Avagy mitől óv meg az akasztófahumor
Válaszol: Cseke Gábor
Kérdez: Gergely Tamás
Páros versek vagy átírások...? Mi ez a „fontos” kötet (Cseke Gábor: Fontos versek, IJK, 2006)? Kiindulópont a versíráshoz az a felekötet, ami nem a sajátod? Vagy éppen így sajátítod ki, teszed magadévá az idegen szövegeket?
- A kötet eredettörténete, ha tömören is, de ott áll a vállalkozás élén. Eszerint, és ezt szó szerint elhiheti az olvasó, de te is, hogy kezdetben vala a magam templomi megvilágosodása, a felismerés, hogy az a telefoncsengéses élmény nem írható meg büntetlenül, ha elhallgatom Szőcs Kálmán sokak számára még emlékezetes istenes versét, az Istenem, telefonálj! címűt. Így született a költői kalandot kiváltó, fatális verspár. Amitől akkor valami elégtétellel vegyes, pezsgő nyugtalanság fogott el, napokon át nem leltem a helyem, azon kapva magam, hogy mihelyt másnak a verse kerül a kezembe, mindegyre azon spekulálok, mennyire rezonál bennem. Az addigi ártalmatlan versolvasás önkéntelenül is kihívássá vált, s mikor már három-négy újabb költő esetében is figyelemre méltó „széljegyzet” született, lassan az ötlet is körvonalazódott bennem. A kedvére szabadon, találomra böngésző ember kiváncsiságával kezdtem belefeledkezni, jobbára általam könnyen elérhető magyar költők munkáiba. Azokéba, akik a polcaimról, lapgyűjteményekből, olykor az internet révén valósággal felkínálkoztak. Tehát valójában se páros versek, se átírások, se kiindulópont, hanem egyoldalú költői párbajok. Játék, mint az áriázás a fürdőszobában. Szellemi karaoke... és még annyi minden!
Kiket választottál... olyanokat, akikkel rokonságot érzel? Akikkel közös a sorsod? A legtöbb kisebbségben élő magyar költő, néhány magyarországi...
- Úgy van, legtöbbjük erdélyi, de a kör az egész magyar nyelvterületet, sőt az emigrációt is érinti. „Kihívottjaim” igazából nem tudnak az ellenük elkövetett „merényletről”, és nem csak azok, akik már örök álmukat alusszák a beígért feltámadásig. Az is könnyen megtörténhet, hogy nem mindenkit lelkesít egy ilyen egyoldalú, formailag orv költői párbaj, az a mód, ahogy öntörvényű, szuverén művészi megnyilvánulásukat „leszólítom”, kapcsolatba hozom őket saját szándékaimmal, gondolataimmal. Jól tudom, ez vállalkozásom legkényesebb pontja, Achilleusz-sarka, és ha a személyiségi, a szerzői jogok oldaláról tekintjük a kérdést, az egész tulajdonképpen vitatható partizánakció. Ha viszont a költői szabadság irányából mérlegeljük a történteket, akkor a kötet talán még jócskán belül esik e szabadság érvényességi körén. Mindezt menet közben, s többnyire inkább az ösztönös megérzés szintjén mérlegelve alakult a – végül ötven főre rúgó – szerzőgárda, beleértve e rendhagyó költői kaland kivitelezőjét. Szúrópróbaként, egy-egy aposztrofált költőtársat azóta megajándékoztam művének „ellenversével” és eddig egyikük sem emelt kifogást. Önként adódó kérdés: miért ötven? Miért nem hatvan vagy száz? A válasz egyszerű: a játékkal tudni kellett megállni. A kötéltánchoz hasonlítható mutatványról úgy tűnt, hogy az ötvenes szám után enyhén szólva öncélúvá válik...
Hogyan jutottál el a kötettel éppen az Irodalmi Jelen Könyvekhez?
- Egyszerűen. Mivel maga Böszörményi Zoltán is szerepelt az érintett költők között, még egy kezdeti szakaszban elküldtem neki a vele kapcsolatban írt „ellenverset”, s magyarázatként röviden vázoltam az ötletet. Nagy örömömre gyors és lakonikus választ kaptam küldeményemre: fantáziát lát az egészben, s ha pontot teszek a végére, kiadója számít rá. És ezzel minden ment a maga mentén...
„Egy kósza gond szívemre lépett”... Egybeolvasva benneteket – a te szövegeid a vendégszövegekkel, úgy tűnik, mintha alig lenne különbség, mintha mind, illetve így együtt a József Attila unokái lennétek... tévednék?
- Ami engem illet, biztosan nem tévedsz, mert ezt az unokaságot, ha akarnám sem tudnám már levetkőzni, de nem is akarom, jól érzem magam ott fészkelni szellemisége közelében. Kedvenc szobrom különben ott ül Budapesten, az Országház mögött, úgy van, a rakpartot fürkésző, örök tűnődésbe bronzolt József Attiláról van szó, s ahányszor arra járok, úgy láttam, mások is örömmel keresik föl. Ami az „együtt”-et illeti, hát abban is lehet valami, ha te így látod, és most már nem is lehet tudni, hogy ez engem vagy végső soron József Attilát igazolja.
Nem ez az első ikerkönyved – Szonda Szabolcs egy időben közel állt hozzád... Versben feleseltetek egymásnak...
- Szabolcshoz most talán még közelebb állok, mint korábban. Egyelőre azonban prózaibb dolgokban működünk együtt. De ikerkönyvünk is lényegesen más volt a mostaninál: az mindkét oldalról vállalt tudatos, időben majdnem szimultán feleselgetés. Meg ráadásnak még rejtezés is, mindenféle botcsinálta költői személyiségek bőrébe. De ha már szóba hoztad: a kaland folytatását tervezgetjük valamilyen formában...
Románból fordítottál, ugyanaz lenne a cél – a társra találás?
- Egyszerűen jó felfedezni, hogy annyi, tőlünk oly sokban különböző ember képes megszólítani bennünket nem kósza szavai, hanem értékteremtő önmaga által. Minden fordítás, minden továbbgondolás az érintettség okán válik fontossá – és ennek semmi köze az angol fonthoz –, elsősorban az én számomra, s ha igyekezetem sikerül, olykor talán az olvasó számára is.
„Poharazgatok magammal” – írod egy helyütt, körülötted mindig nyüzsgés volt...
- Erre csak úgy válaszolhatok érthetően, ha kitágítom a kiragadott idézetet, eképpen:
egy végeérhetetlen szép estélyen
poharazgatok magammal mással
tudom hogy minden pohártól fogy a reményem
örökös alkut kötni az elmúlással
Így talán már az is világos, hogy a szép estélyek tumultusos magánya mennyire álságos tud lenni: azt hiszed, hogy csak úgy nyüzsögnek körülötted az emberek, és kiderül, hogy nem sok közötök van egymáshoz, ha pedig úgy gondolod, hogy lakatlan sziget vagy egy társaságban, szinte biztos, hogy nagyon is szemmel tartanak...
Vélt kalandjaidról írsz a Böszörményi-átiratodban, úgy érzed, nem az igazi életed élted?
- Az idézett passzus a versben egy göcsörtös, gyermekkorba vesző, egykori udvarunkon álló szilvafához kötődik, s kalandos képzelgéseimnek egyetlen fő és univerzális díszlete volt. Egész életemben élénken foglalkoztattak a kalandok, s mert millió és egy körülmény, gátlás, akadályoztatás stb. miatt e vágyaimnak képtelen voltam eleget tenni, mindezt a képzelet síkjára mentettem át. Kimondottan kalandkereső kedvem vezetett el olyan emberek élettörténetét felgombolyítani, akik a maguk során képesek voltak végigvinni egy-egy valódi, élmény- és életszerű, sokszor egész életüket is felemésztő kalandot, ebből született az Álruhában című, Mai kalandok műfaj alá besorolt riportkönyvem, amely épp a 89-es rendszerváltás napjaiban került a könyvesboltokba a kolozsvári Dacia jóvoltából, s veszett nyoma, bár itt-ott még fellelhető, fillérekért, ilyen-olyan antikváriumokban. Nekem egyik igen kedves, bár póriasan igénytelen külsejű, könyvem... De éppúgy kalandjaim sorát gyarapítja mostani beszélgetésünk tárgya, a Fontos versek is...
„Már rég a téves úton járva” – írod (Felvonulás)... Magadról beszélsz vagy a közösségről?
- De hát együtt meneteltünk, nem emlékszel? Hiszen ott nagyon, de nagyon sokan voltunk! Azt, hogy ki-ki mit gondolt, amíg némán tartotta az ütemet, én nem tudhatom, bár néha összesúgtunk, jelt is adtunk egymásnak, vigyázva, hogy föl ne tűnjék éberéknek, és biztonságot, már-már védettséget nyújtott az élmény, hogy együtt vagyunk, nem vagyunk egyedül, hogy akkor mindennek így kell lennie, és éppen ez volt az egészben a nagy tévedés, maga a téves út, hogy azt hittük, ki bevallottan, ki bevallatlanul: erőnk, biztonságunk, megmaradásunk a feltétlen hűség fegyelmében lakozik.
Hogyan magyaráznád ezt a sort: „menedék ma minden mi elmúlás” (Hűvös sivár cellában)?
- Éppen úgy, ahogy azt érteni lehet a vers logikája szerint: mármint hogy a nemlét sok esetben nyugalmas pontot tehet az egyén gyötrődéseire. De a versnek van egy utolsó sora is, ami nélkül az előzmények nem értelmezhetők: „és nincsen ennél nagyobb ámítás”.
Mintha maga a közösség közösségként is pusztulásra ítéltetett volna: „vitorlabontás közben feltámadt a szél / kezünkből kitépett vásznat kötelet” (A vihar utasai)... Így érzed? Közel húsz évvel a diktatúra megdöntése után is így érzed?
- A valamikori közösségek már nem azok, új közösségek pedig nem léteznek. Érdekcsoportok, falkák vannak. A diktatúra megdöntése pedig, úgy látom és tudom, nem az igazi közösségek létrejöttét tűzte divatosan meglyuggatott lobogójára, csupán csak annyit: elég volt, így nem mehet tovább! De hogy és mint legyen? Arról egy szó se esik. Elég csak körbenézni... Mit tudunk ma magunkból, ellensúlyként hozzáadni a jelenlegi káoszhoz, értékválsághoz? Sok esetben csak a magunk zűrzavarát...
Én úgy tudtam, az erdélyi közösségi ember, te meg ezt írod: „Az ember csak önmagában bízhat” (Hűvös sivár cellában). Elkurvult volna a székely?
- Nézd, én a székely(ek)ről így egy pillanatig sem fogalmaznék, s nem csak azért, mert az utóbbi években közöttük élek, elfogadták idegenségemet, másságomat. Tisztelem őket értékelvű hagyományaikért. Nem borulunk ugyan egymás nyakába, de legalább nem keserítjük egymás életét, és ez manapság nagy szó. Tény viszont, hogy egész életem a tisztességbe és igaz eszményekbe vetett hitem megcsalatása, kiforgatása és jégre vitele jegyében telt el, amiben az én kezem is jócskán benne van, ehhez azonban nem elsősorban a székelyek szolgáltatták a fő muníciót. És itt megint megkérlek, hogy kontextusban értelmezd szavaimat. Ama versbeli cellában pontosan így fogalmazok: „az ember már csak önmagában bízhat / bár csalódások így is érhetik...” A hangsúly tehát azon van, hogy az ember már önmagában sem bízhat, erre kell igazából rádöbbenni...
Fennkölt és póri keveredik legjobb verseidben. Például: „előttük a Nagy Erdélyi Tarság / Nép nyelvén szólva méginkább: szarság” (Iraki katonák a Tarságon)
- A nem éppen szalonképes szójáték szinte magától kínálkozott fel, kár lett volna földön heverni hagyni. Meg aztán, kijózanítóként kell néha egy-egy keresetlen otrombaság, mely ellentételezi az ember az iránti vágyát, hogy túlontúl eldobja magát. Olyan ez, mint az akasztófahumor: megóv a hamis hősiességtől és mindent az elviselhetőség, az át-, sőt a túlélhetőség fényébe von.
Félek még megérteni is... te magad hogyan magyarázod: „pusztulásunk maga a győzelem” (Mindenek és senkik)?
- Ez egy igen keserű, de reális helyzetdal: a nemzedékemé, azoké, akik még életben vannak belőle és egyszerűen nem hajlandók, mert nem tudják átfesteni magukat azzá, amik sose lehetnek és nem is akartak lenni. Valószínű, hogy ha rajtunk múlik, nem éppen ezt a sorsot szánjuk magunknak, mint amit megélnünk adatott, de igazából mi azokért felelünk, akiket magunk helyett tovább indítottunk, akik számára sorsot jelöltünk ki. Én úgy látom, hogy nemzedékem eltűnése-félreállítása-félreállása vagy besimulása a ma dzsungelébe valakiket a győzelem mámorával ajándékoz meg – váljék egészségükre!
„Szétfőtt a jó s a rossz összevegyülvén...” (Mi fő az álomfazékban?) Talán nem verseket kellene átírni, hanem új etikát írni, új Jézust találni, miért nem a Bibliát írod át, Gabi?
- Senkit nem akarok megsérteni, nekem a Biblia igen tiszteletre méltó kultúrtörténeti tett, amit, akárcsak a jó törvényeket, és ennyiben szentírásként is elfogadom, nem átírni, nem örökösen toldozni-foldozni, rágicsálni, idézni vagy kommentálni kell, hanem egész egyszerűen – betartani.
És akkor most átírtad „önmagad”? Nem az utolsó poémára gondolok, melyet egy Cseke Gábor-vers váltott ki belőled, hanem a kötetre... Tíz-húsz évvel korábban született szövegeid dísztelenebbek, de kevésbé keserűek voltak... melyik változat az érvényes?
- A keserűséggel úgy van az ember, hogy az évek teltével-múltával bizonyos tapasztalatok – például: csalódások, pofonok, döbbenetek, belső leszámolások, meghasonlások stb. – lerakódnak a szervezetben, a tudat mélyén és egy idő után uralomra törnek bennünk. A velük való belső viaskodásban születnek a Fontos versek-hez hasonló szövegek. És ne feledd, a kötetnek van egy magyarázó mellékcíme is, az, hogy Lírai tőzsde. 49 különböző hang, másféle üzenet, tanulság van még jelen az enyéim mellett, amelyek önmagukban is mind-mind érvényesek és immanensek. Ami egyben válasz arra is, hogy „melyik változat az érvényes”. Piacgazdaság van, nem? Hát amit éppen jobban jegyeznek – ha jegyeznek...
*
Cseke Gábor: Halászinas
A halászinas reggeli panasza
hálót szőttem az éjszaka
mindenféle fogáshoz
gazdám hajnalban jött haza
ittasan gajdol és átkoz
semmirekellő így nevez
jó hogy nem hasít szíjat
a hátamból míg felnyerít
s úton útfélen szívat
elmond mindennek leszedi
a keresztvizet is rólam
s míg munkám fölé görnyedek
kirúgja a széket alólam
mellét veri azon dobol
lépten-nyomon elátkoz
miért is volt oly ostoba,
hogy odavett magához
mit ér így árva életem
mind csak ez jár fejemben
s egy villogó kést forgatok
fagyos sebes kezemben...
(mellékdal:)
annyira béna nem vagyok
hogy mindezt mellre szívjam -
köszönöm hogy meghallgatott
míg magamat kisírtam...
Belezőkésem a balban...
Jobbkezem turkál a halban,
belezőkésem a balban.
Kötényben, vasasztal hosszán
halat belezek: ez a formám.
Elrontom mit isten teremtett:
a halat könnyebben ehesd meg.
Szaggatok epét, hólyagot, májat,
mit bánom a tengeri tájat!
A kés vagyok: fürdök a vérben,
nem bűn ez; nem is érdem.
Inkább csak helyzet, állapot:
vizes gatyám, mi rámfagyott.
A bárka árnyékában
Delelő.
Egyetlen jó az életemben:
Teli a bendő.
A gazda hanyatt vágta magát a sutban.
Vodkára szomjas muslincák rajzanak
kását fújó szája körül.
Kérlek, fennvaló:
add, hogy minél tovább
aludjon!
A parton száradó bárka árnyékába bújok.
Kutya már ott van.
Odébb kotródik, morog.
A felfordított bárka feneke - fekete égbolt.
A ráragadt pikkelyek - a csillagok.
A világ ringatózik.
Mintha csak tengeren.
Életemből minden odakint rekedt.
Kutya szuszogva bújik.
Együtt utazunk.
Valahol locsog-fecseg a víz:
"Senkibe se bízz!"
Fekszünk és hallgatunk.
Akit a hal bekapott
a halászkikötőtől egy kissé
balra
jókora hal úszott ki a
partra
néma volt, de annál beszédesebb a
szeme,
kidülledt s úgy szólított hogy mennék
vele,
s már tátotta is fűrészélű száját
felém
micsoda rettegés költözött akkor
belém,
aminél csak a kíváncsiságom volt
nagyobb,
így hát gyomrába sétáltam, vagyis a hal be-
kapott,
s már siklottunk is vidám kettesben
tova,
én meg ültem, mint akit elragadott a
lova,
és száguld hét határon át, míg lábai
bírják -
ugyan ki merné elállni tüneményes
útját?
Az élet csupa móka, bár ez csak
álom,
sosem jártam még tengeren, ezért most kita-
lálom,
hogy egyszer én is hétpróbás halász
leszek,
s gazdaként kétpofára csak sült halat
eszek...
Szárított halak a szélben
Vajon, megtudom-e valaha, miként kerültem a halásztanyára? Hogy itt születtem volna, nem hiszem. Azt megérzi az ember. Én meg csak arra tudok gondolni: nekem innen meg kell szabadulnom!
A gazdához, aszon kívül, hogy a gazdám, semmiféle kapocs nem fűz. A tanyán pedig, rajta kívül, csak egy töpörödött banya él.
Hangját még nem hallottam. De megállás nélkül sürgölődik: tesz-vesz ide-oda. Minden értelem nélkül.
Él még a tanyán: egy szamár, egy kakas és három vedlett tyúk. Ja, és a kutya...
Az alacsony, lapuló ház előtt egy sor fűzfa. A fűzfák tövében elnyúló vesszőkerítés. A kerítés tetején, kiteregetett rongyokra emlékeztető haltetemek száradnak a napon. Kibelezetten zörögnek a szélben. Heves szélben erős, vijjogó hangot bocsát ki, csöndesen fújdogáló szellőben halkan muzsikál.
De ha egyszer istentelenül nagy vihar támad? Ha jön a vízözön?!! A tanyáról vajon minden felférne a gazda ütött-kopott bárkájára? Nem maradna le semmi? Rá se merek gondolni, mi történne, ha éppen én... Hogy ez kiderüljön, legalább egy vízözönnek kell a földre rontania. Mihez kezd majd vajon a gazda? Aki csak akkor nem dülöngél s áll biztosan a lábán, amikor gumicsizmája a bárka agyonszurkozott fenekét tapodja.
Ilyenkor viszont minden inog, ringatózik alattunk... A gazda vajon merre venné az irányt? Jó kicsire összehúznám magam, a tyúkok között is elférnék, csak vinne magával... Ez lehetne az első igazi tengeri kalandom... Összeszorul a szívem: és ha rám parancsol, maradjak én házőrzőnek a tanya helyén?
Könyörögnék neki, szép szóval,de sírva rimánkodva is...
De már hallom is a szárított szavak üzenetét a szélben: "Mindig kell lennie egy helynek, ahová a bárka visszatér..."
Hajnali döngetés
donga-döng-a-dinga-donga
döngve-döngő-bárka-borda
dong a reggel döng donogva
mézet rejtő tölgyfa odva
medve mancsa szétpofozza
álom hussan szárnycsapása
ösztökél feltámadásra
vízre szállunk, talpra lusta,
halálát is átalussza
- gazda perel az inassal -
döng a donga dong a hajnal
felkél a nap nagyot ásít
úgy kísér el jajjal-bajjal
Nyílt vizen
hullám dobálja
repül a bárka
a permet szikrázva töri a fényt
szivárvány íve
vár kifeszítve
bő kézzel hinti ránk a reményt
a gazda némán
nem is néz énrám
veszettül hajtja a két evezőt
víz hol a hal van
forr mint a katlan
sirály szeli át a fagyos levegőt
nyílt vízre érve
gazdám kezébe
csusszan a háló zsinórja, gyerünk
tied a kormány
a bárka hosszán
mesés e zsákmány, játszik velünk?
álomban élek?
reszketek, félek:
oda lesz minden, mi most még való
húzzad csak húzzad,
bőröd lenyúzzad,
aranyat ér majd egy teli hajó
köd száll a vízre
bárkánkra terítve
álomfátylát: felejtsük el
hogy merre jártunk,
s hazatalálunk,
de be kell érnünk ennyivel
gazdám perelne
magából kikelve
küldi az égbe haragja hevét
s minden szavára
ritkul a pára
s tűnik a zsákmány is szanaszét
Beavatás
Ázott ebekként szálltunk partra.
Én jobbra mentem, a gazda balra.
A kutya csúnyán megugatta:
Neki is fájt a foga a halra
Az öregasszony sürgött-forgott.
Tüzet élesztett, gyomrunk korgott-
Izzott a platten, rajta jó sok
hal sistergett: nyers is, meg sózott.
A gazda felkent pofát öltött.
pár bögre vodkát belénk töltött,
s röhögött, hogy az inaskölyköt
kedvenc itala veri földhöz...
Halak kórusa
… Az izzó plattenen nagy a nyüzsgés…
a forró vaslapra vetett halak érdekesen vonaglanak egyet-kettőt, majd felpattannak…
és milyen fürgék, ügyesek!…
farkukra támaszkodnak, imbolyognak, de el nem dőlnek és vad ugrándozásba fognak…
mindjárt kézen fogják egymást!…
pedig nincs is kezük…
de uszonyuk sincs, helyette egyiknél seprűt látok, másiknál kenyérsütő lapátot, amott egy vasvilla, meg evező, meg nyomtatórúd…
hadonásznak…
hogy nem ütik le egymást…
és milyen forró ritmusú táncot járnak…
csak úgy füstölög belé a platten…
nem tudom, mikor sorakoztak fel egymás mellé és egymás mögé, tömött sorokba…
fűzérbe…
és énekelnek…
te jó ég, a halak dalolnak, egy ütemre, nyílik-csukódik a szájuk…
óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó
óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó
óóóóóóóóóóóó – ennyiből áll a daluk…
hallom…
most nem hallom…
most megint hallom…
mi ez a szélzúgás?…
nem hallom…
valaki ugat…
nem, nem a halak…
ők csak egyet tudnak:
óóóóóóóóóóóóóó, de milyen ó!…
ez jó,
ezt könnyű énekelni,
ezt még én is el tudom fújni,
velük együtt…
de szép, mintha a mennyek muzsikája szólna…
fel akarok állni melléjük a sorba…
de a platten forró, éget…
a halak meg bírják…
én miért nem? …
tűz, füst…
füst, tűz…
hová tűnt a platten?
hol vannak a halak?
mi van velem?
édesanyám, látlak-e még?…
nem látok semmit…
óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó
ki énekli, ha elúsztak a halak?
megvan, én vagyok az, aki énekel, teli torokból…
de most valamiért megakadok…
nem jön hang a torkomra…
fulladozok…
mi ez? -
…A gazda röhög fölöttem:
– Ezt kérdem én is!
Gyerünk, talpra!
Nézem magam: csurom víz vagyok.
Ki öntött nyakon?
s ha nem öntött nyakon:
ki húzott partra?
Teuton vagy római...
ahogy ma a homokban ástam,
miután a gazdával halásztam
és volt egy szabad órám rája:
rábukkantam egy koponyára
nem málló csontból volt, de kőből
aki meglátja, visszahőköl
oly titokzatos mint a mélyek
viharos napok, szörnyű éjek
résnyi szeméből idő bámul,
talán a rómaiak korából
s aki egyszer e partra tévedt -
egy birodalom ért itt véget
azon túl minden idegenség
ha jönni látszott, már ellenség
a koponyán se jel, se írás
nehéz lesz így a vissza-sírás
s a kő szavát meghallani:
teuton-e vagy római
görög, tatár, kazár, magyar,
mongol, kabar, kún? és ha dák?
mert nagy volt itt a zűrzavar
s nincs válasz, ami visszavág:
homok alól, a múlt alól
egy ember mutatja magát
kőfejével mely rámtalált
A tátogó aranyhal nyomában
Hallottam valamikor egy mesét. Régen lehetett. És az aranyhalról szólt.
Azóta próbálom elképzelni: milyen lehet az a hal, amelyről a szemünkbe az ezüstös fény helyett aranyos ragyogás villan?
Aranyból lenne - a fejétől a farkáig? Meg a farkától a fejéig?
Miféle teremtménye ez a természetnek, és ha valóban létezik, hogy hogy nem került még a szemem elé?
Amióta a gazdát szolgálom, van annak már három éve, számolatlanul sok hal csusszant keresztül a kezeimen, de az aranyhal csak beteljesületlen álom maradt.
Képzelgés, mint egy régóta elképzelt tengeri utazás, mely egy szép napon egyszer biztosan magával ragad, és amelyről nem lesz visszatérés...
Félek: ha meglátom egyszer az aranyhalat, soha többé nem tudok többé közönséges halra nézni.
Elválnak útjaink, én meg levetem az inaskötényt. De a halászgúnyát is!
És csak úszni fogok, egyre lankadóbb karcsapásokkal, a tátogó aranyhal után, akihez nem tudok majd egy méternél kisebb távolságra közelebb férkőzni.
De addig nincs baj, amig aranyos fényben játszadozik előttem, mint egy apró, de tündöklő nap, amely csak velem együtt fog kihunyni.
Anyám szólít: Piripócs!
Apám szegődtetett inasnak. Aztán elhagyott.
Szegről-végről árva vagyok.
Anyám halott.
De mostanában, egyik éjjel egyszer csak fölém hajolt
s csak annyit mondott:
- Piripócs!
Bevallom, félek. Egy szót sem értek.
Csak fekszem ott, néma vadóc.
Ismét azt hallom:
- Piripócs!
Mióta nem láttam, távoli világban
éli napjait, köntöse csupa gyolcs.
Szólítom, de a válasza:
- Piripócs!
Nem látom arcát, az ikon alatt is
régen kiégett a kanóc.
Nyúlnék feléje, s kinevet:
- Piripócs!
Hiánya fájdalom, szívemet fájlalom
elszakadt minden kapocs,
mi hozzá fűzött, és csak azért is:
- Piripócs!
Hentergek, jajgatok, imát is mondhatok,
lehetnék pingált bohóc,
reméltem, megszólít nevemen, de:
- Piripócs! Piripócs!
Ahogy jött ok-talan, jöttének oka van,
éreztem mikor visszaszólt
halkuló szavával:
- Piripócs!
Köd a vízen
Egy hajnalban a gazda
szokása szerint kievezett
köd ereszkedett a vízre
s már két napja hiába várjuk
anyóka tán imádkozik
szavak nélkül nyammog
a kunyhó mélyén
félek
kutya ül majd hirtelen felpattan
beleszimmant a levegőbe
visszatelepszik
kavicsot ugratok a víz színén
hiszen csak inas vagyok
és semmi dolgom
amíg a gazda odavan
eljön a harmadik nap
a negyedik az ötödik
kutya már csak néz maga elé
kihunyt szemmel
meg sem ismer
körülöttem elfogyott
minden kavics
és térdig állok a locsogó vízben
és várom hogy történjék valami
és a köd felszáll a láthatár üres
és kutya hirtelen rám tekint
rimánkodó szemén látom
gazdát keres –
én honnan szerzek majd
hálót és bárkát?
Halásztemető
Két hónap telt el,
hogy a gazdát hiába vártuk -
egy reggel a dagály kivetette.
A víznek se kellett.
Néztük a parton
az agyonázott rongycsomót:
csupa hínár és alga
felpuffadt testének bőre felrepedezett
fekély fekély hátán -
csak a zöld legyek udvarolták körül:
isten hozott, hitvány hordalék!
az arra vetődők ránéztek
lábukkal megmozdították
fintorogtak
kutyával vonszoltuk haza
a hersegő homokon
habár sokat ázott vízben
azért csak lemostam
közben illendőn megsirattam
sorsomat
majd eljött a pópa
s a halásztemetőben
kavicsos földbe
kavicsos sírba
közösen elkapartuk
szálló igékre hullott az eső
fejfának két lécdarabot
csupasz karókat
tettünk keresztbe
evező gyanánt
s most már lapátolhat
a feltámadás végtelen tengerén
útját vihar
többé nem keresztezi
mintha magamat látnám az ő helyén:
csoda, ha azt kívánom:
az örök világosság fényeskedjék neki?
Árbochoz kötözve
Aradits László emlékére
1
jött egy ürge és azt mondta:
egyszer még nagy fogás vár rád,
vagy ha nem, hát jókora hullám
tömi be nagy pofád
elhittem neki, és reméltem
felvirrad az a nap
vasárnapi ruhám felöltöm
és lesz hozzá kalap
lesz jó dohány szikrázó gyújtó
és lesz inasom is
ha muszáj kiverem belőle
a lelket hogy ne legyen hamis
2
felnőttem én is jajjal-bajjal,
s felkerekedvén egy tutajjal,
hogy tengerünk körbehajózzuk,
ha már vízhez láncolt a sorsunk.
ötödmagammal keltem útra
magamat jó kezekre bízva,
s velünk volt háló, élelem, sátor,
fegyver s valami olcsó mámor-
keltő kis hordó lőre
tőle kapunk majd új erőre.
3
ha a tengert körbejárjuk, mi leszünk otthon a császár, ezért hajózunk éjjel-nappal, derengő holdvilágnál
felhők alatt, ködkoszorúban, opálos fényű reggelen, bámulva, ahogy nyomvizünkben mily fortélyos örvény terem
laza fiesta volt a kezdet, három napunk úgy elrepült tovaszaladó szelek szárnyán, s lelkünk a szeszben elmerült
halásztunk, ettünk, újra halásztunk, így köszönt ránk a messzeség mindegyre sok-sok jelét kitűzve, hol összeér a föld s az ég
nem értettük akkor sem, s most is csak úgy dereng, mint hajnali álomban a szemrehányás el nem követett bűnért, mit be kell vallani.
4.
aztán kitört a vihar
minden szürke sötét lett
hullámok rontottak reánk
az ég villámaival
rendre mindent lesepertek
tutajunkról, markos kezeink
a gerendákba kapaszkodva
kővé merevedtek
árbochoz kötöztük magunkat
imbolygott velünk a világ
egyszer fenn, egyszer lenn,
emlegettük halászfalunkat
csak még egyszer ha haza jutnánk
reszketett összeláncolt testünk
öt félelem vált egyetlen rettegéssé
tutajunk tébolyodott útján.
5.
már csak
a szavak
a gondolat
maradt
ízlelgetem:
alaptalan
de még inkább:
kalaptalan
mert nem mindenki
káptalan
de megérteni
képtelen
hogy ráborul
a végtelen
és íztelen
és szagtalan
csak fortyog
és bősz habja van
de a haladék
nem remény
ütés a testen
jó kemény
pörög a perc
pirkad az ég
a semmi torka
semmiség
az élet ma
belőlem él
éjszakából
a bőregér
dörömb dörömb
hahó szivem
alaktalan
lény a vizen
6.
valahol egy homokos parton, ahol pálmák is nőttek és gyanútlan népek sürgölődtek, a tutajt partra vetette a tenger, én voltam rajta az egyetlen ember, ki felnyitotta a szemét, ki tudja, milyen masszázsra, azt mondják, úgy meredtem a világra, mint a ma született bárány, ártatlanul és nem tudtam, mi vár rám, hagytam magam megmenteni, bár ettől senki sem fogja dicséretem zengeni, majd kitoloncolnak, ahogy előírják a szabályok, én pedig száznyolcvan fokot retirálok, pontosabban fordulok egyet, s elindulok vissza, gazdám felé, ki az igazak álmát alussza...
2012 december–2013 január
Farvizek foglya /záróvers/
visszautam egyszerű volt:
hajónk siklott fénylett a hold
s hátul a tatról vízbefúlt
kavargással tátong a múlt
amint a farvizet lesem
megbűvölten és éhesen
múló jelet s nyomot hagyunk
vízre meredve hallgatunk
a némaság erényeit
gyakorolva még felvisít
a hajókürt éjfélre jár
nem fordulhatunk vissza már
a bámulat s a bűvölet
farvizén lelkem ellibeg
homályló hínár hangjain
életre kelnek vágyaim
s kavarog ami tiszta volt
élőt kísért mind aki holt
buzog a farvíz csupa tánc
cseveg a hab csörren a lánc
a víz fölött a víz alatt
cikázva jár a gondolat
hogy a csöndben a végtelen
hullámra írt történelem
röpítse egyenest haza
azt kinek van még otthona
és nem verte fel már a gaz
tenger hazugság csöpp igaz
a távol fodra kisimul
ha szelíd is a víz az úr
atlantisz fölött úgy fecseg
csak a bolond nem érti meg:
vízből jöttünk s oda megyünk
mert mit sem ér az életünk
ha csak partot tipor a láb
elszáradunk és nincs tovább
beszélő tenger tarts velem
s a tovaúszó félelem
vitorláját szaggassa szét
a széllel bélelt messzeség
sorsunk fölött így siklik el
hajónk s percet se vesztegel
sürgő útja nyomát lesem
fodrozódó farvizeken
2013. június 9-10.