Az antológia

Levél a mai szerkesztőhöz:

Kedves Gábor,

Nem tudom, honnan jött az ötlet a Vitorla-ének újraélesztéséhez, mindenképp jó csillagzat alatt született. Főleg a mai hangpróbálgató poétáknak lehet hasznos: lássák honnan ,miként indultak a "nagy öregek" és persze hogyan bontakozott ki az évek során költői pályájuk.

Számomra igen kellemes olvasmánynak bizonyult. Valamikor a gimnáziumban rongyosra olvastam az antológiát, de most egészen másként üzen. Többek közt - Lászlóffy Aladár előszavát olvasva - az is felmerült, egyáltalán őrködik-e valaki manapság afelett, hogy a kezdő tollforgatókat "a legjobbjaink mértékével" mérjük. Arról nem is szólva, hogy a K.Jakab-Szőcs István-féle elemző-piszkálgató kritikusnak már hirét sem hallani.

Nagyon remélem,hogy a teljes anyag hamarosan felkerül a MEK-re.

B. Tomos Hajnal

Kedves Hajni!

Az ötlet inkább egy belső igény, ami kb. egy évtizede foglalkoztat. Mindegyre halasztottam, túlságosan nagy feladatnak véltem, nem mertem nekivágni, hogy aztán szégyenszemre félbe maradjon (mint annyi más minden...). Hogy egészen őszinte legyek, Aradi (Schreiner) Jocó barátom érdeklődése csiholta föl bennem a szunnyadó szikrát - néhány, a könyvről szóló kritika után érdeklődött, s ezzel be is lökött a mélyvízbe. Ha már elkezdtem, akkor befejezem. S úgy tetszik, még 2014 elbúcsúzta előtt...

Hogy lesz-e belőle MEK? Még elválik... Többek között a szerzői jogokon múlik...

CsG.

A fejlemények

Hónapokon keresztül épitettem a Vitorlaének honlapját, lassan sikerült majd minden szerzőre vonatkozó anyagokat, vonatkozásokat összegyűjteni. Két kitartó jóbarát figyelte munkálkodásomat: Cseke Péter és Kenéz Ferenc. Úgy hiszem, nem csak azért, mivel az egykori szerzőgárda tagjai.

2016 végén CsP emlélkeztetett rá: 2017-ben lesz 50 éve a Vitorlaének megjelenésének. Nem szerkeszteném kötetté az összegyűlt anyagot? Némi töprengés után a válasz: miért ne? Pláne, hogy más irányból is biztatást kaptam: Markó B. és Kenéz F. is értelmét látták a próbálkozásnak. Az antológia "újratöltésének".

Pár hét alatt az összegyűlt anyagból elkészült a kötet. Menet közben, kritikai megjegyzésekre is figyelve, sikerült tökéletesitenem. Most már a Polis kiadónál van. Nagyjából ma, 2017. február 28-án zártam le nagy vonalakban a szerkesztési munkákat. Mivel CsP Kolozsváron él, őt kértem meg, járjon el a nevemben a kiadói ügyekben. Ma kaptam meg a kiadót vezető Dávid Gyula első véleményét a közös munkáról (idézek a CsP-hez irt levélből):

Kedves Péter,

Kozma Csaba átküldte a Vitorlaének-.kötetet, s nem álltam meg, hogy rögtön bele ne pillantsak. Csak két anyagot olvastam el: a Gábor bevezetőjét és a Te tanulmányodat.

Nagyon örvendek, hogy a Polishoz került ez a kötet - köszönöm neked is, Gábornak is, hogy ezt így kiötlöttétek.

A kiadónak is javasolni fogom, hogy Jancsik Palit kérje meg szerkesztőnek, hiszen ő a régi Vitorlaéneknek is a szerkesztője volt. (...)

*

Telt-múlt az idő, ahogy a mesében mondják, aztán újabb levél érkezett Dávid Gyulától, ezúttal alaposabb és pedánsan szőrszálhasogatóbb.

Kedves Gábor! Kedves Péter!

Bár korábban megegyeztünk abban a Polis illetékeseivel, hogy az „újratöltött” Vitorlaéneknek az egykori szerkesztő, Jancsik Pali lesz a gazdája, nekem is ideadták a kéziratot, s – nehezen ugyan, mert feleségem betegsége miatt elég rosszul állok termelékenység dolgában – sikerült belepillantanom. Engedjétek meg, hogy néhány észrevételemet az alábbiakban előadjam:

A kiadást irodalmi múltunk ismerete szempontjából fontosnak tartom, s azt az elgondolást, hogy az egykori „vitorlaénekesek” pályáját, a lehetőség szerint az antológia anyagában is végigkövessétek, jónak. Észrevételeim tehát csupán néhány szerkesztési következetlenség elhárítására vonatkoznak.

Az egyik gondom az, hogy ez a kötet annak idején az 1960-as évek végi költő-nemzedék egybefogására vállalkozott, s úgy gondolom, hogy – bár a benne szereplők közül többen azóta felhagytak a versírással és más téren alkottak maradandót – a mostani kötetnek is meg kellene maradnia a versantológia-jellegnél.

A kézirat jelen változatában viszont túllép ezen a műfaji kereten. Egyrészt – a terjedelmet tekintve igencsak hangsúlyosan - azoknak az „utóéletét” is befogja látókörébe (a „későbbi művekből merített szövegválogatás” keretében), akik nem csak a költészet, hanem egyáltalán a szépirodalom terét is elhagyták (Aradi Jocó, Cseke Péter, Mózes Huba, Tatár György). Másrészt a szépirodalmon kívüli szövegekkel is szerepeltet olyanokat, aki nem csak hogy költőnek indultak, de akiket elsősorban költőként is tartunk számon ma is (Farkas Árpád, Vásárhelyi Géza). Ezt a kilépést már csak azért sem tartom indokoltnak, mert ebből a műfaji kilépésből – a pusztán életrajzi-bibliográfia számbavételen, jelzésen túl - kimarad az, hogy többen a szépirodalom körén belül (a prózában) is alkottak maradandót. Persze tudom, hogy Cseke Gábor, Elekes Ferenc, Király László, Mandics György prózaírói munkásságát (nem beszélve azokról, akik az újságírásban találták meg a kifutás lehetőségét) – akár jelzés-szerűen – lehetetlen lenne egy akár kétszer ekkora terjedelmű kötetben is illően dokumentálni. Éppen ezért én inkább amellett érvelnék, hogy az „utóélet” felé való kitekintés maradjon meg az eredeti kötet műfajánál, a versnél.

A másik gondom a kötetben szereplőkre vonatkozó életrajzi réssel kapcsolatos.

Ezek az életrajz(ok), pályakép(ek) jelenleg szét vannak választva: egyfelől az eredeti kötetet reprodukáló „Vitorlaének-részben” ott van a kötetben szereplő költők mindössze néhány soros bemutatása, az a szöveg, amely annak idején az illetőnek a kötetbe bekerült verseit felvezette, másfelől az „utóélet-részben – olykor aránytalanul túlrészletezetten (Aradi József „pályakép-kiegészítése” például több mint 60 sor) - végigkísérhető a pálya későbbi alakulását. De ez sem következetes, mert vannak olyanok, akikről – ismét csak néhány sornyit - a „Vitorlaének”-rész életrajzi szövegéhez toldva kapunk, olyanok, akiknek életútján az 1967-es versantológiában való szereplés csak alkalmi kirándulás volt, vagy olyanok (mint pl. Apáthy Géza, Balázs András) akiknek életpályája sajnálatosan korán lezárult.

És végül vannak olyan szövegek (mint a Simó Mártoné Balázs Andrásról vagy a Kántor Lajosé Cseke Péterről, vagy az olyan személyes töltetű – egyébként a nemzedék meglehetősen változatos életformájára is kitekintést nyújtó – prózai szövegeket, mint amilyen a Farkas Árpádé vagy a Hódos Lászlóé) amelyek hol az életrajzi kiegészítésben, az „utóéletet” képviselő szépirodalmi részben vannak elhelyezve.

Ebben az esetben én egy olyan megoldást tartanék jónak, hogy egyetlen életrajzi felevezetőben (valamilyen tipográfiai megkülönböztetéssel) kapja meg az olvasó a teljes pályaképet – arányosan, felszabadulva attól a kötöttségtől, ami jelenleg a dokumentatív forrásokhoz való túlságos ragaszkodásból származik, s azt kövessék – valamiféle tipográfiai elkülönítéssel az egykori antológiában megjelent, illetve az „utóéletet” felmutató versek.

Az életrajzi szövegekben nem törekednék a pályakép lexikon-szerűen teljes dokumentálására (jelenleg ilyen például a Balla Zsófiáról, Kenéz Ferencről, Király Lászlóról adott életrajzi „kiegészítés”), hiszen arra valók a lexikonok, hogy akit érdekel, azokban megnézze a szóban forgó szerző összes megjelent műveinek jegyzékét. Inkább egy néhány mondatos, de a lényegre mutató jellemzést adva, kitekintést nyújtanék a más műfajokra, a teljes írói pályára.

És van még egy utolsó gond: úgy hallom, a könyv bemutatása a kolozsvári Magyar Napokra (augusztus közepe) van előirányozva. Csakhogy a Communitas-pályázat még csak május közepén zárul, ki tudja, mikor lesz a döntések nyilvánosságra hozatala. Ez pedig azt jelenti, hogy a kiadónak az anyagi fedezet teljes bizonytalanságának körülményei között kell a megjelenés küszöbéig vinnie az előkészítő és a nyomdai munkákat (a saját anyagi felelősségére).

Nyilván az időpont kiválasztásánál arra is gondoltatok, hogy a Magyar Napok egyre inkább a világ minden tájára szétszóródott egykori kolozsváriak hazajövetelének alkalma is, tehát olyan időpont, amely a legalkalmasabb arra, hogy remélni lehessen az egykori (és még ki tudja hol élő) szerzőkkel való találkozást. Ezt a szempontot azonban össze kell egyeztetni a kiadás anyagi biztonságának szempontjával – ami, igaz, már nem az én dolgom, de amit azt hiszem, szintén végig kell gondolni.

Kérlek, gondoljátok végig a fentieket.

Kolozsvár, 2017. április 21.

Szíves barátsággal: Dávid Gyula

*

Cseke Péter, a nézetkülönbségek áthidalására, személyes találkozót javasol Kolozsváron, szerinte áthidalhatóak a kifogások, én viszont nem vagyok ennyire optimista, mert úgy érzem, hogy az eredeti szándéktól megpróbálják eltéríteni a vállalkozást. (Ki-ki a maga szájaíze szerint) Némi töprengés után az alábbiakat fogalmaztam meg, egyelőre csak CSP felé:

Kedves Péter,

pár nap elteltével megszülettek első papírra vetendő gondolataim is. Egyelőre Rajtad próbálom ki őket - elsősorban így tisztességes, másodsorban pedig látom, erősen ajánlás-jellegük van a Gyula bátyám megjegyzéseinek.

Az apróságokkal nem is foglalkoznék, várjuk meg a kötet szerkesztő véleményét is formai kérdésekben. Ezeknek a legkönnyebb eleget tenni.

Eszembe jut, hogy Markó mit írt a hozzá eljutott kézirattal kapcsolatban. Annak nagy részét és lényegét elfogadtam, meg is valósítottam. Erre Kenéz Feri úgy reagált, hogy eltűnt a kötet életessége (vagy legalább is sérült...)

Elképzeltem, hogy ha tovább követjük a DGy-féle jótanácsokat, akkor végleg sikerül kilúgozni a kötet jellegzetes hangvételét és lesz belőle egy jól felöltöztetett tablókép, amiből ennek dacára nem válik irodalomtörténet. Nekem épp azok a kis szabálytalanságok tetszenek a könyvben (amik még megmaradtak benne), amiket DGY kifogásol. Hogy nem csak a vers irodalom, hogy a hatvanas években a vers volt a kifutópálya, de az utak szerencsére egyénre szabottak. Az a néhány kilógó szöveg pedig csak színesíti a képet, visszahozza azt a hangulatot, amiben a kötet és versei keletkeztek ötven évvel ezelőtt. Ilyen szempontból a Kántor, a Farkas, a Vásárhelyi bevágott prózaszövegek kulcsfontosságúak - bár többet is megengedhetnénk magunknak!

Aradi, Tatár, Mózes Huba... Nagyon kellenek ide! Hiszen úgy nézne ki , mintha ők teljesen eltűntek volna a süllyesztőben. DE NEM! Az irodalom műfajai átjárhatóak! Az írásbeliségen nem segít a kasztszellem, sem a céhesedés!

Egy 1967-ben megjelent versantológia lehetőség. Nagy lehetőség volt a közös megjelenés a jelentkezéshez, de hogy ki merre veszi az útját, milyen csapásokat jár be, arról szól az újratöltés.

Aradi Jocó tanulmánya ráadásul leszámol mindazzal, amit a Vitorlaének szerzői valamiképpen maguk is képviseltek éleművük egy szakaszában. Ezt a jelzést nem szabad kihagyni a könyvből.

A többit most hagyjuk.

Gondolkozz el Te is ezeken, kíváncsi lennék a véleményedre.

Barátsággal, csg

*

Kenéz Ferenc, akit szintén élénken foglalkoztat az antológia sorsa, ekként reagált a fejleményekre:

No, hát amit mindehhez kapásból hozzáfűznék: hát itt bizony két különböző (nemű) könyv látszik körvonalazódni - ugyanarról a témáról. Az egyik változat (a "mienk"), az életesebb, a "falánkabb", talán irodalomtörténeti olvasókönyv lett, lehetett volna, s jelenhetne meg jogosan, eme újabb, minden bizonnyal, irodalomtörténeti mű kívánna lenni maga is.. Előbbihez "elég" egy kitűnő szerkesztő, (adott!), és egy kiadó. Csíkszeredában, most olvastam hökkenten, van kilenc! Utóbbihoz, kétségkívül, irodalomtörténész kell, a vállalkozás megemelkedik, a vállalkozás maga is "irodalomtörténeti" értékűvé válik. Apologikusabb lesz, minden kétséget kizáróbb. Uraságod, ugye, megtehetné, hogy a megdolgozott anyagot "eladja" egy másik kiadónak, Gyuláék pedig, ha akarnak egy "olyan" könyvet, hát csinálják, ahogy ezt ők "relevánsnak" tartják. Ha ez akként és annyira fontos nekik, hát miért nem ők és úgy kezdtek hozzá? Ja, hogy nem jutott eszükbe? - igen, hát ez itt (meg)fogós kérdés. Ha kellene a meglevő anyag, csak nem úgy, hát akkor vagy felkérnek téged "utómunkálatra" s ezt megfizetik neked, vagy ha te ezt nem vállalod, vagy nem téged tartanának kompetensnek, szabad a vásár. Neked van egy anyagod, ők meg csinálhatnak egy másik könyvet! Ennek( természetesen) mindkét rész felé adódó bonyodalmaival! Mondom mindezt, világos, a Gyuláék hozzáállását és szándékát a lehető legtágabb értelemben értékelve...

Ölelés, F.

*

Maradnak a kérdőjelek és egy esedékes, május végi kolozsvári tárgyalás.

Az oldalhoz csatolom a legfrissebb szövegváltozatot.

*

A találkozás megtörtént, méghozzá május 24-én, szombaton reggel, Dávid Gyula lakásán. Elegánsan kompromisszumos megoldást kötöttünk, amelynek az a lényege, hogy az apróbb formai igazításokat egy nyári revízió alatt elvégzem Kanadában. A kéziratot eredeti formájában pályáztatták, s az eredményről Cseke Péter minapi levele értesített:

Kedves Gabi,

örömmel közlöm, hogy a Vitorla-ének a maximálisan igényelhető 9.770 RON-ból megkapta a 9 ezret.

Markó rákérdezett a kézirat metamorfózisára, elmondtam mindent, amit kellett. Elégedetten nyugtázta, s az év egyik fontos kiadványának nevezte. Ezek után senki nem nyitott vitát. A másik ugyanilyen jellegű kötet a Kántor–Láng (1918–2017). Már úgy értem, hogy a te módszereddel készült nagy terjedelmű "korpusz".

Szép nyarat, megérdemelt pihenést.

Testvéri szeretettel,

Pétered

Válaszom:

Kedves Péterem!

Jó híred 10 évet adott vissza az eltelt időből. Persze, azt is hamarosan feléljük. Köszönöm lelkes támogatásodat. A vitorlaőrök nevében: csg

Mire ő:

Vitorlaőrök. Jól hangzó alcím lehetne egy Lászlóffy Aladár-féle memoriáléban. Egészen a görög őskultúráig.

Látod, milyen ez a mi utókorunk? L. Csabáról emlékkötet jelenik meg (BIJ szerkesztésében). Alit igyekszünk feledni?

Szóval, ezért is öröm nekem a Vitorla-ének.

P.-

Mellékelem ugyanakkor a támogatási listát.

*

November 25-én megérkezett az újratöltött kötet fedőlapja is, melyen Venczel János egykori címlaprajza látható - mai reprodukcióban.

Visszhangok

Az „ újratöltött Vitorla-ének

Borcsa János könyvajánlója

Egy évekkel ezelőtti előadásomban mondottam, hogy az 1960-as évek második felének romániai magyar irodalmát az irányzati sokszínűség jellemzi. Ebben az időszakban történt egy erőteljes csoportos jelentkezés is, az akkori fiatal költőknek a Vitorla-ének című antológiában való színrelépése. A kötet 1967-ben jelent meg az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában, Lászlóffy Aladár bevezetőjével, 2000 példányban.

Az előző írónemzedékek legjobbjai ebben az időszakban már szakítottak az 1950-es évek proletkultos „irányzatával", illetve a dogmatizmussal, viszont többnyire bíztak az akkori hivatalos eszmerendszer reneszánszában, úgymond az emberarcú szocializmusban, sőt még az antológia egyes szerzői is ebben bíztak. Farkas Árpád ekként foglalta versbe hitét: „a mélytöltésű hit, az vezethet el a kommunizmusig."

Irodalomtörténeti mérföldkőnek számít tehát mind a mai napig a Vitorla-ének, emiatt is tekinthető indokoltnak a kezdeményezés, hogy a megjelenés ötvenedik évfordulójára adják ki újra az antológiát, úgymond újratöltve. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy az antológiában szereplők eredetileg közölt verseit a szerkesztő, Cseke Gábor kiegészítette minden egyes szerzőnek a további pályájára vonatkozó rövid összefoglalóval, s az illető szerző későbbi munkáiból készült ugyancsak rövid válogatással, függelékben pedig az antológiáról rendezett 1967-es vita anyagával, továbbá válogatást kap a mai olvasó a kötetről készült kritikákból, recenziókból is.

Az „újratöltött" antológia előszavát Cseke Gábor jegyzi, az utószó-tanulmányt pedig Cseke Péter, aki különben a kötet lektorálását is végezte. A példányszámot, sajnos homály fedi..

Emlékeztetnék, hogy az antológia huszonnyolc szerzője közül a legfiatalabb tizennyolc éves volt (Balla Zsófia), a legidősebb harminckettő (Bokor Katalin, Elekes Ferenc), és mindany-nyian romániai illetőségűek voltak. Egy rövid számbavétel során megállapíthatjuk, hogy a huszonnyolc költőből az írói-költői pályán maradt tizenöt, kettő irodalomtörténész lett, öt szerkesztőként-újságíróként, egy filozófiatörténészként folytatja/folytatta pályáját, végül öten vagy elhallgattak, vagy más pályára tértek.

Ha ezt a gyorsleltárt a korabeli kritikai visszhangok egyikével-másikával összevetjük, kis túlzástól eltekintve eléggé közelíti egyik a másikat. Az akkori idős írónemzedék egyik markáns tagja, Szemlér Ferenc úgymond nagyon komoly kötetnek tartotta a Vitorla-éneket, még akkor is, ha - mondotta-„ebből a huszonnyolc névből tíz év múlva esetleg ötöt, ha tudunk." (300.) Ugyancsak érdemes idéznünk Szilágyi Domokos véleményét. Szerinte „a 28 között legalább 5 hajmeresztő dilettáns (...); további tíz gyöngécske (...), s a fönnmaradók

között néhány ígéretes tehetség s jó néhány leendő ígéretes tehetség." (313.)

Recenzens ezek után azt mondaná, hogy öten-hatan váltak a kortárs magyar líra neves költőivé, név szerint é sábécérenbe sorolva Balla Zsófia, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos, Vásárhelyi Géza. Ez a rövid névsor is rávilágít amaz irányzati sokszínűségre, mely az antológia megjelenésekor is jellemezte líránkat, következésképp helyesen jelezte az alcím, hogy fiatal költők antológiája, azaz nem nemzedéki, ahogy gyakran emlegetik ma is; nem azonos költői iskolát és verseszményt követtek, illetve követnek a szerzők, nem egyazon eszmei és művészi irány elkötelezettjei.

Végül két dolgot tartanék fontosnak kiemelni: Király László a nemzetiségi magyar költő felelősségének gondolatát hangsúlyozta („Millió alak kísér, / a gyermekkor el nem hagy soha, / szorított állkapcsú őseimnek / meg nem állás az útja-sora. /... / kitartón-konokul lépnek elém, / s mindiga legjobbkor jönnek: / villanásnyi helyet sem hagynak / bennem a közönynek!"), Kenéz Ferenc pedig az eszméitető gondolat fényében, illúzióktól mentesen határozta meg önmagát és helyét a világban („ha azt akarom, hogy segítsem a világot, /csak egyetlen helyen állhatok: / az én helyemen!"). Költő számára vállalandó lehet mindkét törekvés.

Új Könyvpiac, 2018 április

Székedi Ferenc: Időutazás

A kedves hallgató, akinek a kezében még nem járt az a friss könyv, amelyről ma beszélni szeretnék, képzeljen el két párhuzamos oldalt. Az egyiken azt írja: Vitorla-Ének, Fiatal költők antológiája. A verseket válogatta és a bevezetőt írta Lászlóffy Aladár. Ifjúsági Könyvkiadó Bukarest, 1967. A szemben levő oldalon pedig majdhogynem ugyanaz a szöveg: Vitorla-Ének. Fiatal költők antológiája. A kötetet szerkesztette, előszóval ellátta, a szövegeket válogatta és a jegyzeteket írta Cseke Gábor. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár 2017. De ezen az oldalon van még egy szó és egy időtartam, amely csakhamar fényt derít a rejtélyre: Újratöltve. 1967-2017. Voltaképpen tehát Cseke Gábornak támadt az a remek ötlete, hogy fél évszázad teltén felmérje, hogyan is alakult annak a huszonnyolc erdélyi magyar költőnek a sorsa, akik 1967-ben, fiatalon, az irodalom ajtóján kopogtatva, egy versgyűjtemény laza egységében robbantak be a hazai magyar művelődési köztudatba. Cseke Gábor voltaképpen nem tesz mást, mint újraközli az 1967-ban már megjelent verseket, és nem is akárhogyan, hanem az akkori rövid életrajzi adatokkal, majd rövidebb-hosszabb szövegekben foglalja össze a szerzők további életpályáját, egészen a mai napig, illetve addig az időpontig, ameddig megadatott számukra a földi lét. Ezt követően pedig újabb versek következnek a későbbi termésből, többen közülük olyan sorok, amelyeket ma már klasszikusként adnak elő különböző iskolai vagy más ünnepségeken. Huszonnyolcan indultak akkor és nyolcan már nincsenek közöttünk, de nem csupán mementóként érdekes számunkra ez az időutazás, mert Cseke Gábor arra is gondolt, hogy különböző korabeli vagy későbbi tanulmányok segítségével felvázolja azt a kort, amikor az eredeti antológia megjelent, amikor az Igaz Szó, az Utunk, a Művelődés, az Előre, az Ifjúmunkás lapjain vagy hétvégi mellékleteiben zajlott az irodalmi élet. És amikor az akkor induló fiatalok úgy érezték, hogy túl vannak már az elődeik szocialista-realista kényszerein és képesek nem csak formához kötött, hanem akár szabadversekben is megfogalmazni mindazt, amit a világról és saját társadalmukról gondolnak, még akkor is, ha a cenzúra ki-kitörölt nem csak egész verseket, hanem szakaszokat, sorokat vagy éppenséggel olyan szavakat, amelyek kicserélése alaposan megtörte a lírai ritmusokat. Ennek ellenére azonban a Vitorla-ének 1967-ben új kezdetet jelentett, amint az irodalomtörténészek ma már egyértelműen fogalmaznak, a második Forrás-nemzedék kezdetét, és ez szerencsésen egybeesett azzal az elkövetkező néhány esztendővel, amikor Románia is nyitott a világ felé, illetve különböző megfontolásokból ugyan, de létre lehetett hozni a hazai magyarságnak azt az intézményrendszerét – könyvkiadók, magyar televízió majd később a magyar nyelvű megyei sajtó – amelyekre azóta is hivatkozunk. Balla Zsófia, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Mózes Huba, Vásárhelyi Géza – íme néhány név az antológiában együtt indulók közül, de aki kiváncsi a huszadik század második felének erdélyi magyar költészetére, az minden bizonnyal végigtanulmányozza majd mind a huszonnyolc életsorsot, a korabeli és azóta született versekkel egyetemben. Az újratöltött Vitorla-Ének műfaját nehéz meghatározni. Maradjunk abban, hogy voltaképpen egy olyan, kimondottan olvasmányos irodalomtörténeti munka, amely Cseke Gábor kitartása, következetessége, adatkezelési precizítása nélkül aligha születhetett volna meg. És így marad meg fontos támpontjaként az erdélyi és általában a magyar irodalomnak.

Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2018. április 27

Zsehránszky István: Nincs új világ?

A Vitorla-ének újratöltött változatát olvasva – Cseke Gábor töltötte újra – szemet szúrt nekem két hasonlat. Az egyik még a fiatal költők antológiájából, az ötven évvel ezelőtti Vitorla-énekből való: „úgy fekszünk egymás mellett, mint a fejszék”; a másik pedig a mostaniból, az „Újratöltvé”-ből: „úgy szorongatom a kezed, mint fehér botját a vak”. Mindkettőnek a szereplői élettársak, akik reggel, napfelketekor egymás mellett így érzik magukat. Ezzel az érzéssel kelnek életre, munkába… Vagyis az emberi kapcsolatok pontosan olyanok: mostohák, fájdalmasak, gyöngédek, silányok, akár ezelőtt ötven évvel. Volt egyáltalán fordulat itt nálunk? Ha ötven évvel ezelőtt a fiatal költő azon töprengett, hogy „fogatlan anyókák sustorognak vég nélkül, mint rozsdás artézi kutak”, most az a gond, hogy „Milyen furcsa. Vérzik a semmi, mint a seb. S minél nagyobb rend van, annál félelmetesebb.”

Az újratöltött Vitorla-ének végére Cseke Gabi betett néhányat az ötven évvel ezelőtt megjelent antológiáról szóló kritikákból, illetve újra közölte az Ifjúmunkás által szervezett vita anyagát, így Szilágyi Domokos Huszonnyolc című esszéjét is. Szilágyi Domokos már indulásból megkérdezi: „Hányan írnak ma verset nálunk?” És meg is válaszolja: „Sokan.” Nem is ez lenne a baj. A következő kérdés viszont: „Hányan olvasnak ma verset nálunk?” A válasz: „Körülbelül annyian, ahányan írnak.” Ez a gond! És ez azóta sem változott. „… az erőfeszítés csak akkor gyümölcsöző – figyelmeztet rá Szilágyi Domokos -, ha kölcsönös: költő is és olvasó is tegye meg a tőle telhetőt.” Az olvasónak viszont inkább az kell, hívja fel rá a figyelmet egy idézettel Szilágyi Domokos -, amiben „nincsen semmi, ámde az legalább érthető”. – Hát ez ma, ötven év elteltével is így van, és nemcsak az olvasók esetében, hanem a tévénézők nagy része is csak a szappanoperákat kedveli, s a színházba járók zöme is csak az olcsó, s ha lehet, akkor zenés vígjátékokra vevő. Szórakozni akar, mondja, kikapcsolódni, és neki ez a szórakozás. Ahol nem kell törnie a fejét semmin; illetve, ahol mindent megtesznek helyette. Ő tudja…

És e tekintetben rendkívül következetes. Ugyanezt várja el a politikától és a politikustól is, hogy szórakoztassa őt. Hogy végezzen el mindent helyette. Hogy vállalja magára – és helyette is! – a felelősséget mindenért. Ezért ne csodálkozzunk, ha tájainkon a forradalom – álforradalom; ha a változás – szemkiszúrás; ha nincs, és nem is lesz itt soha új világ.

Visszatérve az újratöltött Vitorla-énekre – a huszonnyolc egykori fiatal költőből már csak húsz van életben, persze fizikailag – szellemileg lehetnek többen is. Viszont az új, az újratöltött részbe Cseke Gábor az egykori huszonnyolcból hatnak nem tette be egyetlen sorát sem. Vajon miért? Rossz véleménnyel van róluk? Vagy nem jutott hozzá a műveikhez? Esetleg: nem tetszenek valakinek? Ez sem újdonság itt nálunk. Állandóan újratöltik.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2018. június 6.