Király László

1943. november 19-én született Sóváradon, Marosvásárhely rajonban. A kolozsvári Babes—Bolyai Egyetem Filológiai Karán szerzett orosz—magyar tanári oklevelet 1966-ban. Először az Utunk közölte verseit 1963-ban.

GYERMEKKORI ÚTLEVÉL

A gyermekkor el nem hagy soha,

jön nagyapám izzadt medveizmú testtel,

a fogatlan szomszéd félkarú munkái jönnek,

a szeplősorrú vékonyka szerelmek

ha látnak, félénken jónapot köszönnek.

Fakardom jön, mivel apám védtem,

mert sötét volt s fejszés az éjszaka.

Vitte az új szót mindenkihez:

ebbe őszült —

s gyakran nem vártuk esténként haza.

Látom apám a furcsa ránccal,

mely csak a Király-arcokon ilyen.

Megnyugtat a mozgás, mi benne él

akkor is, ha pihen . . .

Nem folytatom. Millió alak kísér,

a gyermekkor el nem hagy soha,

szorított állkapcsú őseimnek

meg nem állás az útja-sora.

Követnek némán. Vállon vernek

vagy ökölbe rántják néha tenyerem,

kitartón-konokul lépnek elém,

s mindig a legjobbkor jönnek:

villanásnyi helyet sem hagynak

bennem a közönynek!

VITORLA-ÉNEK

ujjammal fonott szépszemü háló

vitorla vitorla tengerre szálló

elszálló háromszög kék égre bomló

estére térülő holló

Hajnalban megszületnek a vitorlák, és a homokon álló

asszonyok szemében egyre távolabb úsznak.

Mikor egészen megdönti a bárkákat a szél, a férfiak

cirkuszi mutatványokat végeznek és mogorvák, hogy

ilyenkor senki sem figyeli őket.

A tengeri szörnyek láthatatlan árnyai lebegnek az

asszonyok szemében, és az asszonyok minden reggel

szomorúak.

A halászok asszonyai éppen ezért

csillogóbb szemmel-foggal nevetnek örömeikben,

sötétebb háborgással gyűlölnek gyűlöletükben,

melegebb melegséggel szeretnek szerelmükben.

Este ismét a parton állnak lobogó ruhában, legnagyobb

emberi hatalom a tenger fölött.

Ha éjszaka jön, énekük fénykoszorúként jelzi a

hazafelé-utat,

ha alkony van, megfoghatatlan finomságú dallamot

dúdolnak a várakozásról és elővarázsolják

a tenger fehér pontjait. . .

ujjammal fonott szépszemű háló

térj meg vitorla vizeken szálló

térj meg háromszög alkonyba bomló

térj meg emberem hollóm.

SZÁMADÓ VERS A FELELŐSSÉGRŐL

Anyám szeretett: magának szült meg,

de megismertem annyi házat,

hol nyájas szavakkal

nyálaztak össze — !

Futottam tőlük, mint bottól az állat.

Keringtem szamártövisek közt,

döftek,

sokáig fájtam,

de megtaláltam

— bár nehezen —

helyemet a világban.

Anyám féltett,

puhítottak párnázott szavak,

nyúl-emberek véltek társat bennem —

villám volt az az izzó pillanat,

mikor beomlott fölöttem a katlan —

múltam,

s fényesen kiszakadtam,

mint szikra,

szálló, olthatatlan.

S szálltam.

Néhol üstökösnek hittek,

vagy kalappal levert egy parasztlegény,

de soha percig el nem hittem,

hogy pusztítható az eszme —

az eszme, miért indultam én!

Száguldok,

tűzként-felelősen,

az emberiség jobb fele köti álmaim

egymáshoz.

Már jöhet bármi:

legmerészebben akarom

értük tett útjaim járni!

Törvényeim:

érezd a földet, a szót, az embert;

mindennek színe, súlya van;

ne tudj magadban élni;

nem hal meg, csak a súlytalan!

Élek,

és vállak, énekek, szemek

rám tekintenek,

tőlem függenek,

élek — hibátlan kell legyek!

S ez a feszülő akarat. . . !

Mindenkit védek, nem magamat —

méretlen érték minden mozdulatom,

égő vér minden vétett mozdulatom.

Összehúzom szemem, lázítok

a felelősségre az emberek között:

felelősen élni!

Rúgjátok tomporon

a közönyt, mi néha megkötözött!

Mind kevesebb szakadék van,

hol éreznénk, egyedül vagyunk.

Felelősen élni! —

az ember úgy él bennünk,

mint legbensőbb, féltett csillagunk.

TAVASZ

(Gyermekrajz)

az almafák az idén

sötétkék virágokat nyíltak

barna héja köröz feszesen

lenn gyanútlanul csipegetnek a csirkék

a fűzfán soha nem látott

fekete barkák hajladoznak

ezen a tavaszon

kemény a föld

eltört a szomszéd ásója benne

és egy vihar kicsavarta a kútágast

és összedőlt a kas

ijedt szemű gólya

lehajtott fejjel énekel

a nap megromlott sárgadinnye

fröcsköli a sárga fényt

a nagyon sötét felhők közé

és ez itt nagymama

kilencvenéves

fölötte fekete bagoly

EZÜST

fájdalom nélküli fájdalom

nevetés nélküli nevetés

könyörgés nélküli könyörgés

a kályha — lassú fény énekel

a takaró — testvonalú hegylánc

a csend — homály a tárgyak tenyerén

homállyal teli homály

meleggel teli melegség

éjszaka

vékony holdsáv kutakodik

ezüstöz bal melleden

ÉJSZAKA

(a háború halottjai)

fönn a hegyen csere alján

kilenc szép legények együtt

hej ti kilenc szép legények

be elkoptak már a csizmák

jaj a hold

hova lett

jaj a hajnal

merre lett

a hajnalt farkas ette meg

a holdat fekete holló

FÉRFIAK A PARTON

Farkas Árpádnak

Szembejön a tenger és felkorbácsol,

szemünkben villámlik,

a határtalanság sós levegője izgat,

közelebb vagyunk a kincshez —

komor férfisor a parton, akár a hullámtörő

szikla-fejei.

Keresztbe feszített karok a mellen és a

tenger felé kilövellt tekintet.

Ma nincs simuló ébredés az asszonyok mellett,

más a hajnal, másként bukkan a Nap,

a parton csak férfiszemek égnek —

s odahaza az asszonyokba belenyilall az

egyedüllét, végigvonaglik rajtuk, jaj,

a férfiak cimpája remeg, megérezték

a messzeséget!

De a tenger jön és felkorbácsol

és szemünkben villámlik —

nehéz a halászoknak, de vissza se nézz,

pillantást se vessél a partra!

Érzed, Odüsszeusz?! —

megtér összehúzott szemedbe a kíváncsiság,

izmaidba a vér,

és én a távolból hallom azt az asszonyt,

ki így imádkozik: a parton áll, uram,

megérezte a messzeséget —

de átkozott legyen, ki visszatartja . . .

Hallod, odüsszeusz? —

a sorból némelyik nagyon messze ér el.

Nem történik semmi — talál egy búgó kagylót,

mely elkíséri búgó zenével...

[Szerző életpályájáról: