Kenéz Ferenc személyes költői világégésnek nevezi azt, hogy 1989-ben életteret váltott
Jelenlegi munkáját szinte önmagától magasodó, ám a szerkezet meggyengülésének első jelére abbahagyható épületnek nevezi erdélyi származású, Magyarországon élő interjúalanyunk. Két éve, 60. születésnapjára, a budapesti Littera Nova Kiadónál jelent meg Angyalszőr című kötete, melynek darabjai megrendítőek, egyszerűek, letisztultak, mintha pontosan bemért helyű zárókövek lennének. Ennek kapcsán beszélgetünk a szerzővel maradás és áttelepedés dilemmájáról, versnyelvről és a költészet iparáról - játékra is invitálva őt. (Cseke Gábor)
- Történt-e új a költészetedet illetően az Angyalszőr megjelenése után?
- Nem véletlen, hogy épp az a kiadó vállalkozott a kiadásra, amelynek vezetője az ugyancsak Erdélyből elszármazott Balázs Tibor, aki nemrég tette közé doktori értekezését a romániai magyar „létköltészet” hét évtizednyi történetéről. Ajándéknak annyiban tekinthető a kötet, hogy egyáltalán megíródott egy hosszú, hétéves szünet után. Jelenleg egy sorozaton dolgozom, melynek címe Vers és környéke. E versfaggató sorozatban az a szokatlan, hogy saját verseimet fogom vallatóra, s próbálom rávenni őket, hogy mindarról, ami kapcsolatba hozható élettörténetükkel, nem versbeli nyelven beszéljenek. Addig írom, amíg épül, ha omlani kezd, abbahagyom.
- Sokan hiszik, mondják is, hogy az ember gyötrődik a hazavágyástól, ha túl messzire futott a világba. Törvényszerű-e ez, s ha megtapasztalja, küzd-e ellene vagy erényt (verset) kovácsol belőle?
- Egyik áttelepedett írótársunk fogalmazott úgy, hogy házon belül, ha becsukta maga mögött az ajtót, otthon érzi magát, de ha kilép az otthonán túli, kinti világba, akár csak a körfolyosóra is, akkor már nem. Tizenhét éve élek Magyarországon, s kis túlzással azt mondhatnám, ez idő alatt minden éjszakám otthoni álmokkal volt teli. Az én eljövésem törvényszerűen hibás lépés volt, abban az értelemben, hogy tudtam ezt már akkor, de meg kellett lépnem. Abban a pillanatban, hogy a család jövője szempontjából a menni vagy maradni kérdés luxusát megengedtem magamnak, nem volt kétséges: a válasz csak az előbbi lehet. A nyolcvanas évek közepe már nagyon világosan mutatta azt a két lényegi alternatívát, ami meghatározta mindennapjainkat: vagy kitörni, vagy betörni. Azt a többek által hangoztatott vélekedést, hogy addig, amíg létezik egyetlen magyar iskola - színház, szerkesztőség stb. - is Erdélyben, addig mindenkinek kutyakötelesége maradni, én nem osztottam. Nem voltam olyan erős, hogy azt mondjam, igenis, maradok, az utolsó iskoláig, színházig, szerkesztőségig, és ha már azok nem lesznek, akkor is családommal itt akarok élni. Mivel a menni vagy maradni végső kérdésére ekként nem tudtam válaszolni, csak azt válaszolhattam: ha vállalni csupán a legvégsőbb vállalás értelmében lehet, akkor én azt - magammal szembenézve - őszintén megtenni nem tudom. Különben amit igazán nehéz elviselni, nem az, hogy eljöttem, hanem hogy nem mentem vissza. Nem az eljövésben bizonyultam gyengének, hanem az ittmaradásban.
- Hogyan élte meg a költő az áttelepedést a kolozsvári életmódból? Mi volt benne a haszon, a nyereség, és mi könyvelődött el veszteségként?
- Költői munkásságomnak sem tény-, sem reménybeli köze nem volt áttelepedésünkhöz. Nem azért jöttem át, hogy romániai magyar költőből magyarországi magyar költő legyek, hanem hogy román állampolgárból magyar. Igazibb, hitelesebb, kikerülhetetlenebb magyar költő onnan, Kolozsvárról szerettem volna lenni. Negyvenöt éves koromban jöttünk át, fél évvel a Ceausescu-rendszer bukása előtt. Addigi életem teljesnek mondható, mert soha nem éreztem azt, hogy nem fogalmazhatom meg, amit érzek. Hogy nem tehetem meg, azt igen - ámbár Szőcs Gézáék fellépése után már ez is megváltozott. Érdekes különben, hogy a szabadság senkit nem ajándékozott meg jelentősebb költői életművel, mint amit a diktatúra alatt már megcsinált magának. (Egyetlen kivételnek Ferenczes István munkásságát tartom.) Áttelepedésem egy költői világégés volt, mert az, ami saját értékemnek számított, itt konvertálódott, s ugyanolyan értékjegynek látszott, mint amilyet az ügyes hamisítók is csinálnak. Persze, volt aki valutában hozta át magát. Sőt, mondhatnám, volt, aki aranyrúdban. De ilyet, az egy Bodor Ádámon kívül, nem ismerek.
- Te szuverén költő vagy, aki csapatban indult, de ki is vált abból, és öntörvényűen fejlődött, a falka divatmegnyilvánulásai nélkül. Mit gondolsz ma a költészet és a költő szerepéről, helyéről, esélyeiről életünkben?
- Pár éve olvastam, hogy Magyarországon ötszáz olyan ember él, akinek megjelent legalább egy verseskönyve. Ahol ötszáz költő van, kell lennie helye, szerepe, esélye a költészetnek, csak hát, ugye, a költészet jelentőségét nem lehet beszorozni a könyvek számával. Ez az ötszáz költő ugyanis olyan irodalmi közegben él, ahol alig olvashatni például Juhász Ferencről. Mindenesetre, a mindennapi élet azt mutatja, hogy rettenetesen megnövekedett a költészet jelenlétének fontossága. Se szeri, se száma azoknak a kávézóknak, kluboknak, irodalmi szalonoknak, könyvesházaknak, internetes portáloknak, ahol verseket és költőket kínálnak. Úgy tűnik, megteremtődött a költészet piaca, kialakult egy olyan szórakoztatóipari rendszer, mely rendszeresen forgalmazza, fogyasztja a költészeti ipar termékeit. A megélhetési politikusi kategória után megteremtődött a megélhetési költő kategóriája is. Persze, ezt a piacot folyamatosan ellátni csak tömegáruval lehet, így elképesztő mennyiségben kerül piacra a művers! Így lesz a költészet mai világa a „génmanipulált“ szellemi termékek piaci birodalma.
- Valamikor hollandul akartál megtanulni, ebből csodálatos poéma is lett, az Egy holland ősz hátterében. Akkor ezt sokan a rendszer provokálásának vélték, amellyel ki lehet kényszeríteni az odautazási engedélyt. Mi a helyzet ma Hollandiával, Európával, a nagyvilággal?
- Ez a poéma 1975-ben jelent meg. Én akkor állampolgári jogon a legszimplább dolgot követeltem. Nem akartam különösebben ujjat húzni a hatalommal, egy vers leközlését az állami lapban nevetséges is lett volna annak elkönyvelni. Bizonyos dolgokat felismertem, és ennek igyekeztem társadalmi nyomatékot adni vagy adatni. A felismeréshez, az érvényes szóláshoz való jogomhoz ragaszkodtam csupán. A holland poéma egy elégikus-groteszk kísérlet volt arra, hogy szóvá tegyem a világtól való megfosztottságunkat. Csak annak a tudatosítása volt: ha hagyjuk, hogy így haladjon a világ, akkor a legnevetségesebb apróság követelésébe öregszünk bele. De annak a világnak a nyelvét, ami után áhítoztam, nem tanultam meg. Sem annak az Európának a nyelvét. Sem annak a Magyarországnak a nyelvét. Így hát én, sokakkal együtt, továbbra is csak annak a világnak a nyelvét beszélem, amit nem kaptunk meg és most már nem is kapunk meg soha.
- Játékot javasolok: arra kérnek fel hatvanadik születésnapodon, hogy életed mindegyik évtizedére nézve válassz ki egy-egy versét kedvenceként, illetve bizonyítékként, hogy költőként nem éltél hiába. Belemész-e a ebbe, summáznál-e már, vagy inkább várjuk ki a végét, hogy mások summázzanak?
- Miért ne summázhatnánk a magunk számára hat versben? A kérdés teljesen helyénvaló, már legalábbis abban az értelemben, hogy általában nem hatvan után születnek meg egy költői pálya lényeges pontjait jelző költemények. Kortársaink, de klasszikusaink közül sem tudnék olyan költőt említeni, aki azt a művet, amivel „beírta” magát az irodalomba, késői pályaszakaszában hozta volna létre. Szerethetjük a hatvanon túl írt műveket is, de általában nem azért szeretjük meg a szerzőt! Ez bizonyára azért lehet így, mert a költészet nem annyira az igazságkeresés, az igehirdetés, a híradás, hanem minden másnál sokkal inkább, bizony-bizony, a sóvárgás birodalma, márpedig egy bizonyos koron túl a sóvárgás helyét valami sokkal vigasztalanabb veszi át a szívben. Mindannyian Ady, József Attila vagy Arany János kezét fogva kerülünk be az irodalomba, csak ahogy haladunk előre az időben, úgy kerülünk egyre hátrább a sorban. Summa summárum, játsszunk el hat, kort és életszakaszt jellemző költeménnyel!
*
KENÉZ FERENC: Summa summárum
A liszt-világ
Házunkkal szemben a Pityegő-malom,
S a reszkető-fényű nyárfasor.
A liszt szitál gyermekkoromra,
S én kéklek, villámlok legalól.
Fújom a lisztet, nagy pofával,
Fúvom az égbe, fúvom a mennybe,
Ahogy csak a szívem bírja,
Fúvom a lisztet szét az egekbe,
Nem e világ kell, nem kenyérvilág,
Zsákos gazdák meg ne lássák,
Mit rejtek s mint rejtekezem
Távolabb s távolabb egyre,
A liszt-világon átosonva,
Messzelátót szorítva szívemre.
Homok a bőröndben
A költőknek nincs hátizsákjuk
nincs fényképezőgépük
a költőknek sokgyermekes családjaik
elkövetendő bűneik
és homokkal telt bőröndjeik vannak.
A költők azok
akik nem akarják szeretni a családot
akik nem akarják elkövetni a bűnöket
akik nem akarják cipelni homokkal telt bőröndjeiket
s akik mégis
szeretik családjukat
elkövetetlenül is bűnöket követnek el
s egyre több és több homokkal telt
bőröndöt cipelnek magukkal.
A költők nem szeretnek cipőt pucolni
a költők nem szeretnek sorban állni
a költők kipucolják barátaik cipőit
és pultra csapják a húst ha az nem
arisztokrata-rózsaszín.
A költők álmatag szerelmeket írnak s titokban
legkisebb testvéröccsükkal mosatják ki
szinte már lábukra rothadt zoknijaikat.
A költők akik már nagyon sokat cipekedtek
és csupán attól elfáradnak
hátizsákot fényképezőgépet vásárolnak
s egy este eltávoznak közülünk.
Akkor mi a megmaradottak
káromkodva és szidva
de testvériesen elosztjuk
az újabb homokkal telt bőröndöket egymás között
és tovább visszük azokat.
Ennyiben és csak így vagyunk mi igazabbak
mint az eltávozottak.
Ott mintha
Egy bomba ül
velem szemben
a cukrászda asztalánál.
Nem együtt jöttünk.
Nincs semi közünk egymáshoz.
Egyáltalán: hogy is gondolhat
valaki ilyesmire ?
Mindenesetre
az emberek eléggé furcsán
néznek reám.
Ott valakik
mintha elfordultak volna.
Ott valakik
mintha összesúgtak volna.
Ott valakik
mintha fizettek volna.
Pedig nem történt semi
különös.
A bomba belépett.
Megkérdezte: szabad-e a hely?
Azt mondtam: szabad.
Hát így élünk.
Tele vagyok írva, kitöltve
Tele vagyok írva, kitöltve,
nincs egyetlen kis üres hely se
rajtam. Megcímeztetek, föladtatok,
a szöveg a tietek, nem számított
hogy akartam, vagy nem akartam.
Sokszor és sokat vakartam, lekapartam,
ám valakik újraírtak, újra belém
írtak valamit, amit újra nem akartam,
kapartam, újraírtak, kapartam,
míg a festék átütött rajtam,
s amit mondtatok, minden betűt,
az egész szöveget, alulról
jól láthatóan a visszájára
írtam. Most lepecsételhettek,
föladhattok, így viszem szét
üzeneteteket a világban,
szétszakadóban, össze-vissza
írtan, már nem is anyag, csak
a betű vagyok, a betű, amit
visszaírtam.
Első budapesti vers
Hát nem édes?
Nézzétek, kedveseim,
nézzétek, hogy tartja,
milyen hősiesen tartja
fölemelt jobb kezében azt a
tiszta-rongy zászlót, nézzétek
azt a végső kétségbeesést és
azt az elszántságot, azt a tiszta,
hófehér homlokot, amelyik,
hogy úgy mondjam, fejjel nekimegy
a falnak, azt a szétlibbenő kabátot,
a megfeszülő inget a kabát alatt,
azt a helyes kis tartást, ahogyan
szinte már elbukik, de azért mégsem,
vettem belőle a fogorvos úréknak is,
meg egy illetőnek az adóhivatalból,
hiába, itt is, ott is le vagyok kötelezve,
nagyon jól megáll a kandallópárkányon,
vagy a zongora tetején, úgy, ahogy
tartja ott azt a tiszta-rongy zászlót,
nagyon helyes kis dolog,
csak tudja, ne kellene egyfolytában,
mert hol ide teszem, hol oda teszem,
ne kellene egyfolytában a
zongora tetejéről, a kandalló párkányáról,
egyfolytában törülgetni a vért utána.
Tizenötödik budapesti vers
Mily pompázatosak a hattyúk és
sasmadarak, irgalmatlan köreiben
az égnek, alázuhanásokkal, felröppenésekkel
tornyot, csak tornyokat mérnek,
hogy szerettem volna, hogy szerettem
volna hattyú, sasmadár lenni én is,
úgy kerülni be az egekbe, ahogy
az egy kisfiúnak szép is, valahogy úgy,
ahogy a kovács a kovácsműhelybe
lép be, ahogy a kerékgyártó előtt
ajtót nyit felesége, lebegni úgy,
szárnyakon, az égben, mint aki földit
csak csipeget s valami másról van szó
egészen, aki miatt a kerékgyártó is
lebegni akar az égben, hiába nyitná
ajtaját a felesége szépen, s libbenne
föl a kovács is, nagy bőrkötényében,
röppennének utánuk megvasalt kerekek,
s aki csak elhasalt a réten, mind-
mind utánuk röppennének, hattyúk,
sasmadarak között kalimpálnának mind
a gyerekek, eget-érten, szerettem
volna úgy kerülni be az egekbe,
mint aki földjét égre cserélte,
és sasok s hattyúk közt hajolva, csak
tornyot, csak tornyot mér, halomra,
nem gondol többé földi létre, másra,
se a búzaszemre, sem a lent hagyott
ikes igára. Se a kerékgyártóra,
se a kovácsra. Így szállnak hát ma is
nélkülem hattyúk és sasmadarak
irgalmatlan köreiben az égnek.
Tornyot mérnek. Tornyokat mérnek.
*
Kenéz Ferenc: Vers és környéke
Verseit veszi számba élete summázó szakaszában a döntéseivel és magával örökké elégedetlen költő. Vers és környéke nem csupán az olvasót izgatja, hanem a szerzőket is foglalkoztatja, még ha sokan nem is szívesen vallanak erről. Kenéz Ferenc szinte a lehetetlenre vállalkozott nemrég befejezett új művében (amelyből rendre bő részleteket közölt a Székelyföld, a Bárka, a Látó, a Forrás, a Kortárs): költői munkássága legjavának hitelét teszi mérlegre a szülőhelyét felhagyó ember nem múló önvádjával. Élete sorát számba vével pedig nem mindenáron másokat számoltat el miatta, hanem a belső történések mozgatóit kutatja. Alább a mű záródarabját közöljük. (G.)
A szégyenvers
(in: Helikon, 2007. márc. 25.)
A szégyenverset meg kell írni,
meg kell írni a szégyenverset,
azt a verset, mit nem írtunk meg
s így az a vers csak szégyenkezhet,
mert arról szólna, mit megértünk,
csak megértünk, de meg nem éltünk,
meg nem éltünk, mert elfordultunk,
elfordultunk, amikor láttuk,
amikor láttuk, azt, amit látunk,
úgy tettünk, mintha kiabálnánk,
mikor a lámpást földhöz vágták,
mintha dühünktől beborulna,
az igazság meg kiderülne,
azt gondoltuk, a dühből kilátszik,
ami a szavakból hiányzik,
tudjátok jól, miről beszélek,
ugye, drága jó fivérek, vitézek,
jó vitézek a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
és teltek így évek, korszakok,
kőkorszakok, jégkorszakok,
melyeknek mélyén ott morajlik,
ott morajlik még ma is minden,
minden, mit láttunk, s meg se láttuk,
mert elfordultunk valahányan,
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, hogy meg ne értsük,
elfordultunk, hogy meg ne éljük
amit látunk s mindenki lát:
Isten szenvedő egy fiát,
elfordultunk, így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
jó vitézek, a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
(a rend, amely levitézlett,
csak levitézlett, nem kivérzett,)
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, s így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
így az a vers csak szégyenkezhet,
az a vers, amit nem írtunk meg,
meg kell írni, a szégyenverset,
másképp minden, vers vagy nem vers,
mindörökké csak szégyenkezhet.
Felmentést semmilyen földi helytartó
nem igényelhet, és nem ígérhet,
nem prédikálhat, nem misézhet,
a szégyenverset meg kell írni,
meg kell írni a szégyenverset,
senki nem írja meg helyettünk,
helyettem s helyetted,
mindenki arra van ítélve,
hogy összes egykori
de, csakhogy, ámbár, mégis
szavának hitellevelét kikérje,
hogy elszámoltassunk tételesen,
vagylagosan és véglegesen.
Meg kell írni a szégyenverset.
A szégyenverset meg kell írni.
Részlet Bágyoni Szabó István leveléből (2007. március 30.):
„Feri drága… ezzel a verssel nekem csak egy bajom van: Erdélyben mindenki az ELMENŐK - tehát a Kenéz Ferencek - nyakába fogja sózni... "Lám, lám!" Budapestről nézvést persze, hogy úgy is lehet értelmezni, ahogy Te írod: eleged volt az első-oldalas mellébeszélésből, az amnéziás elfordulásból, miközben több kollégánk, Kolozsvárt és szerte Erdélyben - ne kerteljünk! - bizony nem épp feledhető döntéshelyzetben volt (és nem ám a pionírok, nem a haza sólymai alapszervezetének szintjén!), ami miatt legalább utólag némi pironkodást el lehetne várni... Lehet, hogy engem sokkal inkább felborzol a dolog, már azért is, mert 2006-ban engem porig aláztak odahaza, és épp „szégyenversem”, a Rólad is szóló áttelepedési naplóregényem „irodalmi elemzése” ürügyén - aminek a sajgása és meakulpázása most tetten érhető a versedben. Tovább lépve: bárki az eljövőkre „hegyezheti ki” azokat a sorokat, amiket Te voltaképpen mindünkhöz (tehát őhozzájuk szólóan is) írsz. Most Te és én, és még sok más lelépett, kisuppolt, kezdjünk el újra szégyenérzetben élni? Mert a vers ITT nem világos, jóllehet szinte elrugaszkodsz benne a "költői képektől", úgy szólsz helyenként, mintha egy csoporthatározat verdiktjét közvetítenéd - még a félreértés lehetőségét sem kínálod fel... nem beszélve arról, hogy nyomorult históriánk kimarad (érthetően) a sorokból. Feri kedves, nincs vita, a vers úgy jó, ahogy van. De énnekem másként. Jakabnak, Királynak, Mózesnek pedig megint másként... Egyesek azonban nyugton mondhatják (vezércikk-írás ide, vezércikk-írás oda): ez a Kenéz-vers, végre, az ELISZKOLTAK szégyenérzetéről szól! És A szégyenversről holnapután elemzés fog megjelenni (már-már sejtem is, kinek a tollából) arról, ahogyan az Erdélyt FELADÓ írók kanosszát járnak... toporogva Kolozsvár kapui előtt. Ne érts félre, EZ magánvélemény, és nem is biztos, hogy megáll a maga lábán. Csak azt szándékoztam most hirtelenjében megírni, át égi árkon-bokron, amit egy óbudai kocsmában is elmondanék.”
Részlet válaszlevelemből, (2007. április 1.)
„ Kedves Pista, kezdjem azzal, hogy sokszor átolvasott, s átgondolt soraidat igazán köszönöm. A másik kezdés az lenne, (az alább következő dolgokat mintegy zárójelbe téve), hogy: Pista drága, nekem ezt a verset meg kellett írnom. Hogy ki mit gondol, vagy mordul a szöveg olvastán egyáltalán nem érdekelt, (már abban az értelemben, hogy mit gondol rólam), csak az, hogy amit én végiggondoltam magammal kapcsolatban, hátha más is megteszi maga-magával szemben. Hogy ennek van honi és úgymond pesti olvasata, sőt áttelepült magyar olvasata is, őszintén szólva, nem gondoltam, illetőleg nem éreztem (s ha van, úgy a szöveg hibája ), én megcélozni csak azt az otthon eltöltött, végső tizenvalahány évet gondoltam, amivel kapcsolatban nekem magamnak lelkiismeret furdalásaim vannak. Az egészhez a lökést a Székelyföld Visky Árpi halálával kapcsolatos dokumentumriportja adta, annak a döbbenete, hogy hát Jézus Mária, de hiszen ez ott, Kolozsváron is történt, ahol mi mindannyian éltük életünket 1982-ben, emlékszem a hírre, hogy „ holnap lesz a Visky-per, Szász Jánosnak megengedték, hogy az Írószövetség képviselőjeként részt vegyen ” , hogy ezt ki és hol mondta, nem tudom, de e mondatban szinte nagyobb volt a nyomatéka a Szász János jelenlétének, mint magának a pernek, miközben korábbról tudtuk, láthattuk a kolozsvári színpadon is, hogy kicsoda Visky Árpi, és arra mégsem emlékszem, hogy ebből valaki is közéleti „ügyet” próbált volna „ kerekíteni”, és… a sort folytathatnánk. Írod, hogy „…bárki reánk hegyezheti ki azokat a sorokat, amiket Te voltaképpen mindünkhöz (tehát őhozzájuk szólóan is) írsz. Most én és Te, a kisuppoltak, kezdjünk el újra szégyenérzetben élni? Mert a vers ITT nem világos” - nekem ez a leveled kulcsfontosságú mondata, mert hiszen az, hogy vajon lehet-e így értelmezni a verset, az egy dolog, de hogy erről szól-e a vers, ez itt a kérdés. Tényszerűen semmi köze nincs az áttelepültséghez, hiszen az „elfordulásunkkal” okoztuk a nagyobb bajt, azzal voltunk „közreműködők”, nem az eljövésünkkel. Aki egy pillanatig is dideregve gondol arra a korra, annak bizony maga-magának is meg kell néznie milyen köpönyegben járt azidő tájt! …És hát bizony szeretném, ha a vers elindítana valami öntisztuláshoz vezető vitát! …No csak ennyit, mindkettőnket segítendő a továbbgondolkozásban. Nagyon köszönöm töprengésből adódó és arra késztető válaszod! …”
Persze, nem az a kérdés igaziból, hogy kié a szégyenvers. Hanem, hogy kié a szégyen?
Forrás: Új Magyar Szó