Magyari Lajos

1942. október 26-án született Udvarhelyen. 1966-ban magyar nyelv és irodalom tanári oklevelet szerzett Kolozsvárt. Először az Ifjúmunkás közölte versét 1963-ban.

A KÖLTŐ HALÁLA

Radnóti Miklós emlékére

A költő nem halt meg,

csak egy tűnődő pillanatra megállt a szíve...

De felkeltek kedvenc fiai,

s csörtetve lerohantak az abdai dombról,

az országutakra, a tengerekre . . .

Utánozták rekedtes hangját,

arcát, élő sebbé lett léptét,

minden mozdulatát,

kiáltoztak, égtek.

A költő nem halt meg,

csak egy tűnődő pillantra megállt a szíve!

O melléből szelíden kiemelt

egy darabka ólmot,

s tenyerén adta vissza az arctalan katonának.

Kicsavarta tollat, jegyzetfüzetét

fellapozta — de megszöktek a versek . . .

Elmosolyodott.

Nem halt meg,

csak egy tűnődő pillantra

megállt a szíve.

AZ ELSŐ SZOBRÁSZ

„Én akkor még társamnak éreztem

mindent, ami cseppet is hasonlított hozzám,

táplált és védelmet adott.

Figyeltem a fák neszező növését

lélegzetállító perceken át, a kövek

megsejthetetlen

szívverését — napokon át, éveken át...

... De egyszer elfogott a társtalanság,

testetlen hidegnél kegyetlenebb,

a félelemnél, a lándzsahegyeknél. . .

Nem voltak mellettem, csak a kövek és a fák.

Akkor ordítani és szólongatni kezdtem őket,

a százkarú fát, a sziklaszálat —

hittem, valamennyi élni fog, felelni,

de legalább remegni, mint az állat,

fejszém előtt. . .

Mind hallgatott.

Érezni kezdtem: én csak a Véges vagyok,

és érezni adatott a másodpercnyi létem;

érezni őket,

kik az édes föld keserű nedveit itták,

levelet fogantak öntudatlanul, hangtalan

sokasodtak, elkoptak vagy fagyoktól ropogtak,

de sem

asszonyomból, akit megszerettem,

sem társamból, akit megkerestem

viharokon át,

belőlük semmi sincs e fákban, e kövekben.

És akkor fejszét

és pengét

és dorongot fogtam,

ágaikból karokat faragtam,

mellett, vállat a konok kőnek,

és akarva vagy akaratlan —

mindnek a saját arcomat.

Annyi tétova mozdulatom így lett erős,

befejezetten az anyagban.

Hasonlítanak hozzám, és lassan

én már csak hozzájuk hasonlítok,

túl e levélsorsú léten —

mert ők őriznek engem,

némán szólnak róla, mi belőlem örök,

fák, fémek, kövek

— ismerős és végtelen idegen

társaim között."

SZERELEM

Égnek a fák lobogó szirommal

— nyugtalan máglyák —

nyugtalan nyarak kora reggelén.

Tömpe mordulással

hegyek menetelnek, ringó

csordákkal, kövekkel, füvekkel

szelek tetején.

Karomból halkan kibomlik,

sikongva szalad fűzfák ágahegyén

— karcsú, drága játék —

kékszemű, kéktüzű lány —

Most minden bennem van, amit szeretnék.

Akarsz-e vigyázni rám?

KONTRASZT

Vergődtem huszonkét éjjel,

pedig füvekkel, fákkal sarjadtam volna.

Földobtak nyugtalannak,

elkaptak nyugtalanabbnak —

játszottak velem a körzőszárnyú esték.

A városok felett

most kimért csendbe lép

kétszáz vigyázó pillanat — ringatják

minden tárgyak pihenő testét.

TÁNC

Gyors suhanásban surran a fejsze,

ím, jó szál legények válla táncol,

az ó-kapuk döngve döngnek.

A lázon felszisszen tüskeverte

ötven markos, füttyös pásztor

partján vonuló ködöknek.

Mind lehajol, mind botot ékel:

csontos dudvákkal bajmolódik,

s vihart vet a nyári Havason...

Szilaj legényes dördüléssel

a pojánon szerteomlik —

Vörös gyümölcsöt gyújt a som.

Szivárványtermő ringó körben

a fenyőkarcsúk katrincája

most pörgő, most lágyan pöngő.

Aztán loppal lassan lebben,

férfi szemvillanását várja —

felrikolt a Kapudöntő.

Ez csak a tánc, búgva hordoz

ősi ritmust az ősi föld,

megszállottan, békló-veszetten.

Ezer csizma a nehéz porhoz,

mint tusában ököl öklözött.

Virág nyílott — förgetegben

METSZET

Itt világok közt és közöttem

készül, vajúdik az ének.

Mint pille fürtös ágra száll,

kéken villan a búvó gyökérnek.

Beszél az erdő, fénnyel alkuszik,

csak a kőszálak állnak veszteg —

szakadt szőttesből bomlik az ég,

Cia szemére emlékeztet.

A táj szelíd és vad lehet,

a táj sohasem rendkívüli —

testvéranyag — dobog a föld

Valahol merengő köd üli.

Hol álmok és gyümölcsök érnek,

búnak a szemérmes falvak,

kiszikkadt vén esőimádók

tanulnak csendes forradalmat.

Most szikár embereim jönnek,

tiszta sorokban, a tisztáson át —

fák, füvek hordozzák a léptek

bakancsos-fejszés nyers ritmusát.

Ó, hogy mennek bennem végtelen,

hordozom magammal, magamban,

mert súlyosak, mint a fém, a kő, a föld

idebenn

kaszák villognak értük szakadatlan.

[Szerző életpályájáról: