbe – az idők változásának (sürgetésének?) függvényében. „Szerelmes” korszakomban nyilván a költészet primátusa érvényesült. Akkoriban szerettem meg Ady Endre költészetét is. Meg a József Attiláét, a Radnótiét. Történt pedig, hogy elsőéves egyetemi hallgató korunkban az egyik előadáson elhangzott: Petőfi Szótárunk már van, de Ady költői szótárához még hozzá sem fogtak. Hát ez hogy létezik?! – néztünk össze későbbi társammal. Ha így áll a helyzet, rajtunk nem fog múlni! Isten nyugtassa (valahol Németországban) a mosolygós Teisler tanár urat: nem nevetett ki. Kedvesen átkísért a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor (akkor még adjunktus) szobájába, aki pedig szűkszavúan csak ennyit mondott: akkor hát lássunk máris munkához. És első éven megíratott egy diákköri dolgozatot a költői nyelv hangtanából, másodéven a költői nyelv jelentéstanából, harmadéven a költői nyelv mondattanából. Mire átnyújtottam neki államvizsga dolgozatom tervezetét, addigra már belülről ismertem (ismerni véltem!) Ady költészetének értékvilágát. Időközben persze a költői szótár (nem egy-két emberre, hanem intézeti munkaközösségre méretezett) nagy álma összehuttyant bennem, de a módszeres kutatás szenvedélye megmaradt, és idővel mikrofilológiai mélységűvé lényegült. Egyetemi oktatóként és doktori témavezetőként vettem igazán csak nagy hasznát ennek.
Műhelyteremtő tanárunk előtt 1968 őszén megnyílt az intézményteremtés lehetősége. Nem Kolozsváron, hanem Bukarestben. A kolozsvári stilisztikai iskolából elsőként Murvay Olgát vonta be a Hungarológiai Tanszékre. Mások Kolozsváron váltak egyetemi oktatókká. Az enyém későbbi történet, nagy vargabetűkkel. Azzal kezdődött, hogy az egyetem elvégzése után Szabó Zoltán – aki néhányunk kutatási eredményét kötetben akarta publikálni 1968-ban — arra biztatott: iratkozzam be a doktori képzésre. Ehhez akkoriban az intézményvezető beleegyezése is szükségeltetett. Amit nem kaptam meg magyar nevű, de román szemléletű főszerkesztőmtől. Azzal az indoklással, hogy akkor majd mindig a könyvtárakat „bújom”, s nem járok eleget a Zsil-völgyébe, Dobrudzsába, Moldvába. (Az erdélyi, a partiumi, a bánsági falvakat nem említette…) Idővel és a bukaresti posztgraduális újságíróképzés elvégzésével az adminisztratív akadályok végül is elhárultak, de mire disszertációm törzsanyagával elkészültem, akkorra már semmi kilátásom nem volt annak nyilvános megvédésére. Az első házkutatásunk után nem számíthattam a megyei pártbizottság, illetve a belügy engedélyére. Mégis nagy hasznát vettem a 89-et közvetlenül megelőző periódusnak. Merthogy rendszerint a hírhedt születésnapi kampányok hónapjában, a bukaresti hisztériák évadjában vettem ki az előző évről „visszamaradt” törvényes szabadságomat, amikor is a könyvtárak csendjében egy újabb esztendőre feltöltődhettem szellemi immunanyaggal.
Szerencsém volt azzal is, hogy a szerkesztőség Bukarestben székelt, magam pedig Kolozsváron éltem. Mire a Központi Bizottság sajtóosztályától az utasítások telefonon eljutottak hozzám, addigra valamelyest „megszelidültek”. Ez nem mellékes „mellékkörülménynek” bizonyult a diktatúra vészkorszakában. Miután a Korunkban, az Igaz Szóban, az Utunkban, A Hétben a nevemet sem lehetett leírni, a Falvaknál még többet kellett dolgoznom, mint korábban, merthogy a KB sajtóosztályának magyar lapokért felelős vezetője meghagyta közvetlen felettesemnek: terheljenek le úgy, hogy ne legyen időm művelődéstörténettel és művelődésszervezéssel foglalkozni. Attól kezdve kertészeti, méhészeti, szőlészeti, borászati stb. rovatot indítottam, Pap István professzor gazdamérnök- és Csávossy György szőlész-borász tanítványairól írtam. (Könyv és kenyér címmel visszhangos kötetet szerkesztettem ezekből 1990-ben.) És ha már a riportírás került újra előtérbe, elővettem a régebbieket is. És újra visszajártam régebbi helyszíneimre. Többnyire a szekuritáté felügyeletével. A megírást sosem tekintettem befejezettnek, csupán állapotrögzítésnek. Mivel nem volt semmiféle „közlési kényszer bennem”, az íróasztalfióknak dolgoztam. Munka közben jobban kikristályosodtak bennem a tények beszéltetésének módszerei, a szociográfusi nézőpont szempontjai. A szinkron metszetek háttérvilágában pedig egyre szembetűnőbbé váltak a feltárt tényanyag történelmi dimenziói. Úgyhogy 1992 őszén, amikor Püski Sándor felkeresett, negyveníves kéziratköteget adhattam a kezébe. És a Hazatérő szavak kötetcím alá nyugodt lelkiismerettel írhattam a műfaji megjelölést: szociográfiai riportok. Mindeközben kutató-szenvedélyem is megtalálta a maga aktuális (és bizony ma is időszerű) tárgyát. A nevezetes kisebbségi létértelmező vita, a Nem lehet (1937) ötvenedik évfordulóján például kötetnyi dokumentumot másoltam ki délelőttönként golyóstollal az Egyetemi Könyvtárban, amit délután legépeltem, este s éjszaka pedig a bevezető tanulmányhoz készítettem jegyzeteket. Ezzel a munkával váltam a Molnár Gusztáv kezdeményezte illegális szellemi műhely, a Limes Kör tagjává.
Amikor bekerültem a Korunkhoz, akkor sem hagytam abba a riportírást. Alighanem életem legboldogabb korszakát éltem akkoriban, amikor csak az volt a dolgom, hogy riportokat írjak. (Ennek lenyomata az 1992-ben megszerkesztett Korfordulós újesztendő című is kis kötetem.) A Korunk-szerkesztés és az egyetemi oktatás aztán szükségszerűen állította előtérbe a tanulmány műfaját. Az utóbbi években fedeztem fel, hogy minél jobban elmélyülök a mikrofilológiai kutatásokban, annál inkább vonz az esszeisztikus előadásmód.
Ennyiből is kitetszhet, hogy későre találtam rá a magam műfajaira, miközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát (nemcsak egyetemi használatra), szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát (Horváth Istvánról), szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint Jancsó Béla levelezésének — közel három évtizede készülő — három kötetével, hiszen olyan szövegkorpusz ez, amelynek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, sok esetben drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete.
– Hogyan egészült ki mindez fokozott médiatudományi érdeklődéssel?
– Az egyetemi szintű újságíróképzés hozta magával. Sajtótörténeti, illetve műfajismereti kurzusokat kellett összeállítanom. Az elején minden előadásomat egy-egy heti előkészület előzte meg. Ráadásul azt is ki kellett találnom, hogy miként lehet hatásosan ébren tartani a hallgatók érdeklődését. Úgy is mondhatnám, hogy minden előadást előre meg kellett „koreografálni”. Ehhez pedig jól jött, ha megoszthattam hallgatóimmal legfrissebb kutatásaim élményeit. Később tudtam meg, hogy a szülővidékemről elszármazott László Gyula régészprofesszor is azokat az előadásait tartotta a leghatásosabbaknak, amelyeken legújabb ásatásainak esemény- és értelmezés-történetébe avatta be diákjait.
- Mely munkáidat tartod legkifejezőbbnek egyéniséged tekintetében?
– Azt az egyet, a szülőföld-szociográfiát még nem írtam meg… Egyébként egyéniségemre vonatkozóan abból is levonhatsz némi következtetést, hogy negyven év alatt sikerült visszaperelnem az időtől egy rendkívüli életművet. A Jancsó Béláét, aki Trianon után együtt indult a Nyugatban Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. Bár életműve torzóban maradt, megmentett gondolatai még csak ezután biztosíthatnak 21. századi jövőt neki.
– Mivel vagy a leginkább elégedett?
– Nem nagyon adatott meg nekem, hogy egy-egy nagyobb lélegzetű munkát – hosszas előkészületek után – „együltömben” írjak meg. Talán A magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről mondhatom el, hogy így született: kiforrott szemlélet és egyenletes előadásmód szerves egységében. Persze, ezzel sem vagyok igazán elégedett, mert például a tabutémák 1990 utáni feltárásával nem foglalkoztam érdemben. Vigasztal viszont az a tudat, hogy egyik doktoranduszom folytatja a munkámat. És ez így van rendjén.
- Elégedett vagy-e pályád alakulásával? Mit hiányolsz belőle?
– Oroszul a középiskolában nem tanultam meg, az egyetemen franciául, az egyetem utáni képzésen pedig angolul. Bebeszéltem magamnak, hogy nincs nyelvérzékem. Pedig csak nagyobb erőfeszítéseket kellett volna tennem. Akkor kerültem igazán „recsenyédi helyzetbe”, amikor dékáni minőségemben amerikai, illetve brüsszeli bizottságot kellett fogadnom. Amerikát és/vagy Európát járt fiatal kollégáim szerencsére kisegítettek, mondandómmal sem vallottam szégyent, de most is borsódzik a hátam, ha azokra a szorongásos délelőttökre gondolok. Amióta apadtam egyetemi teendőim, társasutazások során bejártam Nyugat-Európát, Észak-Amerika egy részében is megfordultam. De ezeknek az utazásoknak nem mostanság, hanem az egyetem elvégzése után kellett volna bekövetkezniük. Akkor a látottak/tapasztaltak jobban (szervesebben) beépülhettek volna (világ)szemléletembe.
- Mi iránt érdeklődtek leginkább olvasóid a közönségtalálkozókon?
– Az utóbbi negyedszázadban elsősorban Korunk-szerkesztőként, ritkábban szerzőként találkoztam az olvasókkal. Többnyire szakmai kérdések hangzanak el, mégis fontosnak tartom ezeket az együttléteket, mert oldják a kutató magányosságát, nagyobb nyilvánossághoz juttatják a tanulmányokba zárt felismeréseket, közérdekű gondolatokat, tisztázzák a félreértéseket. Pár évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgyi Újságíró Klub meghívottja voltam egyik kollégámmal. A napilaprobotban élő barátaink indulatosan kérték számon: a Korunk miért nem harcol azért, hogy a Babeș–Bolyain kihelyezzék a magyar feliratokat? Domokos Géza higgadtan elmagyarázta: a napi harc a napilapokra tartozik, a Korunk a stratégiai „hadállások” kiépítésén munkálkodik. Valóban: addig hat egyetem-számot szerkesztettünk, ebből négyet magam.
- Adósnak érzed-e magadat valamiért saját magaddal szemben?
– Igen, persze. Szülőföld-szociográfiámmal, amit Forrás-kötetem megjelenése óta várnak az otthoniak. Azt szeretném, hogy a hazatérő szavak útján találjon meg, aki keres.
Kérdezett: Cseke Gábor
Cseke Péter: A megálmodott katedrális
Nem sokkal azután, hogy első párizsi útjáról hazaérkezett, irodalmunk későbbi „utazó nagykövete” rezignáltan jegyezte meg egyik beszélgetésünk során Kolozsváron: „Csak az a baj, te, Péter, hogy nem most kellett volna eljutni oda, hanem fiatal koromban…”
Kányádi Sándor épp akkoriban töltötte volt a negyvenet. A magával és a világgal nyolcvan fölött is „örök elégedetlen” költő vajon arra célzott – töprengtem aztán jó ideig magamban –, hogy akkor esetleg másként alakulhatott volna költői látásmódja, lírai világteremtése? Minden bizonnyal, de csak abban az értelemben – állapítható meg utólag –, hogy akkor bizonyára korábban születnek meg a Halottak napja Bécsben szerves építkezését követő nagy lírai szintézisei. És erre az a legfőbb bizonyíték, hogy a hatvanas évek végén kezdődő napnyugati, skandináviai, észak- és dél-amerikai útjai után bontakozott ki igazán Kányádi Szabófalvától San Franciscóig ívelő költészete. Miközben „szavaink vándorköszörűse”-ként rendre felkereste mindenütt – nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon – azokat a kisebb és nagyobb magyar közösségeket, amelyek jelenlétét igényelték, költői hitvallása teljesítésének hátterét biztosították. A Kossuth- és Herder-díjas költő Benedek Elek két világháború közötti kezdeményezését folytatva még közel a nyolcvanhoz is évente száznál több találkozót tartott, amelyeken „elkopott névszókat, kicsorbult igéket élezett”, amivel is kiérdemelte a Magyar Kultúra Követe címet, amelyet vele együtt azok vehettek át – 2008. január 21-én, Budapesten –, akik munkásságukkal kiemelkedő érdemeket szereztek a magyar kultúra külföldi képviselete terén; akik tevékenységükkel, kezdeményezéseikkel hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kultúrát külföldön is megismerjék. Személyes jelenlétével, a magyar kultúrát gazdagító „hódításaival” – műfordításaival –, folyamatosan növekvő hírnevével Kányádi kivívta azt, hogy az ő költészetére is kíváncsi lett a világ. Angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelven – önálló kötetekben, antológiákban, folyóiratokban – megjelent költeményei mind-mind ezt bizonyítják.
A Kányádi pályája kapcsán feltett kérdés tágabb értelemben így is megfogalmazható: vajon miként alakult volna a 20. század magyar szellemi élete, ha – Szepsi Csombor Márton, Teleki József, Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más „Európa-járók” példáját követve – Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai Sándor nem jut ki Európába a kellő időben…? Egyikük sem tért haza üres kézzel. Szellemi birodalmakat csatoltak a fellélegzésre vágyó magyar kultúrához. Az „irodalomalapító”-nak is nevezett erdélyi költői triászhoz tartozó Áprily például 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni – hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire –, de Léda lakása előtt „elvesztette bátorságát”, és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül – a műfordításban is felülmúlhatatlan – Babits, József Attila vagy Radnóti. A két világháború közötti időszakban Németh László – akárcsak az előtte járók, a Nyugat nagy nemzedéke – átfogta az egész európai látóhatárt, miközben a magyar szellemi élet korszerűsítéséért folytatott küzdelméhez meg-megújuló erővel toborozta a törekvéseit felvállaló társakat. Mindenekelőtt a Válasz nemzedékét. Ma is időszerű gondolatrendszerének alappilléreit fedezhetjük fel az Adyról, Móriczról, Szabó Dezsőről írt tanulmányaiban, illetve az 1935-ös Magyarság és Európa című szintézisében. Vállalkozásaiban rendszerint magára maradt – többségi helyzetben szorult „kisebbségbe” –, minőség-eszményét és európaiság-igényét azonban sosem adta fel.
Trianon után az utódállamokhoz csatolt magyar régiók szellemi életének előfutárai – már csak önvédelemből is, de még inkább a kisebbségi helyzet meghaladásának reményében – toronyiránt vették Európát. „Erdélyből kell kiindulnunk – fogalmazta meg az Erdélyi Helikon programadó írásában a francia internáló táborból hazakerülő Kuncz Aladár, a francia kultúra szerelmese –, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz.” A nagy műveltségű költő és a francia, latin, német, olasz, román költészetben otthonos brilliáns műfordító, Dsida Jenő felfogása is egybehangzó a Kunczéval: a tiszta európai szellemet kell az erdélyiség belső hajtóerejévé tenni.
Ott volt tehát egyfelől a peregrináció több százados hagyománya, másfelől a kényszerhelyzet. Amiként azt Szabédi László esete is megvilágítja. A kolozsvári magyar egyetem kisajátítása (1919. május 12.), majd a hírhedt Anghelescu-féle érettségi törvény frivol, cinikus végrehajtása arra kényszerítette az akkori fiatalokat, hogy külföldi egyetemeken és főiskolákon szerezzenek felsőfokú képesítést. Ezt tetézte később egy még cinikusabb rendelkezés, amely megtiltotta a külföldön szerzett diplomák honosítását. Eredeti szándéka szerint Szabédi is inkább a budapesti egyetem nyelv- és irodalomtudományi szakát választotta volna, ám ehhez hiányzott az anyagi háttér. Ebben a többszörös, nem utolsósorban nyelvi-kisebbségi kiszolgáltatottságban szerzett tudomást 1925 nyarán arról, hogy a strasbourgi francia egyetem protestáns teológiai karán létezik egy alapítvány külföldi hallgatók számára. Ennek köszönhetően Szabédi két évet tölthetett „a vajúdó Egyesült Európa” (Cs. Szabó László) fővárosában. Arra számított, hogy francia környezetbe kerül – ehelyett „csehek, lengyelek, románok, magyarok, szlovákok, hollandusok, angolok, emigráns oroszok és birodalmi németek között találta magát”. Szívósan küzdött a francia kultúra (irodalom, filozófia) birtoklásáért, ám e küzdelemben otthoni terve – Petőfi franciára „plántálása”, „a francia nyelvű magyar propaganda” beindítása – egyre inkább háttérbe szorult.
Az én hetven felé járó nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének a genezisét, 20. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga dolgozatom megírására készülődve már volt némi jártasságom a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti „spec. kurzusára” nagyon kevesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna Kolozsvár főtérén. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását – amelynek elkezdését a Ceauşescu-időkben mindennapossá vált áramszünet késleltette – így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig szerzője: „Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide ebbe a sötét középkorba…” Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban „sötét, halott várossá” vált Kolozsvár. (Vasile Igna költő barátomat idéztem, aki az 1990 utáni tizenkét éves „Funar-uralom” kezdetén menekült Párizsba.)
A csíkcsekefalvi előnevű, Budapesten született, Homoródfürdőn keresztelt és Kolozsvárott nevelkedett Cs. Szabó László 1925 őszétől egy évet töltött a Sorbonne-on. Minthogy rokoni kötelékek fűzték a Jancsó családhoz, előzetesen őt is Jancsó Elemér látta el hasznos tanácsokkal. A családi emlékezet szerint azonban nem nagyon vette igénybe azokat, mert – a rá jellemző előrelátással és pontos időbeosztással – hónapokra, hetekre, napokra kidolgozott „ismeretszerzési tervvel” érkezett a francia fővárosba. Ennek köszönhetően pár hét múltán otthonosabban érezte magát Párizsban, mint Budapesten. Csakhogy minél több időt töltött Párizsban, annál inkább felerősödött Kolozsvár-nosztalgiája. Az 1949 februárjában kezdődött önkéntes nyugati száműzetése idején pedig különösképpen. E kényszerhelyzetben építette fel esszéivel katedrálisát a magyar és az európai örökségből.
„Mikor tomporára roggyan a ló / s két mellső lába mint a szolgáló / kutyáké tört csűddel szinte / ujjat növesztő patákkal csügg alá / s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva / majdnem lóhossznyira nő / aránytalanul kicsire zsugorodik / az amúgy is aránytalan fej / az üreggé válás döbbenetével / dudorítja a szemet a szemgödör / mikor hályoggá sűrűsödik az ég / torokba csusszan a nyelv / torokba csusszan a nyelv / heréi szétrobbannak / Ó a függőleges lovak fájdalmánál / nagyobb csak a tíz ujjbegyben / feszülő lehet mely tárgyilagosan / s hangtalan szoborrá gyúrja / a rettenetet.”
Amikor Kányádi Sándor 1967-es verse, a Függőleges lovak, megszületett, Román Viktor szobrászművész még Bukarestben élt. Magam is Kányádi közléseiből értesültem később, hogy a szülőföldemről elszármazott világhírű szobrászművész (1937–1995) 1968-ban politikai menekültként érkezett – „magas szintű” bukaresti „jótállással megszerzett londoni ösztöndíj után – a francia fővárosba, és akinek – mint maga írja – akkoriban „Franciaország adott jogot a léthez”. Ám ő legalább a tordai Étienne Hajdu (Hajdu István) műhelyében dolgozhatott, amíg a Nogent-sur-Marne-i művésztelepen önálló műteremhez nem jutott. Az 1974-es vallomásában olvashatjuk: „Kezdetben a szakmám gyakorlati ismerete, a kivitelezői munkák tartottak életben. Ez sokat adott, de el is vett az életemből tizenöt évet. Összejöttem nemzedékem művészeivel; ezt egy honfitársamnak köszönhetem, aki példát mutatott, hogyan lehet külföldön megélni. Közben harcban álltam önmagammal, választ kerestem arra, hogy előzőleg valóban voltam-e valaki (a keleti országokban a művészeket igencsak felbecsülték), mindig igyekeztem meggyőzni önmagamat arról, hogy nem egy normálisan kormányzott államból jövök; és én mindig más szerettem volna lenni.”
Első párizsi utamról hazatérve óhatatlanul ugyanarra a következtetésre jutottam magam is, mint Kányádi: ennek a kiruccanásnak nem most – 2009 tavaszán –, hanem valamikor 1968 táján kellett volna bekövetkeznie, miután az egyetemet elvégeztem. A dévai csángó-magyaroknál tartott író-olvasó találkozó során hangzott el a hetvenes évek elején, miután az Amerikai Egyesült Államokból frissen hazatért Sütő Andrást és Domokos Gézát ottani élményeikről faggatták: „Nekünk nem Amerikában, hanem idehaza vannak elvégeznivalóink…” Amit csak annyival szeretnék megtoldani, hogy legjobbjaink mindig is európai mércével mérhető teljesítmények felmutatására vállalkoztak – idehaza. Azzal váltak európaiakká, netán világhírűekké.
Forrás: Erdélyi értékhorizontok. Újabb eszmetörténeti tanulmányok (2009-2014). Magyar Napló. Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2015