Molnos Lajos

1941. december 1-én született Budapesten. Az elemit Korondon, a középiskolát Udvarhelyen végezte. A kolozsvári Babes—Bolyai Egyetem Filológia Karán szerzett magyar tanári oklevelet 1966-ban. Verseit az Utunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás közölte.

KASZÁSOK

Páll Lajos képe alá

Micsoda nyár!

A suhogó penge lobog, mint a Nap éles lángja.

Hanyatt esnek a kisfüvek,

a csengő kalászok,

s a szép-összevissza virágok

komor sorba hullnak a rendben.

Húzzák a kaszások.

Nagy meztelen lábuk nekitámaszkodik a földnek,

a feltürt ingujjuk alatt

pontos-nyugodtan feszülnek az izmok,

mint kaszák vasában az él.

Vágnak ... Lépnek ...

Reggeltől estig.

S már millió éve.

Összeszorított ajakkal,

szűk szemekkel. Mezítláb.

Végig egy nagy mezőn.

Nincs vége, sem kezdete a sornak,

akár a füvek növése — végtelen.

Vágják . . . Lépnek ...

s átlépkednek a századokon,

mint egy óriás burjános mezőn.

Fényes markukban élesen suhog a penge,

mint keskeny Hold

az elsikló foszló felhők között.

. . . Vágnak! . . . Lépnek! . . .

S sziszegve fröccsen elő a harmat

tarló döfködte lábujjuk közül.

Micsoda Nyár!

KANTÁTA

(Zsezsének)

Kilenc szép asszony karcsú tánca

úgy feszül csípőd villanása

mikor szeretsz

Így vizek fölé hajló füz várja

csak a szelet

ahogy szeretsz

s tükrök a fényeket

hogy éljenek

ahogy szeretlek

A. fény hajol így át

az ágakon

virágokon

ahogy te átölelsz

és megölelsz

S agyakban csak a gondolat

marad

meg ilyen teljesen

ahogy a szerelem

neked adott

És tűznek csak a melege

lehet ily pontos lényege

mint nekem te vagy.

EDÉNYEK

1

Súlyos lendülettel egy kéz fel, a fűre dobta.

Ott remegett darabka-kéken, mint egy ég-darab.

Csillámlott, fázott, sötétlett, szikrázott,

mint a beléje-izmosult barlanglakók

millió-éves szíve, agya, szeme,

kőbaltát lendítő keze, roppant-nyugodt vére,

csontjaik.

Egy darab föld, agyag. Fazéknak, tányérnak, vázának

való kék pala,

mit úgy lendített fel egy ősi mozdulás a fényre,

mint a kőbaltát ezerévekkel a vad felé.

Most e szíjas mozdulásban, fényre hozta az idő

súlyos rétegei alól őseit és bennük önmagát

az ezredik unoka,

a két lábon szép-ívesen járó, kétezer grammos agyú,

ráktól rettegő, hajszolt álmú, szépszemü lény.

Csend volt. Csak egy madár éles-röpte pengett

át a súlyos levegőn, mint csillogó fémdarab,

miközben tömötten hullt a fény az ember kezére,

s tompán szívta magába az agyag is.

Egy hosszú útú szél most tétován megállt,

s valami furcsa rezgés remegett a fákon,

füveken és az agyag ragyogott, mint a fény,

és hűs volt a fény, mint az agyag:

találkozás két millió év után,

ősgondolatok-testek s ősi fény

egy félszemű, sebektől lázas testű század

kellős-közepén!

2

A második kéz gyúrta, őrölte zizegő hengerek

között. S megformálta a harmadik.

Bokáj, kancsó s egy tejes köcsög simult ki a keze alól.

Sötét-kék-szép vonaluk még sokáig ott remegett

a fazekas ujjbegyén és szemében,

ahogy elnézte egyszerű remekét,

használati tárggyá formált, palába-kékült őseit,

holt leiküket, szép szívük,

agyukat s szemükből a fényeket,

asszonyaik karcsú táncát, cirogató jó csókjaik.

A fazekas nézte szótlan, sokáig

az első legénytánc szilaj vonalát, asszonya első ölelését,

a lábakat, a melleket,

s mint villanyáramban az erők,

feszülten űzték agyában egymást a gondolatok.

S a levegő perzselő áramvezetőként feszült

a kéz s a mű között,

a szív s szívek között, az agy s agyak között, a szem s

szemek között,

s a fazekas érezte szótalan, sokáig ezt a percet

és hallotta, hirtelen megpendül a kancsó, a csupor,

s mint egy régi-régi dal, átzizzen szívén a zaj.

S csak nézte szótalan az edényeket.

Aztán a virágózó lány elé tette a karcsú kancsót,

darabos csuprot

s aznap többet nem dolgozott:

mert a keze remegett s nem látta oly finom-élesen

az edények hajlékony vonalát,

mert valami furcsa-furcsa hangok

duruzsoltak érzékeny sejtjein át...

ANYÁK

Nagy mezőkön égre markolnak a fák –

Rozzant kerítések fölött

áthajolnak az édesanyák;

a fény kiröppen szemükből,

mint egy drága-szép zöld madár,

csillogó, könnyes tollakkal

s tétován messze száll —

Néznek, csak néznek az édesanyák

s szívükre halk koppanással

hullnak a kövek,

ahogy állnak az üres időben,

mint földbe vert cövek.

Szél zúg. Súlyosan, mint a bánat.

Lehajtják fejük a fák

s egy kicsit előredőlve

elindulnak a kopár mezőn tovább;

egy lépéssel tovább,

egy lépéssel az éghez közelebb —

Mint béna kar, lógnak az ágak,

s befele hullnak a levelek.

... az ajtó halkan nyílik,

kilép édesanyád.

Mezítláb, zajtalan

vigyáz,

nehogy felébredj;

aludj tovább,

hogy meg ne tudd,

mikor ment el,

és fél, remeg

az utolsó percben is,

mikor már halk alakját

körülölelték a szomjas csillagok,

nehogy nagyon találjon,fájni,

hogy elment, itthagyott. . .

Üres mezőkön égre markol a csend,

nagy kék fák úsznak odafent,

s fényes szép águk messze-messze leng .

[Szerző életpályájáról: