Farkas Árpád

Udvarhelyen született 1944. április 3-án. A kolozsvári egyetem mnagyar szakán végzett 1966-ban. Először az Igaz Szó és a Korunk közölte verseit 1963-ban.

LEGENDA

Szervátiusz Jenőnek

Ősi borzongás

áramlik az erdőn át,

amint a fák közé belép.

Beissza lépteit a föld,

fölötte megfeszül a zöld,

s a puha, pisszenő szelek

megnyalják izzadt tenyerét.

Egy tölgy a tompán lüktető

lobos-nagy ujjbegyekbe lát,

s kutatni kezdi mellkasában

annak a lánynak mosolyát,

kit Szent Jakabnak éjjelén

verejtékes, vad szerelemmel

itt ölel meg

az a legény –

Az ágak között meghal most a szél.

Halk remegés suhan át a fán,

amint az egyik ujj a törzshöz hozzáér.

...S a kéreg alól kinyílik a lány.

A kéreg alól kinyílik a lány,

s elindul a domboldalon csendben,

átalvág a kukoricatáblán,

s villamosra száll a szürkületben.

A szobrász áll. Utánanéz.

Egy pillanatra tenyerében

kihűlnek az álmok.

Utána kapna most a kéz

annak, mit az emberekhez

eljutattni vágyott!

Ki ültette beléje hát

e milliónyi társú

nagy magányt,

hogy amibe lelket lehel,

menten

cserben hagyja; soha többé

nem lehetnek KETTEN –

A szobrász áll.

S míg újrafogan benne

ez a gyönyörűszép átok,

valami ősi borzongással

lép oda a következő,

megfeszülő fához. –

CIPŐFŰZŐÁRUS

A téllel együtt ült le

a sarki kőre

egy darabka

kopott kabátba bújt

világtalan múlt.

Mint elejtett cigarettavég,

mit már csak szél táplál

és nem fáj,

csak ég.

Nagyon befele ég!

Fűzőt árul.

Vak szemére hull a tél,

s ő csak sejti, hogy valami tiszta

valami fehér

míg fűzőtlen fűzőjét fűzi

s dúdol a szél

a szél!

Vevőre vár,

s árulja szótlan

háború utáni évek

rokkant hangulatát.

Nem kér senki !

A világ siet !

Emberek után kapnak

idegesen

az ázott pántlikák.

Torpanj meg egy percre, nagy ujjongások kora!

Költő, feledd épülő tömbházainkat.

Emberek, emberek élnek még

külvárosaink fel nem fedezett viskóiban

nagy utcasarkok szögletén

világlalan és világ nélküli emberek.

A nagy robogások rostáján

életek hullhatnak át.

S nekünk minden kiégett szemre,

ujjongásra és sóhajtásra,

kacajra és könnyre,

karokra,

vézna és erős karokra

szükségünk van,

hogy fejünk fölé tűzzük

az emberszívvel táplált

Vörös Csillagot.

Tőlünk még a halálba

sem lehet elmenni rossz emlékekkel.

A tűznek, a szép ősi tűznek

nőnie kell,

mert tőle gyúlnak a Napok

s tőle gyulladnak csillagok.

Jó öreg, még

ott állsz a sarki télben,

mint elejtett cigarettavég,

mit már csak szél táplál,

és nem fáj,

csak ég.

Nagyon befelé ég.

De érezd:

valahol már tavaszodik.

S az ég lejtőjén

gurul, lassan gurul

feléd a Nap

és tüzet kér!

ÜZENET

Jó férfiak – úgy ötvenévesek,

mi virrasztanánk véletek,

mikor a párnahaj alól

dobhártyátokon riadót dobol

a puskaropogás.

Mert indigókék éjszakákon

átüt még a múlt...

S felködlő csataterek már

az izzadt homlokok,

lövészárokká tágul

minden ráncotok;

szuronyként peng a hajszál

a halánték fölött,

melyen a puskapor is lassan

s szürkén megkötött.

Jó férfiak, én mondom, meglehet,

hogy virrasztanánk mi is veletek,

de másfajta álmot szabtak,

másfajta háborút

arra, kinek most kezdődik

még a múlt.

Bensőbb csatateret

a homlokok alatt,

hogy simítsuk hitté

itt bent a ráncokat.

Puskaport a hitnek,

de ne fojtsa a füst,

mikor lobban szemünkben,

mint izzó vadezüst.

Nos, ez az! A hit,

a mélytöltésű hit,

az vezethet el a kommunizmusig.

S ebben már fegyvertársak lettünk

véletek

jó férfiak – úgy ötvenévesek.

ESZMÉLET

Én azt hiszem, egy hajnalon

egész az erdőig sétálnak fel

a kaszálókról mind a fák.

Ha már az ember is megroppan tőle,

hogyan bírhatnák éppen ők

a farkasordító magányt?

Voltam úgy: kongó

konzervdobozként tengtem,

s dobáltak huzatos terek.

Ha villamoson asszonymellhez

ért a testem,

megperzselte az ingemet;

s mivel még hittem:

minden

rajtam kívül eső dolog megaláz,

kiült arcomon a zörgő,

szalmasárga láz.

S lám, hiába kong tokos

makacsság a törvények között,

kikönyökölnek belőlem

a legemberibb ösztönök;

balhit szétmálik,

meghal az önzés,

s vele porlik el a kín.

Nem nőhetek fel céltalan

a roskatag magányon,

miként a körmök nőnek meg

a holtak ujjain!

S míg megalvadna testemben a vér,

kell legyen szavam,

mert lehet:

nem néztétek meg jól

a parti fűzeket,

a vízrehajló sokszáz

csókos csobbanást,

sem azt, hogy mért

sírnak a szélben

a kaszálókon mind a fák...

NAGYAPÁM SÍRJÁNÁL

József Attila emlékére

Szigetnyi félszeg, dohos világ.

Hol a szelek is

lábujjhegyen

járnak,

s féllábbal már sírban

állnak

a fák.

Érzelgős levelek

az arcomba lesnek,

fonnyadtak, tikkadtak:

könnyeket keresnek – –

Ó, hogy belerúgnék!

Hallasz, nagyapám?

Hát nem volt elég

mord köve e földnek,

alá kellett buknod

üszkös csontnak-kőnek?

Kár volt szakadt körömmel

kapaszkodni fényre,

hogy csak gondolj egyet –

s vissza a gyökérre –

Föld, Föld

– e szót mennyit ízlelgetted!

Na most aztán végre

szádba is vehetted!

Virágok és férgek

marakodnak rajtad,

s meg sem rezdülsz, hogy fent

újbúzát aratnak...

Üss meg!

Lépj rám!

Ne hagyd, hogy gyalázzon e ribanc,

ki sosem tanulja már meg:

mi az:

könyökkel a harc!

Hát mért kél e gyermeknek

káromkodni kedve?!

Felhorzsolt álmokkal

hányszor feküdtem le?

Hányszor nyúltam el már

rothadt szalmazsákon?

Hányszor éreztem

az önzést e világon? – –

Lásd, nehéz, nagyapám,

könnyezni is nekünk,

kik téged – s könnyeid –

könyvekből ismerünk. – –

Összeraklak halkan

virágból és sárból,

egy marék homályból

meg egy fénysugárból.

Érzem, te is átgyúrsz

egy cikkanó ívvel –:

amint világra látsz

– tiszta szemeimmel!

MUNKADAL

Ásóm nyomán fröccsen a föld,

s hasadó, nyirkos föld alatt

lenyalnák szétmálló kövek

sikamló indulatomat.

Egy asszony volt az istenem,

neki a bevetetlen ágy.

Földszagú testemhez lapult

s szívta a munkabér szagát.

Fröccsen a föld ásóm nyomán,

készül a legmélyebb alap.

Mit kimos karomból a mély,

nem roppan ölelés alatt.

Nem tudtam akkor éjjel én,

hogy az az asszony mivel áld.

Belém ölelte mind, de mind

a város összes férfiját.

Hát ettől fröccsen most a föld,

s vinnyognak szétmálló kövek;

kiizzadom magamból mind,

míg végül egymagam leszek!

[A szerző életpályájáról: