1.
Az erdélyi köztudat egyéni hangú költőként tartja számon Apáthy Gézát, aki 1943. augusztus 17-én született Brassóban. 1966-ban Kolozsváron német– magyar szakos tanári oklevelet szerzett. ,,A Jó Pásztorról, Nauszikaáról és a Múzsáról álmodott, rajongott a népdalokért és szeretett táncolni.” A Brassói Lapok szerkesztője volt. Versei számos hazai újságban, folyóiratban jelentek meg. 1976. október 16-án halt meg fiatal, teljes mértékben még fel nem fedezett tehetségként.
Ars poetica című szonettjében a költő búcsúzik az élettől, „tudós könyvei”-től. Bizonytalanságot sugall lépéseiről: tudósként életének estjébe lép, tehát már elegendő tudomány van a birtokában. A „csábító űr” és a „lágy fénnyel mosolygó csillagok” a lírai én elvágyódására utalnak; dalaival, verseivel csillagmesszeségbe lépett: „Dalom azért száll most a meszsze égig, / mert beszórjátok fénnyel azt az Embert”. Lelki fényre, békére vágyik; a haza utáni vágya határtalan. Az elvágyódás-élményt és tematikát Tóth Árpád Lélek című verséhez hasonlóan szemlélteti. Meggyőződése a saját erejében való rendíthetetlen hit. Apáthy ettől a verstől kezdve számította hivatalos irodalmi pályafutását, ez a vers sokat jelentett akkoriban az erdélyi olvasónak.
Brassói költőként ismerte az együtt élő három nép (magyar, román, szász) nyelvét. Költészetében – Áprily és Szemlér világnézetéhez hasonlóan – a transzszilvanizmus alapértékei is fellelhetők. Szülővárosom című versében kiemeli, széppé varázsolja a helyet, ahol született. Költői tehetsége szóképek és stílusalakzatok segítségével láttatja a „legszebb várost” és az azt körülvevő természeti kincseket: „Körös körül hegyekkel határos / Hegyek koszorúja öleli át / hazámnak leggyönyörűbb városát”. Először kételkedés, majd büszkeség és elégtétel tölti el a lírai én lelkét, „olyan táj, ahol én élek / Hogy a nagyvilágban nincs nála szebb” – fogalmazza a költő. Szülővárosának tájai megjelennek verseiben. Akárcsak Áprilyt, őt is áthatották a Cenk árnyékában töltött napok. Oly jó című költeményben így ír: „Oly jó itt, a Cenktetőn, / sugaras felhők között, / versenyt fütyülni a rigókkal”. Apáczai visszatérése című versében „nappallá vívta éjszakáit”, vagyis fényt, lelki világosságot teremtett. Mint tudós „a barbarus ország szemében / századokat lépett”, nagy távlatokban godolkodott. „Népe szellemében”, emberként írt, nem azért, hogy önmagát dicsőítse. Áprilytől és Szemlértől eltérően poétikai eszközeit oldottabban kezeli, a kötetlen versformákhoz vonzódik inkább, kedvelt költői műfaja pedig a szabadvers.
Forrás: Line Ibolya Zelma: Brassó magyar költői a 20–21. században
2
A német-magyar szakot 1966-ban fejezte be Kolozsváron. Az egyetem után fél évig Lugoson volt katona, majd néhány évharmadot az erdővidéki Felsőrákoson tanított. Az iskolát mint intézményt nem szerette s nem szerette a tanítást sem. A gyerekeket ellenben imádta, mindig be tudott állni a játékukba. Felsőrákos után nyolc éven át a Brassói Lapok főmunkatársa, a lap irodalmi-művészeti rovatának vezetője, a szerkesztőbizottság tagja.
Ebben az évben, 1967-ben ismerkedett meg és kötött egy életre szóló barátságot Szikes Jolánnal, a költőnővel. A könnyűálmú költőlegény sokat fázott testileg és lelkileg is, a szerkesztőségben mindig a kályha mellet ült. Félszeg volt, koravén, hangja reszketeg. Mindig személytelenül ír. Nem volt harcos jellem. Nagyon hamar fáradt. Néha ivott is. Ő volt a futár Apáca, Fogaras, Hévíz, Bukarest, Tatarang, Szeben között és bárhol, ahol irodalmi előadás volt. Jó szívű volt, például ő fizette ki saját zsebéből Márki Zoltán útját a Brassóban tartott irodalmi körre.
Halk volt, gátlásos, kereste a maga kaliberű embereket. Ezért nem állt szóba bárkivel. Fel tudta oldani a hangulatot társaságban is és bárhol is. Nem sértett meg senkit, de őt sokan bántották... Ráakaszkodtak a semmik, de mégis nagyvonalú volt, elnézte az emberi gyengeségeket. Apárhy Gézát szinte első zsenge verseitől kezdve kész, egyéni hangú költőként fogadták...
Nehezen szülte a verseket, sokat küszködött és törekedett a tökéletességre. Véleménye mindig építő jellegű volt és mindig eltalálta azt, amit mondani kell. A legmélyebb emberi Iélekrezdülésre is reagált, s mint antenna vette föl ezeket. A: emberek szerették, értékelték. Szerkesztőség közti cserével Bulgáriában is járt. Belerántották a házasságba, amire még nem voír felkészülve. Felesége Hanna volt, azóta ő is halott. Házasságából gyermek nem származott. Utódai csak a versek...
Imádta a fényt. Szerette az esőt. amikor szabadon az arcát mossa. Vágyott a simogatás után. Mindig rácsodálkozott a kutyákra, a galambokra, lovakra. De idegen volt számára a falusi világ. Szeretett élni, tele volt életvággyal. Srerette az őszt, az őszben elhintett piros bogyókat. Szerette a sültkrumplit.
Sokat járt hangversenyekre. Első nagy szerelme egy hegedűs lány volt, attól fogva Mozart volt a kedvenc zeneszerzője. Szerette a szép könyveket, a veretes klasszikus verseket. Imádta Tóth Árpád és József Attila köteteit. Kedvenc írói Illyés Gyula és Thomas Mann voltak. Nem akart teher lenni senkinek se. Szomjas volt az emberi szóra, mélységére, szeretetére, viszonzására...
Rendszeresen jelentek meg publicisztikai írásai, német és román vers- és prózafordításai, közölt a brassói román nyelvű Astra hetilapban is. Talán zavarba hozta a túl könnyűnek ígérkező felfutási lehetőség, és önbizalma nemhogy kiteljesedett volna, de ellankadt, megtorpant. És úgy is maradt, önbizalom híján és önmagára hagyatva. Ez talán brassói költői sors. Önkéntesen vonult belső száműzetésbe, miközben valami megfoghatatlan, bevallhatatlan félelem vette űzőbe, de erről nem beszélt sohasem, akárha a nyomasztó őszinteség-kényszernél is nagyobb kényszer tiltotta volna.
Kiszorult a pálya peremére, elvétve küldött verseket irodalmi lapoknak. Alaptalan, látszólagos külső béke vette körül, miközben szomorú és ábrándos lázongások munkáltak odabent, ahol az értelem és az érzelem honol, de sohasem törtek felszínre...
Forrás: Bencze Mihály - Váradi Mária: Amikor az úton kitörik egy jegenyefa. Apáthy Géza költészete. Brassói Füzetek
Apáthy Géza hátrahagyott verseiből
ŐSZRŐL, TAVASZRÓL
Itt az ősz,
s aligha tévedek, ha kijelentem,
pontot tehetnék versem végére.
Mert az ősz Brassóban
– és bizonyára a világ minden táján –
önmagában is a legszebb vers,
amelyet egyetlen költő
buzgó égig-veselkedése sem képes
szépségben fölérni:
elcsitulnak, kihunynak mellette
a szemfényvesztő metaforák.
De íme, hirtelen esők zuhognak alá
az őszre, a tájra, a versre,
hirtelen-hosszú esők.
És mert, bevallom, fáj,
hogy latyakos-szürkére ázik az ősz-vers,
mégiscsak verset kell írni,
fellegűző, napsugárszőlító kiáltást,
mely fényt gyújt az emberek legbensőbb tájain,
hogy szívekben, gondolatokban fellobogjon
- ha nem lobogna - a tavasz.
Hiszen az emberek legbensőbb tája sem
egyetlen évszakú táj...
HALHATATLAN EREKBEN
Magos Déva várból, hol a kőfal
nem szorít már gyönge szívemen,
én, asszonyfeleséged, tehozzád
szólnék most, Kőmíves Kelemen.
Nem feddő szóra ajzom fel magam,
s nem gyűjtöm századokból könnyem,
a legszebb áldásra készülődöm,
hogy áldozatod megköszönjem.
Mert elhamvadtak rendre azóta
reggelek, esték, aranypénzek,
pallérjaid is asszonyaikkal,
de áll a vár, és én is - élek!
Ha várad majd reggelre-estére
netalán egyszer leomolna,
a ballada, amelyben sorsom él,
időtlen messze túlragyogja.
Légy áldott hát ezerszer áldott,
mert nékem rendelted el a kínt,
amelytől verem, ezer forrásból,
halhatatlan erekben kering.
HOSSZÚ ÉLET
A századik év szerkeszt derekukba
évköröket - szép, téli révültségben
állnak a meghitt fényű sétatéren
s boldogok: embereket küld az utca.
Száz éve nézték hűvös-mozdulatlan,
hogyan nő, tágul itt e földi élet,
és hogyan nő a csillagmesszeségnek.
E tölgyfasorsot én már megtagadtam.
Öt évet élek még? Ötven évet-e?
Elcsitul lényem gazdag élete?
Nem tudom, de céltalan futószelek
nyergébe, húsz év, nem vetettelek.
Százados fáknál máris éltem többet:
gyökereim nem egy ponthoz kötöttek.
A KÖTÉLTÁNCOS EPILÓGJA
A drót remeg... Olykor agyába nyilal
s örvénybe szédül az egész szoba.
Szemébe lódul sok-sok ostoba
trükkje zöld, piros, kék tányérjaival.
Még remeg a drót, de a kifeszített
nyugtalanság nem bontott dalokat
S ez fáj neki, szivébe hasogat
hogy ifjúsága örvénylő semmi lett...
Ugy nézem őt, akár az őszi fákat
egy terhes nyár után, ha leszegett
lombfejükben megbúvik a bánat.
Nagy ember. Zúgó-tapsokat feledett;
Oly bisztosan lépett a porondra,
mint mások a kéklő csillagokba...