Gálfalvi György interjúja a költővel (1977)
Farkaséknak minden bizonnyal van lakáskulcsuk, de tapasztalatom szerint nem használják: soha sincs bezárva az ajtójuk. Többször előfordult, hogy őket nem találtam otthon, csak a vendégeiket, ha ugyan vendégeknek lehet nevezni azokat, akik legalább olyan otthonosan mozognak a lakásban, mint a névleges házigazdák. Csöndes pihenőórán például legbelső szobájukban rám nyitott egyik szomszédjuk, majd zsörtölődve távozott, mert meggyőződött, hogy a házban mindenki alszik, és nincs akivel elbeszélgessen. Nem néztem utána, de az a gyanúm, hogy a jégszekrénybe is bekukkintott. A magánlakás sérthetetlenségének ez a rugalmas értelmezése az alkotói munkát aligha segíti, ezzel szemben nyíltszívű házigazdára vall. Farkas Árpád szűkebb társaságban valóban szívesen tárulkozik. Ez elől az interjú elől azonban sokáig elzárkózott. Kínos huzavona kezdődött közöttünk; én dühös voltam rá, mert úgy tűnt, nem érti, miért kezdtem el ezt a sorozatot, pedig éppen neki értenie kellene, – ő dühös volt rám, mert úgy tűnt, nem értem, miért nem akar beszélni, pedig éppen nekem értenem kellene. Közben többször találkoztunk, fél éjszakákat elbeszélgettünk saját és közös dolgainkról, de az interjú ügyében nem jutottunk előbbre. Végül egy reggel, amikor kimentem a konyhába, Farkast fakanállal a kezében találtam. – Gombás szelet – bökött a lábos felé. – Tudom, hogy szereted – tette hozzá barátságosan.
Aki a riporter kedves ételét főzi ebédre, az lélekben már elszánta magát az interjúra. A biztonság kedvéért megvártam, amíg Farkas leoltja a gázt a lábos alatt, aztán visszamentem a szobába a jegyzetfüzetemért, és leültünk beszélgetni.
– Udvarhelyen nőttél fel, de Siménfalván születtél, s úgy emlékszem, egy útijegyzetedben arról számolsz be, hogy szentmiklósi malac hasiszalonnáját faltad Olaszországban. Ezenkívül még mivel tarisznyáltak fel? Mit jelent számodra a szó: szülőföld?
– A szülőföld szerintem nem földrajzi, hanem magatartást és közösségi viszonyulást meghatározó fogalom. Egy tenyérnyi vidéket nem tudok szülőföldemnek nevezni: abból a tenyérből egy kisváros tenyerébe kerültem, s most ismét egy kisvároséba. Szülőföldemre és Szentmiklósra már serdülőkoromban nosztalgiával látogattam haza a rokonaimhoz. Mindaz, ami egy kamaszban kinyílik, Udvarhelyen tárult ki bennem, s ott értek az első suhintások is. Az igazi szellemi szülőföldem, ahol az eszmélés első lélegzetvételét vettem, az a székelyudvarhelyi domb, ahol a kollégium áll. Sohasem voltam tanáraim szemefénye, nehezen értettem meg, mi dolgom az iskolapadokban. De olyan szellem uralkodott az iskola falai között, mely minden diákban felébresztette a szunnyadó képességeket, s nemcsak tudományra, hanem emberi tartásra is nevelt. Albert Dávid volt az igazgatónk, örvendek, hogy ma is ő áll az iskola élén. Neki köszönhetjük, hogy irodalmi körünk lehetett, s irodalmi faliújságot szerkeszthettünk. Azt viszont ő sem tudta, hogy titokban még osztálylapot is kiadtunk. Először és utoljára a Rikkancs című tanárhergelő lapnak voltam a főszerkesztője, amelyet harmadmagammal állítottunk elő öt példányban, és egylejes kifliáron árusítottuk. Én folytatásos regényeket írtam bele, és ott jelentettem meg az Utunknál visszautasított verseimet. Népszerű munkát végeztünk, mert az osztály legerősebbje vállalta a gondnokságot: beállt a szerkesztő bizottságba, s ettől megerősödött a tekintélyünk. A következő évben Szikra címen osztály-belpolitikai lappal kísérleteztünk, de ez már senkit sem érdekelt.
– Emlékszem egy szerkesztői üzenetre 1961 áprilisából, amely Udvarhelyre szólt egy diáknak, akit Gagarin űrrepülése azon melegében versre ihletett. Az a gyanúm, te voltál az. Mikor közöltél először?
— Az a diák valóban én voltam, s nagyon rossz néven vettem, hogy a verset nem közölték. Első versem hetedik osztályos koromban a Pionírban jelent meg, és minden változtatás nélkül volt rossz. 1963-ban csaknem egyszerre fogadta el verseimet az Ifjúmunkás, az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó.
– Mai szemmel nézve, mit jelentettek számodra a kolozsvári évek?
– Az udvarhelyi élményeket nem homályosították el bennem, de a maguk nemében legalább annyira teljes és jelentős élményréteget nyújtanak. Addig sohasem jártam nagyvárosban, a Kolozsvárral való ismerkedé már egymagában is fantasztikus élmény volt egy csóró, Udvarhelyről felkerült srácnak. Az irodalmi körben először meg sem mertem mukkanni a megtiszteltetéstől, hogy én is ott lehetek. Aztán láttam, mások is idétlenkednek a verseikkel, én is nekibátorodtam. Szükségünk volt a boly melegére, mert a szerkesztőségi tájakon annyira járatlanok voltunk, hogy amikor hatalmas nekiszánással elindultunk csoportosan az Utunkhoz, egy emelettel feljebb mentünk a lépcsőn. Ezzel aztán el is fogyott a kurázsi, csak álldogáltunk egy ajtó előtt, s vártuk, hogy majd csak kijön valaki.
– Írásban és szóban többször hangoztattad, hogy nem vagy a „nemzedékesdi játékok" híve, de ugyanezekben a vitákban és írásokban akarva-akaratlanul egy nemzedék nevében hadakoztál. Mi volt az, amit ,,nemzedékesdi játéknak" ereztél?
– A nemzedék kifejezést én szívesebben használtam és használom egy korosztályra vonatkoztatva, de ehhez a korosztályhoz nemcsak a tollforgatók tartoznak, hanem azok a mérnökök, tanárok, zenészek és más fiatal értelmiségiek is, akik velünk együtt jártak a Gaál Gábor-körbe, s azóta is őrzik azoknak az éveknek a hangulatát. írói nemzedékhez való tartozást csak olyan értelemben éreztem, ahogy a diák egy családhoz tartozónak érzi magát osztályával az érettségiig. Utána azonban mindenkinek meg kell állnia a saját lábán; a testvérek a családból kikerülve nem anyagilag, hanem testvéri szeretettel segítik egymást. Mindenki magára van utalva, nem lehet beállni a másik élete kanyarulataiba. író számára a magára utaltság tudatát nem gyengíteni, hanem erősíteni kell, hogy kihozhassa magából mindazt, amit a gyermekkor és a szellemi eszmélés idején beléje rejtettek az élmények. Azzal, hogy nem vagyok a nemzedékesdi játékok híve, azt akartam hangsúlyozni, hogy másnak vagyok a híve. Pontosan meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy ezt a munkát, amire a fejemet adtam, nem a tíz ujjamon megszámlálható emberrel kell elvégeznem. Irodalmunkban nem tudok elképzelni semmilyen lehetőséget a megoszlásra és felosztásra. Ezért tartom kötelességemnek mindenkire figyelni a megoszlás nélküli romániai magyar irodalomban; közösségi tudat nem létezhet anélkül, hogy ne ismerjük a másikat. Nyilvánvaló, hogy azok az alkotók kerültek hozzám közelebb, akik az itt és most életérzését nemcsak vasárnapi gúnyaként viselték, hanem lüktettek is benne. A mesterséges csoportosítást, azt, hogy egyes írókat életfogytiglan egymás mellé akarunk sorakoztatni, én energiafecsérlésnek tartom, hiszen például a mi korosztályunkban nincs befejezett arc, de szörnyű is lenne, ha valaki befejezettnek tekintené magát. Annak taglalása, hogy ki kinek a barátja vagy ellensége, társalgási szempontok bevezetése lenne az irodalmi élet szalonjába. Nem szeretném, ha bárki félreértene: nem akarom magamat távol tartani a korosztályomtól. Király, Csiki, Vári, Kenéz, Magyari, Ferencz S. István írásait nagyon közel érzem magamhoz, mert a lényegről beszélnek. De például az, hogy kivel és mennyit iszom, már más probléma: a férfibarátság fogalmához tartozik. Ha ez valakit érdekel: legszívesebben Lászlóffy Aladárral mulatok, mert tapasztalataim szerint ő lassabban zsibbad el.
– Egykori lázas fogadkozásainkra emlékezve szívesen idézem Köszörű-időben című versed utolsó szakaszának kezdő sorait: ,,Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben / búgó liliom-lángú lárma." Hogy érzed, maradt-e a láz?
– Annak idején az volt az alapállásunk, hogy tisztességesen és felelősséggel bánjunk a tollal, mert az nem arra való, hogy karriert teremtsünk magunknak. Én senkit sem láttam ebből a bolyból a négy égtáj felé szaladni valamilyen ijedelemmel, s azt sem tapasztaltam, hogy penna helyett meszelővel kezdtünk volna írni. Szerintem szó sem lehet semmilyen válságról velünk kapcsolatban. A lényeg nem hűlt ki bennünk. Mindnyájunknak voltak elereszkedései, de azt mindig sikerült leküzdeni. Úgy tudom, a mai napig is figyelünk egymásra, ha nem is azzal az önmagunk iránti elfogultságtól lázas arccal. Ám hibának tartanám, ha valakik aggastyánkorukig azon rágódnának, hogy valaha együtt voltak, s nem tennének meg mindent, hogy külön világot teremtsenek maguknak.
– Egy évvel ezelőtt egy fiatal költő néhányunknak a szemébe mondta: nagyon megalkudott a ti nemzedéketek. Te mit válaszoltál volna neki?
– Megkérdeztem volna: miben áll ez a megalkuvás? Azt hiszem, ha tisztáznánk a fogalom tartalmát esetleg kiderülne, hogy túlságosan merevek voltunk, és több kompromisszumot kellett volna engedélyeznünk egymásnak és magunknak. Egyáltalán: nagyon lényegesnek tartom, hogy tisztázzuk fogalmainkat, és a nyelvet, amellyel dolgozunk, tisztítsuk meg a más konstellációkban ráragadt sallangoktól. A népszolgálatot például egyesek már alig merik leírni, pedig mi értelmiségi magatartást és nem istállótakarítást neveztünk meg így. Ha kimondom a gyökér szót, akadnak, akik jelzőkkel nyilaznak körül, pedig én gyökeresen hiszek valamiben. A magam részéről ezután sem fogok azzal törődni, hogy szavaimhoz valakik más asszociációkat fűznek, mint amelyek felidézték bennem őket.
– Egy ideig az Igaz Szó részéről te válaszoltál a fiatal költők leveleire. Nagyon erőszakosak voltak?
– Éppen az a baj, hogy nem voltak azok. Nem támadtak velük olyan ellentéteim, mint amilyenek nekünk voltak a versszerkesztőkkel, s ezért haragudtam rájuk. Nem éreztem részükről akkora nekiveselkedést, elszánást, faltörő-kos indulatot, mint amilyen bennünk volt, s hibának tartom, hogy ilyen szemérmesek.
– 1968 augusztusában az Igaz Szóban megjelent jegyzetedben irodalmi életünk közérzetét langyosnak nevezted. Most milyennek érzed?
– Most nyilvánvalóan másfajta felelősséggel kell az irodalmi élet jelenségeiről beszélnünk, már csak azért is, mert irodalmi lap szerkesztői lettünk. Pontosan abban a periódusban, amikor a párt szolgálatra szólít, nagyon kell ügyelnünk arra, hogy szocialista irodalmunkban ne futhassanak égre a senkik. Minden új irodalmi pillanat selejtet is teremhet, s ha nem irodalmunk közösségi hagyományaihoz hűen őrizzük eszmei-művészi színvonalát, átmenetileg a selejt eluralkodhat.
– Ugyanebben az írásodban csak az ,,összkomfor tos-garázsos kényelembe" tunyulástól féltetted magadat és társaidat. Autót nem látok a közelben, összkomfortos lakás többségünknek került. A tunyulással hogy állunk?
– Egy pillanatig sem tartottam s a jövőre nézve sem tartom velünk kapcsolatban komoly veszélynek, hogy a túlzott anyagi jólét veszi majd el a kedvünket a szellemi munkától. A tunyulástól sem kell félnem addig, amíg ennyire tudom pusztítani magamat, mert nem sikerül szándékom, szerint megvalósulni a versben. De hidd el, nem ülök ölbe tett kézzel.
– Miért dugult el a tollad?
— Meg kellett értenem, hogy nem tudok továbbmenni azon az úton, amelyen második kötetemig jöttem. A lendület viszont olyan nagy volt, hogy nem készítettem fel magamat a kapkodásra, ezért van ez a nagy légszomj és eszeveszett keresgélés. Nem érzek magamban olyanfajta űrt, hogy ne zsonganának bennem ugyanazok a hangok, de azoknak a hangoknak meg kell parancsolnom, hogy árnyaltabbak legyenek, mert idővel a fülek is árnyaltabb hangokra nyíltak. Úgy érzem magam, mintha nagybőgőt kellene hegedűre áthangolnom; sem a dobot, sem a trombitát nem szeretem szólóban hallgatni. Amennyire meggyötör ez a keresgélés, éppen olyan optimista vagyok a távlati eredményt illetően.
– Addig is min dolgozol, vagy ha így helyénvalóbb: min készülsz dolgozni?
– Van vagy ötven meg nem jelent versem az elmúlt öt év próbálkozásaiból. Sokat félre kell tennem közülük, de a feléből valami egységféle kerekedik; ha az év végéig egy tágabb egységbe tudom kalapálni őket, kötetet adok be a Kriterionhoz. Valamikor gyakran írtam jegyzeteket; amit versben nem tudtam megvallani, azt cikkekben vállaltam. Hogy ne kopjon ki belőlem a jelenléti kedv, csak azért is publicisztikát fogok írni, bár félek, nem tudom akkora szenvedéllyel folytatni, mint egykor, amikor balogul elhitettem magammal, hogy aki úgy érzi, dolga van a világon, az nem lehet csak irodalmár, a szó ezoterikus értelmében. Van egy régóta dédelgetett tervem is: szeretnék Krúdy Szindbádjának mintájára kiválasztani egy jó hangzású nevet, s azon a néven utazgatva sok mindent elmondani mindarról, ami fortyog bennem, s amit utazásaim közben megízleltem. Ha feloldódik a görcs, és kialakul ez a figura, talán érdekes sorozat lesz belőle. Persze ezek csak álmodozások. Egyelőre zavar az aggodalom, amellyel elhallgatásomat figyelik: nem tartozom azok közé, akik megírtak két verset, s most mintha lóversenyen lennének, tragédiának tartják, ha nem vesznek részt minden futamban.
– A siker mit jelentett számodra?
– Nem tudok arról, hogy a kritika egyértelműen a keblére ölelt volna. Második kötetem (Jegenyekör, 1971) 8000 példányban jelent meg, ez valóban sikernek számított, de azt hiszem, a szám önmagában véve nem sokat jelent. Az jólesett, ha egy-egy találkozón észrevettem, megértették, mit akarok elmondani. A sajtóvisszhangra csak első kötetem (Másnapos ének, 1968) megjelenésekor lestem. De nem hiszem, hogy a siker elkapatott, vagy hogy csüggtem volna rajta. Inkább abban ,,ártott", hogy túlságosan is erős ön-kontrollom alakult ki. Nehezen adok ki kéziratot a kezemből, mert szörnyű elképzelnem, hogy rólam is azt gondolja majd valaki, amit én gondolok egyesek olvastán. Egyelőre az a helyzet, hogy kudarc kudarcot követ, s néhány kapualji gratuláció nem tud megvigasztalni.
– Az utóbbi években sokat utaztál. Mit hoztak a költő asztalára ezek az utak?
– Európa hét országában jártam, ezenkívül az Egyesült Államokban és Kanadában. Sajnos, a magyaron és a románon kívül egy nyelvet sem beszélek tűrhetően, márpedig ahhoz, hogy most többet mondhassak, legalább öt nyelvvel a tarsolyomban kellett volna útnak indulnom. Az utazás-kultúrám nem vált olajozottabbá, de mindaz, amit tapasztaltam, feloldotta bennem azt a kisebbrendűségi érzést, hogy én itt kucorgok a Kárpát-kanyarban, s velem szemben van egy csodálatos, misztikus világ. Biztonságérzetre tettem szert, s ezt talán költőként is hasznosítani tudom. Az ismeretlent egyszer megfogtam, a többi ismeretlentől sem fogok félni. A világon mindenütt ugyanazok a halandók élnek; a gondjaik jellegükben mások lehetnek, de minőségükben nem. Az Egyesült Államok polgárának egy rosszul sikerült autócsere pontosan úgy fáj, mint apámnak az, hogy nem sikerült fűrészkorpát beszereznie. És arról is meggyőződtem, hogy akármilyen kis helyen élünk, bennünk a kötődés e földdarabhoz sokkal erősebb, mint azokban, akik fél kontinensnyi országban laknak.
– Úgy látom, otthon érzed magad Sepsiszentgyörgyön, és általában Kovászna megyében. Végképp megtelepedtél?
– Sehol sem erezném jobban vagy rosszabbul magam.
Forrás:Gálfalvi György: Marad a láz? 11 interjú. Kriterion, 1977
Ágh István: Hogy csönd ne legyen
Úgy szól át Erdélyből Farkas Árpád, mintha itthon lenne, s azt képzelteti velünk, mi vagyunk nála. Válogatott kötetén gondolkodva meglazítom a pontos eresztékeket, ahogy ciklust és verset passzint a másikhoz gondolkodása folyamatában, mértani szerkesztéssel. Az egyetemes magyar költészet családtagja, közöttünk nincs határ; egyek lehetünk tartalmai és kifejeződése szerint.
Nagy László az ő tajtéksörényű méneivel ment érte, „hőkön, pányván” nem maradhatott. Higgyük a példát fölszabadítónak, aki szabadságra ébreszti, és szabadon hagyja a széles mezőkön. Nagy magyar költők a mesterek, rokonai. Magatartásukkal, néha még nyelvük szerkezetével is azonosul – azonosulásnak mondom, nem öntudatlan átvételnek, önfeledt hatásnak. Az árnyalatokért szól Sütő Andráshoz Ady ritmusában, petőfis, adys, Nagy László-s szavakkal, célzatosan; szelleme nedveivel dúsítja föl a montázst, és úgy szabja meg, hogy azért kitessék, valami más egészből rakta föl.
Lármás vizeken parádés-lassún
elleng az Idő, úszik egy hattyún –
– – – – –
Nékem a teljesség nem fenség,
dongó legyei ellepték
számat – a szó már-már
ki se látszik…
Sürgess hát létben megeredt
megváltó hajszálereket,
kitessék minden
megőrző szándék!…
Ragaszkodásnak hiszem, s szív- és észbeli rokonainak találom Petőfit, Adyt, József Attilát, Illyést, Sinkát, Nagy Lászlót, s a megmagyarult Jeszenyint. A Fehérben József Attila falujára gondolhatok:
A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
– – – –
Aludjatok csak kiterítve, szépen.
A szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgy is észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.
Jeszenyin felé térít a Hófúvás:
S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja
a mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.
Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.
Farkas Árpád daca Jeszenyin galoppos ritmusa, az utolsó két sor a búcsúzó vér-vers következtetésének ellentéte. És Sinka, ahogy a gyerekszerelem szép szomorúságát énekli el, mint itt a Nagy-szoros elégiája címűben:
Mert jött Zsuzsanna, jött föl a szoroson, szépek
kicsi szépe, lábujjai között feltarajlott a sár,
– – – – – –
jött Zsuzsanna, átkelt a kérges tehénlepényeken,
aranylott hajában kósza szalmaszál,
királynővé vált hirtelen,
csakhogy lehessek király – – –
– fakardos király a szegények édenországában, bimbózó szerelem csiklandozásától viszketőn, aki a kockás, pici szoknyát a hajdani szűztisztaság lobogójának képzeli vissza férfikorából.
Székely, 1944-ben született Siménfalván. Természeti ember, mint az erdélyi szegények, a tengődő nép. Társai fenyvesek, tisztás legelők, rétek; mint a kaszásoknak a fű; mint a favágóknak a fák. Harmatpára-könnyedséggel alakul verssé ez a világ: maga a költemény. „dérrel, derüvel mindig fényre állni, szívdobbanásnyi csöndben ismét eggyéválni” – hát legyenek mondatai világosak, akár a harmatos, deres reggel, vagy a teliholdas, havas éjszakák! Hagyományos költészetét nem gondolom elavultnak, akár az életet sem, ezt a „gyönyörűszép átkot”. Az átok gyönyörűsége a stílus szépségében fejeződik ki. Nyelve mai századunk nagy költői után; a perlés nyelve Adyként, Nagy Lászlóként. Érvekkel, szóképekkel József Attilaként: „Mint a száritott borjubél, víziótlanul zörren velem az éj.” Egymás mellett a magyar költészet evolúciója, rétegei, ahogy József Attila magában beszélő, áhítatos szándékát Nagy László Havon delelő szivárványának parancsa követi, a föltételest, az óhajtót a fölszólító mód: az Alagutak a hóban a Dúdoló után:
Havazás lennék, lengő áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
A méltóságos pusztulás valami szigetvári kirohanásra készülődés, készenlét az utolsó órára, míg az Alagutak a hóban úgy kezdődik, ahogy a Dúdolóból tudjuk, mit jelent: „Havaztam volna magam is.” A hóvilág égigérő, kafkai hóban a táj, de: „Alagutakat a hóban!”, mint egyetlen lehetőséget a megmaradáshoz.
Hű szándék, mozdulat,
törékeny álom, didergő elme
ne éljen a hó husában
örökre elkeverve.
„Szét ne zülljön a csillagok égi kertje” – hallom a Havon delelő szivárványból. S Illyés közbevetéseire gondolhatok a Kocsmafüstben:
s kigyulladnak a baj
– akár a haj –
pállott kazlai végre!
A Nehéz föld és a Sarjurendek lázadó akarata a Háziállatokban:
S kutyák, kutyák, a holdra, hű ebek,
vonítsatok – a Gazda fél, nem alhatik!
– – – – –
s kosok, berbécsek, ájtatos juhok,
harmadfűn nőtt szelid önkéntesek,
ostort csördítek, lószőrből fonott
ostort az alázat felett.
– – – – –
a nyárba kitör
millió emberarcba öltözött
emlős
az emlősök között.
Az Ének Erdélyi József dobpergése:
Háromezer esztendeje
ugyanaz a tél hull,
mégsem hinném, hogy az ember
végül belebénul.
A Kalevala ősi nyolcasait viszi magával Nyugatra a Határátkelésben:
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca – és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem – minden kincsem
és koloncom – menekítem:
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljatok, vámosok.
A Határátkelés a könyv második ciklusa; a bevezető hazai táj- és emberképben a költő bemutatja magát, honnan való, micsoda világ, ahonnan elindul, ahonnan visszanéz a messzeségből, magasságból. Csak az veheti észre a befalazott szószéket a Szent István katedrálisban, aki otthonról tudja, mi az. Ez a vers természetesen változhat iránytűvé a kötetcímben, A befalazott szószék, bár arról még nem árulkodik, micsoda akarattal törekszik szétprédikálni a falat. A Stephans-dóm előtti tér evő-ivó, kártyázó közönye ellenére kell cselekednie, a mai, borral szolgáló Kapisztrán Jánoson túl, s azon is, hogy „mit érne, ha mi itt kongatni kezdenénk közömbös Európa közömbös harangjait”.
Az otthoni fáradtság ellenére cselekvő Farkas Árpád költészete.
Nem nőhetek fel céltalan
a roskatag magányon,
miként a körmök nőnek meg
a holtak ujjain –
Minőségét csak akkor ismerhetem meg igazán, ha nem csak a felkiáltójelek villámaival csapkodott, kimondott társadalmi és lelkiállapotokra figyelek, hanem együtt is lüktetek a vers szerkezetével. Kimozdulok, ahogy a Csak csend ne legyen szavai a nyugalomból. Kijelentő móddá képzelem át az első két versszakot. Kipattannak a vékonyka hangok a hallgatag hajnalok tömbjéből, szétáradnak a rétek csillámpartjain, a margaréták tányérain megcsendülnek, szólnak a hársak, utak szilofonjai, kerekes-, gémeskutak nyöszörögnek, a cserepek csattogó szárnyak az álmok felett. A költői kép igésített, akár Arany János, Petőfi Alföldjén, József Attila külvárosában. De Farkas Árpád versében, verseiben nem a költőn kívül működik a világ, ahogy az égitestek, ahogy a fákat fújja a szél – akarata szerint történik minden, felszólításaival a kimozdítás pillanatában.
Ars poetica lehetne:
Mert itt a csendnek csönd az ára,
mint boglyák alján a nyirok: sárga,
a gondolat benne illó, vékony,
mint futóhomokon a keréknyom.
Aki itt él, az mind így éljen:
lobos idegekkel fogózva a szélben,
ne hagyja, hogy a lanyha nyugság
gyapjas juhai elringassák.
Legyen felséges kínnal boldog,
álmait tartsa vaskenyéren,
ne várja, míg a hullafoltok
kiütköznek rajtuk kéken.
Csak csend ne legyen! A szavaktól kiolvad az ajtófélfából a fejszeél, sajgó igéket sürget, mert a nyelvek alól kimosódnak az ezeréves barlangmélyi szavak. „Ne szólj! – de szólok, mert a gondolatjel miközöttünk vajkeveset pótol.” Félti szent tartalmait, fél, hogy nélküle történik minden, pedig még a halál is szolgálat közben lenne sorsszerű. Történelemmé akar válni, természeti képei történelemre, sorsra mutató értékűek, ahogy a Körhintában írja: „lehet, nem ősz ez, csak történelem”. A jelen időt példaadó múlttá változtatná, a Kolozsvári testvérek Szent Györgyével ölné a mai sárkányt, mert „Ideje volna végre már kapni lándzsavégre s nemcsak bűvölgetni ama sárkányokat”. Övé a Szent György-szobros magyar középkor, a parasztháborúk, táboriták, Dózsa, Kőrösi Csoma, és azok a költők, írók, akikhez a magatartáson túl a művészi megvalósulásban is köze van.
Elképzelem, mennyire szeretne tehetsége szép lugasában megpihenni, úgy szeretni, akár Tamási Áron hősei, pataktisztán, gomblyukában gyöngyvirággal, csikószabadságban dévajkodni pántlikásan a tavaszi mezőn, mámorosodni a havasi fenyvesek örökzöldjétől, illatától. Még emlékezetben is alig lehet. Első sorától muszáj a hittevés: „Itt, Erdélyben a suvadásos dombok a férfiakban éjjel mélyre szállnak.” A maiak az anyafölddé vált ősök utódai, őseikre lépnek, akiknek „forradalmas-szép arcuk foszforeszkál”, s hazáig mutatja az utat. Milyen öröme telne olyan gyönyörűt írni, mint a Balladácska, ahol a „Havasi szép, fehér alkony, szürkülődő gyermekasszony” egymásba sejlése égiesített szomorúság, csupán a lét tragédiája, nem az a minapi, nem egy nép pusztulásának idegtépő előérzete, nem ilyen feszült várakozás, mint mikor „ki így-úgy tartja még magát, de tudja: – végül érte jönnek”. Lehetne a nyár másnapos, ha közben a metafora artistája.
Kujtorogni-gyáva nagyivó a poharat,
már nem venném el számtól a nyarat!
Lehangolt részeg ősz, szomjaztat és lehűt,
ivó cigány
az álla alá szorult
hegedűt.
Nincs gyönyörködnivaló olyan esztétikumban, mint a „hurutos szelek”, „szalicin-hó”, „jobbágykék fal”. Rátalálásait megnyugtatóan pontosnak vélheti, még leírni is fájhat, mert belül él, s „álmodni nem lehet jelen időben”, s
fújjuk, ugye, Bátyám,
végső pillanatig,
miként ama zenekar
a Titanic
fedélzetén.
[Forrás: Ágh István: Ahogy a vers mibennünk. Digitális Irodalmi Akadémia ]
Farkas Árpád válogatott verseiből
AZ UTOLSÓ BÁNYALÓ
Kétezer év az idõ tárnáiban
körbe-körbe,
vagy a Názáreti jászlához kötözve
elég volt.
Megkövesedtek szemeim immár,
elszenesedtek a fojtó feketeségben,
imbolygó lámpák, álfények, áligazságok
fároszai örvénylõ mélybe lehulltak.
Örökkön a semmi fekete falába
ütõdöm e kényszerû, konok egyhelyben-menetelésben.
Ha felkapom néha a fejem, ne remegjetek,
nem lázadok még,
csak a köröttem zúgó milliárdéves
fûzizegést és lombsusogást hallgatom,
ó, mert micsoda hersegõ,
harapnivaló kincsei
porlanak itt a világnak.
Csak most, hogy a szügyemre rakódott
veríték csatakos fénye átsüt a bõrön,
s forró ragyogás világít át már énbennem
minden tájat,
habosodik bennem a vér,
sörényem merevedik,
patám keményedik,
feldübörög és átüti a nyirkos éj falát –
s a fény, a fény, az örökkön beígért,
örökkön dugdosott, záporzó földi fény
bombáitól gyönyörû testem robban,
szétomlik húsom rózsaszín cafatokban...
Egyétek!
ÖZÖNVÍZ
Ropog a kert, a bokrokat
forgatja már a sárga lé,
mohón a hídlásba harap,
zúdul a csûrkapun elé.
Fölkapja Illés szekerét
sarjústól; s fölpuffadt lovak,
döglött malacok ázalék-
naszádja nõ az ár alatt.
Fõzõtök-bálnák, paripák
törik a házat, rengetik,
lemarják jobbágykék falát,
a pince torkig megtelik!
Nézi a székely, könny csurog
bajszára, reszket, úgy kacag:
„Vigyed, uram, a házat is,
vigyed, ami még itt maradt!
Vigyed az asszonyt, kölyköket,
a böjtöket, az éjszakát,
vigyed a gólyafészkeket,
lássunk világot legalább!”
Dühöng az ár, s az ég alól
rongy falvak úsznak mennybe fel.
A bárka késik valahol,
a víz, a víz csak énekel.
ZÚZÓDÁSOK
Pici zúzódások a madarak
remegõ alkonyi csöndben.
Villámaim, az arany lovakat,
Isten jászlától elkötöttem.
Tovadübörög ménesem,
csõdörön csattan az ostor,
a kaszálókról ideér
a tizenkét apostol –
s nézi: mi ez a nagylárma?
A gerendás ujjak homlokomon?
A madarakból mért fut ki a pára,
a nyulat félholtra miért simogatom?
Szomorú bodzavirág-örvénylés a szemem,
lélegzetem vacogó rózsa...
A didergõ nádast lesz-e ki eloltsa,
ha lobot vet szikrázó oldalamon?
S ki tart majd cinke-, kötéltáncos szívem
alá sóhajnyi fészket?
A félelem kancái csörtetnek messze...
Iszonyú, vad nyár lesz, mire ideérnek.
FARKAS UTCA
Kõbölcsõje e földnek.
Százados szellem
árva
csecsemõágya.
(Bélelni hûssé páfrány
susogott a diákban,
midõn álmokat ringatni
idejártam.)
Mezõség, Szilágy, hõs Hunyad
s a távol
Székelyföld innen hajolt ki,
mint inggallér kabátból –
s körül terem
– kõmarokkal szórt mag –
a történelem.
Bévül a voltak árnya;
nagy Bethlen-hófuvások,
Apáczai-tüzekkel
lobogó telek.
Hûvösen néz a Bástya
a mohó Házsongárdra –
mi gyõzött néha itt,
túl eltemettetett.
Jövök néha, hogy lenne,
ki György vitéz lovának
tenyérbõl cukrot ad.
Ideje volna végre
már kapni lándzsavégre,
s nemcsak bûvölgetni
ama sárkányokat!
Körül tág jövõt renget,
türelmet, töredelmet
a Bölcsõ
s fölnõ
új s új mene tekel –
(Esélyem bár, ha volna,
hogy engem majdan róla
nevezzenek el!)
Forrás: Farkas Árpád válogatott versei. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012
Egy kiló só
Élemedett emlékíró korunkban, ha valamelyikünk megéri, ifjúkori odúkra is néző életművel háta mögött, bizonyára elmeséljük majd részleteiben, árnyalataiban is históriáját ellegendásulni vágyó kolozsvári padlásszobánknak, melynek külön kéménye nem lévén, nem írhatták korommal égre boszorkányos elillanású szerelmek nevünket, diákodúnknak, melynek vályogfalán vakolat csak azért nem repedezett világmegváltó indulatoktól a hatvanas évek eleje-közepe végén, mert egybetartották a ,Juci krumplit süt", „Gizi szerette”, „Gyöngyi megette" – falra rótt feliratok, nevei gyönyörű lányoknak s árnyrajzai titkon félrelopódzkodó asszonyoknak, író-, színész-, és képzőművész-cimboráknak repedezett vakolatra firkantott nevei – ... és eljöve Lászlóffy Aladár, s a falat aláírta, átballagott a szomszédból buggyos térdű melegítőnadrágban Fodorúr A föltámadás elmarad újabb fejezetét felolvasni, Rácz Viki.„bácsinak" a sóváradi véresmájas tetszett a legjobban, Tőrös Gábor felemelte bronzöklét és átütötte szobánk vályogmennyezetét (ökle nyomát kézirattal tapasztottuk be), szűk térben való szép szellemi lakomák idején is majszolta Király Laci a szilvaízes kenyeret kibédi vöröshagymával, ó, szent avantgarde — népi zaba, a hagymához só kellett, s leborult az asztalról, egy doboz só, nem, nem tudom pontosan, ő borította-e földre a nagy-nagy tevés-vevésben, vagy jómagam, de most én emlékezem, s az emlékezőé az állítás joga: igenis csak Király Laci lehetett a tettes, hiszen már akkor is többet tett-vett, írt, míg én papírra verítékeztem egy halovány versigórát, ő - féloldalast ülvén, vállunk kénytelenül össze-összeért poémát írt, versciklust, novellát, s eme tevékenykedésünk majdnem eljelentéktelenedett a házunk padiójára ömlött kilónyi só mellett, mely ott kupaclott bűvös, fehér vulkánkúpként szobánk padlatán hetekig, kerülgettük is babonásan, mert ugye, ha csupán egy árva sótartó borul fel, abból legfennebb röpke pörpatvar ha kerekedhetik, de egy egész kiló só – ajaj!, az nagy bajnak jöttét jelentheti; s lám, nem kellett soká várnunk, meg is érkezett egy csikorgó decemberi reggelen három tűvé tevő... Kisebb baj keresheti csak ily fürkész odaadással a nagyobbat, a nagyobbacskát, mely tessék, lám elkerülte a motozó tekintetek figyelmét, hiszen ott csikorgott, szikrázott épp a lábbelik alatt, ott fehérlett széttaposottan, dacosan hunyorgó szemcséivel a mi lázasan-babonásan hívő-reménykedő huszonévünk minden vétke és bűne: a kiömlött egy kiló só!;
és hiába jöttek a lányok szorgalmatos seprűkkel rendet teremteni a mi háromszor négyméteres, világnagynak vélt életünkbe, szánkból ételnek íze is elillant, sótlanná vált a sóváradi és udvarhelyi véreshurka, kristálysótartó-csillárok örvénylettek ventillátorként fejünk felett, zuhogtatva körénk eltermékenyítlenítőnek szánt só-havat, bekopogott néhány tenyérnyi ablakunkon a körtefa ága: kísértet jár a tyúkketrec mögött, s éjszakai lépcsőinket is ő nyikorgatja; ideje jött hát ijedelemből felijedni, s félelemtől lenni bátor, csöndes méltóságú emberek módján, kik maguk bőrén tanulják meg, mi dolguk lenne is a világban, melynek levegőjéből nem csupán annyi illeti meg őket, amennyi kavernáikban dédelgethető, s kifosztható az álszeretet szelepei által, mert sohasem az a fontos csak, ami vélünk történik meg, de ami megtörténhet szeretteinkkel is, kiknek száma szaporodóban, figyelem hát nagy ragaszkodással immáron tizenhét esztendeje Király László sószítta szikárságú versben s prózában bujdosó poézisének erősödő arccsontjait, a messzire nézők s közeire is látók össze-összerándulásával keményedő tekintetet, szigorú szavainak egyre kopárabb szérű-melegét, s dehogyis sajnálom azt a régi, közösen megélt hangulatot, mely sóvá vált a költészet szikár sótartó-szótartó vállain, egyre szűkülőbb tekintetű létünk nedveit éltető és keringettető sóvá, vagy, ha úgy tetszik: erővé és súllyá a bizonytalanról biztosra állított mérleg egyik serpenyőjében.
Forrás: Farkas Árpád: Asszonyidő. Publicisztikai írások. Kriterion, Bukarest, 1983.