Paizs Tibor hagyatékáról/-ból

Máriás József: Garabonciás álomlátás

Paizs Tibor: A kolozsvári hóhér

A XX. században Erdélyt elhagyó százezrek különféleképp „igazolták” döntésüket. A gara­bon­ciásnak/peregrinusnak is – e könyv[12] főhősének, aki nem más, mint a nyolcvanas években Magyarországra áttelepedett szerző – megvan a maga forgatókönyve: „Becsapta maga mögött az ajtót és elhagyta. Elhagyta, mert azt hitte, jó oka volt ezt hinni, hogy szerelmetes szülőföldje megcsalta.” Elhagyta, de feledni sosem tudta. Sem ő, sem más! Hisz az ember nem tudja megtagadni önmagát, nem tudja feledni azt a teret és időt, társadalmi és emberi környezetet, amely felnevelte, felruházta, feltarisznyálta. Tudata, lelke mélyén mindig visszavágyik, visszatér azokra a helyekre, történelmi időkbe és a mába, melyekből a megtartó és megőrző életnedveket magába szívta, mely szellemi táplálékával éltette, leírt és kimondott igéit ihlette, sugallta. Ezt tette Paizs Tibor is: maga szponzorálta Honfoglalási Emléktúrára indult Erdélybe. Nyitott szemmel és nyitott szívvel. Kezében tollal, mely hozzásegíti ki­beszélni magából az elébe táruló látvány szépségét, a megvallatott múlt példázatát. A színét és fonákját mindannak, amit ez áldott és sorsverte föld, Erdély kínált fiainak az évszázadok során.

A kötet alcímében – Egy honfoglaló garabonciás álomlátása – „műfaji” megjelölés olvasta­kor előtolul a kérdés: tündér- vagy rémálom az, amelyben részünk lesz? Már az első oldalon felkészít arra, hogy mindkettő: Szindbád légies, megfoghatatlanul szépséges világa éppúgy jelenvaló lesz majd e kötet oldalain, amint a lidércfények bolygó tüze, prikulicsok sötét árnya. Utazásának kifejezett indítéka mihamar visszaránt a földre, a valóságba. „...szülőhazát és házat felidézni, emlékekbe szenderedni, megsejteni a régmúltat, s hírül venni a jövendőt.”

Mindjárt az első állomás: Várad, Erdély nyugati kapuja, mely „hajdan, ha megemelte büszke fejét, szemhatára Bécsnél, Párizsnál, Velencénél állapodott meg”. Szent Lászlótól Vitéz Jánoson és Janus Pannoniuson át a holnaposokig, Ady Endréig feszül az az ív, melynek szivárványos fénye beragyogja a város szellemi égboltját; az ellenpólus: a török dúlások sorozatától „a csürhe lelkületű »népi demokráciáŤ-ig a sötét idők rettenete, amely elfödte előlünk a Napot is. Fény és árnyék, békés kibontakozás és romboló ártalom. Egyszer fenn, egyszer lenn. És, sajnos, igen sokszor lenn. Ezt kell megtapasztalnia Belényesen. Ezt Vaskoh településen, ahol már régen kihalt a magyar szó. „Tarka márvánnyal borított oszlopos templomában Isten magányos. Hajléka kulcsra zárva. Már nem nyitják rá az ajtót.” Ez jellemző a Bihari Havasok, az Érchegység valamikor patinás hangulatú, magyarok által lakott városaira, településeire is: Nagyhalmágy, Brád, Abrudbánya, Verespatak... jobbára csak emlékeiben magyar, ahol „a főtér házainak legtöbbje még magyarul álmodik”, ahol „rendre kifosztották neveinket. Előbb egy ékezetet loptak el, aztán egy betűt, majd még egyet, és románná tettek”.

Egy újabb kanyar s pegazusa, a hűséges Lada a Királyhágó kapaszkodóin jut el a történelmi Erdély határához, Kalotaszegre, „Kós Károly szerelmetes vidéké”-re. A népművészet tündéri varázsa, a díszes tiszta szobák, a ládamélyekben rejtőző népviselet szépsége sem feledtetheti a realitás komor tényeit: „Kalotaszeg magyarsága egyre fogy. Szálláshelyet készít a környező hegyekből lavinaként lezúduló betelepedőknek.” Évtizedek óta halált hozó sötét felhőként lebeg fölöttük az életszemléletüket megfertőző fehér pestis, az egykézés réme.

Kolozsvár a gyermekkora színhelye. Megannyi emlék és álom köti a városhoz, utcáihoz, épületeihez. Mostanra az ellentmondások színtere: a régi iskola, melyben már nincs magyar szó; a dicső uralkodó, Mátyás szobra előtt éktelenkedő gödör. Ahol a leánya magyar éneke fagyossá tette környezetében a levegőt, ahol a magyar tudományosság bölcsője ringott, ott „Trianon szeszélyes paripája levetette magáról a Szentgyörgyöket, miközben lovat adott némely kötélfonók alá”. Még ennél is fájdalmasabb tapasztalás az európai hírű Házsongárdi temető: „a halottak kertjében is elkezdődött az »asszimilációŤ”, útjain „hajléktalan halottaink” barangolnak.

A Mezőség – „árva magyarok világa” – ősi hangzású, valamikor színtiszta magyar falvak sora. Palatka, a szülőfalu sem deríti jókedvre. Sorsuk a szétszóratás lett? A történelem gát­szakadási ellen mi nyújthat túlélési esélyt? Első szavaink hűséges őrzői és mai cserbenhagyók csatájából ki kerül ki győztesen?

Talán megmaradt erősségeink, köztük Marosvásárhely? A Vártemplom, a Teleki Téka, a Bolyaiak? A segesvári várhegy temploma, ahol az erdélyi rendek 1506-ban szövetséget kötöttek? Petőfi emléke? A szászföld templomerődei, kővárai? Brassó, a ma is méltóságteljes város, mely régi rangjának a morzsáit eszi? Kérdések mardossák, követik egymást s a remény halvány mécsesei csak itt-ott sejtetnek/engednek derengést az éjszakákban.

...El innen oly tájakra, melyeken egyértelműbb, biztatóbb a kérdésekre adott válasz. A szabadságszerető székelyek közt keresi azt. Budvár, Firtos, Rapsonné vára, Székelytámad, Székelybánja – megannyi legenda szomszédságában ott vannak „a magyar nyelvi közösségek példaadó települései”. Orbán Balázs, Benedek Elek, Tamási Áron, Nyirő József..., a székely­udvarhelyi Emlékezés Parkjának szoborpanteonja, a csíksomlyói Babba Mária, Domokos Pál Péter, csíkzsögödi Nagy Imre, a Csíkszentdomokoson született Márton Áron püspök, Gábor Áron... oly személyiségek, kiknek kezében a bölcs tájékozódás fáklyái lobognak, erősítik az izmot a küzdelemre, ébren tartják a megmaradás hitét. A táj tündéri szépsége – a Sólyomkő, a Szent Anna-tó, a Rétyi Nyír, a Gyilkos-tó, a Békás-szoros, Borszék – illő keretet nyújt hozzá. A székely ember hozománya – „ezermesteri hajlama, fogékony elméje, sajátos logikája” – oly örökség, amire jövő épülhet. Épül akkor is, ha e vidéket sem kerülte/kerüli el jelenkorunk romboló, hódító, kisajátító szelleme. Épül, hisz oly alkotó elődök, Erdély, a nemzet sorsa fölött őrködő szellemek nyújtanak példát és erősítést, mint a Marosvécsi Helikon tagjai, mint a székely tájakhoz nevükben is hűséges elődök sora: Baróti Szabó Dávid, Bölöni Farkas Sándor, Kőrösi Csoma Sándor, Zágoni Mikes Kelemen, Apáczai Csere János, a kisbaconi Nagyfejedelem: Benedek Elek, Bolyai Farkas és János. Immár ide írhatjuk a marosvásárhelyi temetőben nyugvó Sütő András nevét is.

A Székelyföld kiáradása, bár maga sem mentes sebhelyektől, gondoktól, egészében véve a kötet hitet és reményt ébresztő oázisa. Ám amint kijut onnan, Dés, Beszterce, Szamosújvár, Nagybánya, Magyarlápos élményanyaga újra árnyékosabb régiókba kerül, tapasztalásai újfent lehangolóak. A másutt ráérősen cammogó Lada mintha menekülne. Koltó enged időben hosszabb megállót, majd rövidebb stációt Tótfalusi Kis Miklós, valamint Erdősi Sylvester János szülőhelye. Azt várnánk, hogy Szatmárnémetiben letáboroz, hisz évtizedek emléke, családi kapcsolat köti hozzá, de szinte csak áthalad rajta Nagykároly irányába. Károli Gáspár, Kaffka Margit és Ady Endre a szívéhez nőttek; Károlyi Sándort, a történészek megítélésével szemben, hazaárulónak, köpönyegforgatónak tartja. Folytatja útját Szalontán át Aradra, Lippára, Temesvárra. Az aradi vértanúk emlékét a kegyelet hangján idézi elénk. Másfélszáz év múltán annak közelében, Temesváron lobban fel újra a szabadság lángja. „Temesvár volt a kezdet – és eldőlt a csata. Egy mítosz is vele dőlt. Ezen a karácsonyon született meg (a Bánságban ugyan) Erdély számára a Szabadság. A kisded még gyámoltalan. Szenteskedők és kép­mutatók adják ma kézről-kézre, s készítenek róla faragott képet a maguk hasonlatossá­gára... (...) 1989. december 15-én Tőkés László, a palástos hadfi indított csatát Bukarest ellen. Megnyerte, de az ország elveszett.” Ez is vereségeink sorát gyarapítja? – kérdezhetnénk.

A bánáti kép – Lugos és Karánsebes – ismét felleges tájképként áll előttünk. Hátszeg is. Vajdahunyad is. Déva lerombolt vára is. A vár tövében azonban ott épül a remény fala. Köveit, tégláit Böjte Csaba ferences szerzetes Don Boscot idéző csodatette, a jóság és a másokért élés, a lemondás és a másokért való önfeláldozás habarcsa, oltott mesze fogja össze. Ez a felismerés az ezer éves erdélyi római katolikus egyházmegye vonatkozásában históriai távlatokat nyer, melynek székesegyháza maga is szimbólumként magaslik történelmünk fölé. „E templom, Templom, őrizte meg magyarságunkat Erdély-szerte hét évszázadon át, míg a hit hajlék és kenyér volt.” A hit, mely a kálvinista Enyedet is újra tudta éleszteni, bár régi önmagát sosem nyerhette vissza az 1849. januárja szörnyű pusztítása, öldöklése után.

Miért is tért vissza Peregrinus Erdélybe? „Kinek miért. Számomra a lelkiismeret nyugalmáért, erkölcsi erőim épülésére. Bizonyára van, akinek kísérteni.” Mivel tért onnan haza? Sok keserű tapasztalással, de azzal a reménnyel, hogy „aminek fonákját látta, annak színe is van”. Hinni szeretnénk, hogy benne is, az olvasóban is a természet torockói csodája, a kétszer kelő Nap lesz a kötet igazi üzenete. „Megmutatja magát keltében, a pirkadatban, s menten a Székelykő mögé áldozik, hogy később új tündökléssel ismét megjelenjen. Micsoda jelképe a feltámadásnak!”

Forrás: http://mek.oszk.hu/

Albérletben

Már alszanak,

már mindent lehet.

A gyér utcafény

tüdődig átvilágít,

s a hangulat

oly engedelmesen módosul

az ajtótól az ágyig.

Szemek

Ti szemek,

kulcslyukon ki-be járók,

kiváncsi kukucskálók,

milyen a ti szerelmetek?

Ti szemek,

két sámáni látnok,

örök-éhes falánkok,

Ti szemek,

éber őrök,

fortyanó meszesgödrök,

feszületszegek,

Ti szemek,

milyen a ti szerelmetek?

Hunyó zsarátnok,

izzó szenek,

milyen a ti szerelmetek,

ti szemek?

Kristály

Foglalata látásom határa,

térde, karja, észjárása

írisz keretébe zárva.

Nézem,

hogy hull a fény e testre,

forgatom,

mert forgandó, akár a szerencse,

hol éber éjbe veszve nyeli fényem

hol oldott-puhán ingerel,

hol ércesen lép a keretbe,

hol omló vágyam nyeli el,

hol bennem rajong,

hol rajtam kívül vádol,

van úgy, hogy vonz,

s úgy is, hogy taszít,

de munkálható vagyok,

s miként átalakul,

menten átalakít.

Átváltozások

Végigéltem minden percedet

szeretve téged s nem szeretve,

éveken át s évszakok váltott

derűjén, unalmán figyeltem,

hogy javul s romlik a szerkezet,

vesztemre és javamra

örömbe-bajba csak veled,

s már a gondolatra,

mely neked jelt adott,

szerettelek és nem szerettelek.

Eddig

Eddig csak alig

ismertem magam.

Járt a szám,

egyhatvanra nőtt

Rettegett Iván,

s csak azt mondtam egyre,

hogy mit nem akarok.

Nem fedeztem fel semmit.

A szándékok, az érvek,

szintúgy a gesztusok

egy biccenésnyit nem értek.

Mondataimat elkerülték,

gondolataim elől kitértek.

Nem vetettem magot.

Harminc esztendőm tejfelén

csupa tenyészlégy csámcsogott,

s még azt sem hitte igazán,

hogy amin gyarapszik,

az az én tokám.

Forrás: http://mek.oszk.hu/erdely/

A palatkai cinterem portikusában

D. 1991: „Deus est refugium nostrum…”

Hol egy­szerűség s társ­ta­lan je­len

Egy­re üre­sebb térbe lép át,

Nincs is­merős, nincs ide­gen,

Csak váltott ar­cok mint staféták.

Hol habzón turkálnak ködök,

s népte­len lesz ele­ven ének,

hol fényt és lángot köpött

az égbe szik­kadt örökélet,

ívben terül el ott a hang­ja,

hogy csendünk két partját áthi­dal­ja.

Az asszony eljövetele

Szépek de­rengő rémeként,

feszület si­koly-árnyaként,

ahogy a fűben fel­zo­kog

a sarló érv, a sarló ok,

gya­pot­pu­ha fon­dor­la­tok

érveként a szűnő nap­nak

ha­ragvó eget ka­var­nak,

idéznek gyökér éle­tet,

sárkányölő belénde­ket,

láng­sej­telmükkel éjszakát,

léptet egy béna téren át.

A részre­hajló szána­lom

ege­ket hívó fájda­lom,

mint a hi­deg önző heve,

bi­kacsök vérző érde­me.

Jön han­gos, ne­vető sirámmal,

nap­palból fércelt éjszakával,

mint ha­ta­lomtól sújtott kába,

lécben a fűrész zo­kogása,

si­mulón, mint szűz bar­ka sely­me,

kancák fel­habzó ger­je­del­me.

Ellép fölötted s alád terül,

ki­merít, miközben el­merül,

mint árapály apad, da­gad,

hol egy­be áll, hol szétha­sad.

Úgy lép az asszony éle­ted­be,

lábát nem látja küszöböd,

kettős arcát ha rád emel­te

átko­zod érte s köszönöd.

Forrás: http://eirodalom.ro