1944. augusztus 16-án született Szilágysomlyón. Jelenleg ötödéves a Babes-Bolyai Egyetem magyar szakán. Verseit először az Ifjúmunkás közölte. [Magyar nyelv és irodalom szakos tanári képesítéssel Székelyudvarhelyen telepedett meg, hosszú időn át az Előre, majd a Romániai Magyar Szó udvarhelyi tudósítója. Ritkán közölt. A múlt század kilencvenes évei óta elhallgatott. A ROMIL nem tesz róla említést.]
VÉGIGSIMÍTANAK ARCOMON
Anyám
finoman erezett keze
simítja végig arcomat —
Apám ceruzához, ecsethez
szokott keze simítja végig –
(Csak kezére emlékszem már:
testét elvitték
az ólomszárnyú karvalyok.)
Bronzos tenyerek simogatnak,
olajos kezek,
szénporos kezek
simítják bőröm alá
a föld gyomrának izzását —
fortyogó acélban edzett kezek
a kéken csillogó akarást,
a konokat,
homlokomra feszítik szelíden.
Szép leányok simítják szemhéjam alá,
gondolataim szárnya alá
a nyugtalanság lobbanásait.
Újra... s megint végigsimítanak arcomon ...
Tisztán látom csúcsokról a mélyt,
s mélységekből a bérceket;
a közeli örömök végtelen búzamezőit,
s a végtelen örök-holnapi közelségét.
GYÖNYÖRŰ BÚCSÚ
1
Amikor megtudtam hogy nem szeretlek
nem sírtam tovább
s egy kicsit elkomolyodtam.
Amikor megtudtad hogy nem szeretlek
fájva gyönyörűn sírni kezdtél
s komolyabb lettél mint az emberiség.
2
Közömbös autóbuszok
rohangáltak a házak között — az őszben
nézték magukat csontszínü öregek — bokoraljak és
nyomorék ágyak melegét duruzsoló szerelmesek siettek
zenés alkonyokba — néha volt ki megfordult utánad
utánunk — fanyar mosolyukkal
csókolózott a késő-délután —
és senki sem gondolta — többé
nem nyúlunk egymás keze után.
3
Utolszor kérdezted: „Hová sietnek
az emberek? ... kit keresnek?"
Utolszor válaszoltam: „Másik önmagukat
akik sohasem lehetnek".
KEDVESEM MONOLÓGJA
Hasonló vagy a szomorúfüzhöz kedvesem
Rozsdás fájdalmak halkult visszhangja
szíved dobolása
szelíd szótalan-szavú kezed lecsüng
melledre hajlik sötét hajlombbal ékes fejed
homlokod mögött
öröm-vizekbe hullanak elszenesedett csillagok
bánatod porszemei
Hasonló vagy a szomorúfüzhöz kedvesem
Törzsedből a bánat megizmosodott ágai
hajolnak fölém
ha nem tudnám hogy
tartásodban él már
csak a bánat
szomjas földekre peregnének könnyeim
de jajongani még akkor sem tudnék
hangtalan lenne a sírásom
három milliárd ember helyett sírnék
ÉRTED".
TAVASZ ÉS VERS
Ha tudnák a leányok, mennyire
szeretem őket, mellüket feszítenék
a Napból pergő fényszemek zápora alá.
De szégyellik a télen nőtt iker halmokat,
mint én szégyellem, ha
verseimet idegen olvassa.
...Hát mért is ébresztenénk fel
a szerelmet, míg nem ő akarja.
Nagyleányok törékeny húga a versem —
Széles utcákon nem járt még ő.
Emberek!
széles utcákra
vigyétek
a verseimet!
Az agy és a szív
széles utcáira ...
a nagyvárosok széles utcáira...
a világűr széles utcáira: a tejútra!
Kamaszok!
vigyétek sétálni a
verseimet,
és csókoljátok meg
szirmos ajkukat a
rügyező fák árnyékában —
tavaszt gyümölcsöző fák árnyékában —
hisz a tavasz a természet őszintesége ...
s verscsatornákban
csorran az őszinteség.
Csak így — tárulkozó tavaszi
rohanásban
érhetnek meg termő szerelemre
a nyurga lányok és szép húguk: a vers.