Elekes Ferenc

1935-ben született Siménfalván (Udvarhely rajon). 1959-ben végezte el a Babes-Bolyai Egyetem filológia karán az orosz szakot. Az Ifjúmunkás belső munkatársa. Első verseit az Igaz Szó közölte 1958-ban.

KÉT LÉPÉSNYI MELEGÉRT

Látod-e, tél jön megint,

hó-tollát fosztja a szél az égnek,

s a bundás gesztenyeárus

ott simogatja meleg edényét

az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,

csak az útjavítók tüze ég,

forró fekete hengerekben

fortyog a szurok,

s az emberek arra térnek

két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.

Hosszú, emberi útjainkon

lobogó, szép szó is van elég,

de vajon a melegéért

lépünk-e mindég közelebb?

NOSZTALGIA

Figyeltétek-é a város

verebeit,

mikor úgy estefelé,

a járdaszéli fák alatt

csivitelnek?

Mellettük bulvárnyi nép

kavarog, troli surran,

és annyi zörgő villamos szaladgál,

de őket nem zavarja -

Városi veréb bátorsággal

s bizalommal

járok én is közöttetek,

magas falak, és nem riasztanak már

a nikkel orrú autók...

Így élek itt,

munkámból el nem kések,

de azért néha mégis

megállítanak útkeresztezések.

Kimondatlan dolgok

száz kínját hordom magamban,

és faluhoz szokott múltam ideér.

Nekem forrás csurran

a hűs szifonból,

s a csobogó vízcsap üde ér.

Nekem a borbélyüzlet réztányérja

teleholdat villant,

s patakparti reves fűzfák

lidérces fénye foszforeszkál

a fehér neon-csövekben,

és az is fáj,

ha fecskefészkek csöpp erkélyeit

leverik a tömbházak homlokáról.

Azt mondják,

a város ott kezdődik,

hol idegennek már nem köszönnek.

Bevallom,

azért bántott,

hogy falumban is a minap

olyan sokan nem köszöntek!

AMIKOR SÍRSZ

Amikor sírsz,

lesüti fejét a napraforgó,

s piros könnyeket hullat

a ribiszkebokor.

Amikor sírsz,

füzek panaszát isszák a habok,

s a fák gyökerei

sós vizet nyelnek.

Amikor sírsz,

kaptánba lépnek a sunyi rókák,

bevallja fészkét a madár,

és én,

amikor sírsz,

elharapom a nyelvem,

s a nótát.

EMBERKÖZI BOLYGÓ

Erdők, vizek

faggattak mostanig,

ember nem kérdte,

miért viszek

magammal holtomig

ólmos terheket.

El kell mondanom immár,

hogy millió emberi fényévvel

ezelőtt indultam el

őseim földszagú tenyeréből,

kik úgy küldtek,

olyan meghagyással,

hogy használjak is.

Minden elemem a földből való,

nemesfémeim a könny és a verejték.

Ujjaim a fák,

megőrzik a madárfészkeket akkor is,

ha átlát rajtuk az ég.

Emberközi bolygó

a nevem.

Fényem nem versenyezhet

hangos csillogással,

sebessége kiszabott mérték,

mit az emberközi tér törvénye,

a jóság és gonoszság közege

alakít.

Mai terekre értem,

s nincs táskarádióm,

se szervezett sétám,

és nem szeretem a modern raszputyinokat,

kik félnormával szegődtek el

az emberiséghez.

Minden szomorúságom

hiábavaló útjaimból ered.

Emberkörüli pályára

röpített a sors,

azért bolyongok,

hogy gyönyörű híreket hozzak

testvér csillagokról,

s úgy táviratozzak,

hogy rám is figyeljen néha

futtában a világ.

HOGY ELMENTÉL

A sok kerék is arra vitt,

amerre elgurult a Nap.

Hogy elmentél,

csak nekem komplikált.

Mert akkor éjjel

megtanultam a vonatkönyvet,

s kiálltam képzeletben

minden állomásra.

Azóta átellenben élek a Nappal,

nem alatta.

Lefekszem álmos virradattal,

s ha egymásra nézünk estefelé,

mint tiltó-piros óriás szemafor

előmbe áll:

ne menjek utánad.

[A szerző életpályájáról: