Balla Zsófia az idő múlásával egyre inkább vonzódik a súlyosabb tartalmakhoz
2009. január 15-én a tizenévesen kötettel debütáló költőnő hatvanadik évét töltötte. Első kötetének Élet c. verse végén lírává oldódott megállapítás: “A dolgok hamar s gyakran történnek./Az ember már régen nincsen,/s a fogason még van kabát.” Ilyesféle megérzések mentén indult évfordulós beszélgetésünk az Új Magyar Szó Színkép mellékletében. (Cseke Gábor)
– Ha nem tévedek, mindig volt jól meghatározott civil foglalkozásod és jól megkülönböztethető költői tevékenységed. Összefértek ezek ketten az esetedben?
– A civil foglalkozás egy költő számára azzal az előnnyel jár, hogy az ember “független”, nincs kiszolgáltatva az irodalmi üzem egzisztenciális kényszerének és ideológiai divatjainak. Ugyanakkor végzetesen megtévesztő: azzal áltatja a mindennapi munka feladataival küszködő költőt, hogy van még idő. Hogy még lesz ideje verset írni. Nem így van. A másutt szerzett tapasztalatok gazdagították ugyan világomat, formálták lényegi mondanivalóimat – mégis, a civil foglalkozás egy költő számára elrabolt életidő, az alkotóerő elfecsérlése.
– Egyik elemző kritikusod, Lengyel Balázs 1993-ban azt írta költészetedről, mely talán akkor jutott el egy meghatározó fordulópontjához, hogy az “az olvasó szempontjából kemény dió. Olykor feltörhetetlen." Így lenne?
– Az Eleven tér (1991, Magvető) kötetemről írta. Ezt a könyvet 1985-ben titkos diplomáciai úton juttatta ki Magyarországra Méliusz József. Otthon 1983 után nem jelenhetett meg saját verseskötetem. Amikor összeállítottam, arra számítottam, hogy komoly retorziók érnek majd érte, ezért tőlem szokatlanul “politikus”-ra, sorsszerűre válogattam, hogy legyen miért bűnhődnöm, ha meg kell történnie. És ez a sorsidézés, az erdélyiek, a romániaiak, a nők, a zsidók, a próféták sorsa életem tapasztalataiból táplálkozott. Ezért jelenthet némi nehézséget a versek megértésében az, hogy Lengyel Balázs nem ismerhette teljes mélységében azt a szellemi-történelmi viszonyrendszert, amely a versek mitológiai alapja. De nagyra tartom őt, mint lírakritikust.
A költészet érthetőségének kérdése az olvasó szellemi készenlétéről is hírt ad. Arról, hogy meg tud-e még rendülni és képes-e belátni valamit a kudarcaiból. A költészet az emberi élet transzcendenciájának egyik kifejeződése.
– A zene, a belső történések, a megfoghatatlan és nem egyszer alig elképzelhetetlen, mégis képszerű szituációk, képek, alakzatok alapvetően meghatározzák versvilágodat. Ezekből mit tartasz fontosabbnak?
– A képet. És azt a mélyebb jelentést, amelyet hordoz, vagyis az “Aussage”-t, azt, amit sugall, megjelenít. A magyar költészeti hagyomány elsősorban a metaforára épít, ez közvetíti az eszmei tartalmat. A nagy nyugat-európai és az amerikai költészetben több a gondolati elem, mint a magyar versekben. Ahogy múlik az idő, egyre inkább vonzódom a súlyosabb tartalmakhoz.
Nyilván furcsán hat, hogy zenész létemre nem a verszenét említem elsőként. A verszene kettős meghatározottságú: egyszerre formai és tartalmi elem – ha ez egyáltalán elválasztható. Bár a formabiztonság a vers alapvető kérdéseinek egyike – kortársaknál gyakran tapasztalom, mennyire vissza lehet élni a verszenével, a formai virtuozitással.
– Életedből az érett s talán a legsorspróbálóbb pár évtizedet már csak korábbi életteredre visszapillantva, Budapesten és más nagyvárosokban töltötted. Érzel-e életedben látható cezúrát, s ha igen, ez az otthon- vagy a rendszerváltással vág egybe?
– Életem nagyobb részét Kolozsváron töltöttem, egy nagyvárosra valló szellemi élettel rendelkező kisvárosban. Ott sajátítottam el a metropolisok szeretetét. Életem ottani négy évtizede alatt azonban szülővárosom fokozatosan elveszítette nagyvárosi jellegét. Otthon sokféle megpróbáltatásban volt részem, különösen a hetvenes és nyolcvanas években. A cezúrát tehát életemben egyrészt a rendszerváltás jelentette, valamint a sebes demokratizálódás illúzióinak füstje; másrészt magánéletem összeomlása, súlyos egészségügyi és egzisztenciális fordulatok késztettek arra, hogy elhagyjam Kolozsvárt. 1993 óta Budapesten élek, egy nagyvárosban, ahol csak költő vagyok. Semmi más. 1971-es könyvemben már tudtam, hogy “Ahogyan élek, az a hazám.”
Magamra és váratlanul (költő)társamra találtam ebben a független, magányosságában sokszor keserves, mégis sokféle szakmai sikert is tartogató máslétben. Életem második felében visszakanyarodtam saját költői hangomhoz, klasszikus hajlamaimhoz. Jobb, azaz pontosabb költő lettem.
– A költészeten kívül milyen értékekben, cselekvési síkokban gondolkodsz? Milyen élmény volt - a diktatúra szorítása után - a szabad sajtó, a szabad közlés törvényei szerint működni, szabadon az alkotásnak élni?
– Itteni életem első éveiben a Bartók Rádiónak készítettem irodalmi interjúkat, A Hold másik arca címmel egy portrésorozatot szerkesztettem határon inneni és túli, elsősorban romániai írókkal. Írtam egy operalibrettót Gyöngyössy Levente zenéjéhez Babits A Gólyakalifá-jából. Arany János: Rózsa és Ibolya című verses meséje nyomán készült bábdarabomat a budapesti Stúdió-K színház mutatta be. Ezen kívül írtam két tárcasorozatot az Élet és Irodalomnak, de ezeket könyvalakban még nem publikáltam. Most új verseskönyvemen dolgozom.
Nagy élmény, megismételhetetlen eufória volt 1989-ben a váratlan megszabadulás, ez a mások halálán kapott szabadság. Engem 1982-ben megfigyelés alá helyeztek. Nemrég hoztam el Bukarestből ennek mintegy ezerhétszáz oldalnyi nyomát. Szabad lehetek-e ilyen múlttal? Számomra az utazás, a közben visszanyert mozgástér és a néhány megmaradt barátság: ez jelenti a szabadságot. A legnagyobb és valójában az egyetlen szabadság mégis: az írásra fordítható idő.
– Költészetedben várható-e még bizonyos fajta továbblépési szándék, vagy végérvényesen ráléptél az összegezés útjára?
– Még nem sikerült azonosulnom az életkorommal. Még nem fejeztem be a tapasztalást. De az összegzés akaratlanul is előgomolyog az élmények és a látomások kapcsolódási pontjain. Családregényt már nem írok, de abból a kelet-európai, mérgezett varázsvilágból, amelyben éltem és élek, rövidebb-hosszabb történeteket még papírra szeretnék vetni.
Mi hiányzik? Minden megvan. És minden elveszett. Hiányzik az egykori, takaros, művelt, polgári Kolozsvár. Hiányzik a gyermekem. Hiányzik, hogy nem végezhettem el a filozófia szakot. Hiányoznak a meg nem ismert mesterek. Hiányzik a világból a béke garanciája. Mégis: bennem minden hiány, minden apály alatt az életöröm titkos tengere táplálja sorsom értelmét. Versekkel mosogatom tisztára szívemet a haragtól.
– Melyik az a versed, amely a legjobban kifejezi a mai, a hatvan éves Balla Zsófiát?
– 2008 novemberében jelent meg egy ciklusom, Az élet két fele címmel, Tamás Gáspár Miklós 60. születésnapja alkalmából írtam. Ebben megpróbálom elmondani, hogyan illeszthető össze életünk első, otthoni és második, nagyvárosi fele. És boncolgatom, kik is vagyunk mi, Budapesten élő kolozsváriak. És hogy ki vagyok én – képességeim, élettörténetem, bűntudataim és verseim fókuszpontjában. Szeretnék verssé változni.
Balla Zsófia: AZ ÉLET KÉT FELE
Töredékek Tamás Gáspár Miklósnak
I (Az ifjúságról. Goethei)
Az ifjú szemben Láng lobog,
öreg szemben a Fény.
Boldog ki ifjan ifjú volt.
Majd bölcs, ha nincs remény.
*
Az ifjúság ad értelmet
tetteinknek. Ifjan még azt keressük.
Szégyenlős gőgre válik minden tévedés.
Vezekléssé a több idő. Mögöttünk kábulat,
szerelmünk mind kiszórva.
Ezt majd fordulatnak nevezzük.
A kiválasztottság átmeneti:
ifjúsággal múlik, a jövő eltemeti.
*
Ha szenvedély részvétre vált a
sok éven:
megérjük a magas öregkort,
- de vénen.
II (Az álom)
Az álom - kaleidoszkóp: fakult,
törött üveg forog. Se vég, se kezdet.
A tükrök mindig más mintát mutatnak.
Minden éjjel más történet sebez meg,
amíg rezzen és alakul a múlt.
III (Ariadné útja avagy A valóság ipari szépsége)
Hogy hazatartok, forró bogba
tekerem föl az utakat,
a vastag vörös gyapjúszálat,
mely évek útvesztőiből
a kezdetig vezet.
Az én vörös fonálom megkötöz,
nem szabadít.
Közeledünk. Szívogatom
a széna illatát, vagy szekér nyomán
a trágyabűzt. Megvan-e még
a malterszag s a póznán őrködő
bagoly.
Mint ölelkezésben, forrponton érem el
a Királyhágó csúcsát: fölkapni rá
s lesiklani a belső, más világba,
egy ország mélyibe.
Sóvárgott idegenbe,
mit nem tanul ki soha senki.
Kolozsvár. A Hója. A Bükk.
Gyerőmonostor. Alsóróna.
Máramarossziget,
- megérintem a neveket.
Bodos, Kilyén, Bálványos, Torja,
A Kászonok, Gelence,
Csíksomlyó. Gyimesek.
Ismerős minden mozdulat.
Még idegen. Már idegen.
A Kolozsvári Rádióban
mezőségi népzene rezeg.
Elsuhant. Más birtokba fulladt.
Ami lemúlik, kinevet.
A Királyhágót elérni: mintha
szétszakítanám a célszalagot.
Szűzhártyán keresztül jövök világra.
Visszafelé: a kocsma
gyöngyfüggönye csapódik így
össze mögöttem.
A dombok fölött az ég csattanása.
A táj elkezdhetetlen életvonala.
Az ölyvek néma körei.
Elhagyott városok forró pora.
S a szabadság béklyói,
dobáló huzata.
IV (Kolozsvár éjjel)
Körben, Mátyás szobra körül a nemzeti zászlók.
Egy irányba rángatóznak a szélben, akár
póráz-fogta kutyák. A sors szagát szimatolják.
Ha! Nincs nagyobb csend, mint a néma
vasúti műhelyeké.
Nincs út a csendbe. Csak a vágy lidérce
talál rést visszafelé.
V (Budapest célállomás)
Mennyi eső kenegette a fákat, csiklandozta a város
porcikáit! a síkos fák, üvegek, a göröngyök
tűrték boldog-ijedten a vadóc csókokat,
mígnem elállt az eső s minden
a régi rongyot, megátalkodott
testét-lelkét húzta elő, újra
kígyószáraz, sunyi és elveszett lett,
a semmibe tört, sehová, ahol
a falra csillagtérképet csaholt
a golyónyom, a háború
lemoshatatlan kutyafoltja.
Nyomot hagy majd az arcodon a szél,
mely szabadságunk szítja és kioltja.
A közös, forgandó szerelem is
megjelöl, ahogy a bűntudatot,
a sáladat nyakadba fonja.
Kérges vétkekbe, lázas bátorságba
sodor a gyógyulás.
Majd mindig azokért futsz,
akiket nem tart számon senki más.
Úgy tűnhet: többször is váltasz mezet,
s az üdv tanát.
Pedig csak a csónakban ülsz majd
mindig a felbillenők oldalára át.
Szabadságunk kitartó gyújtószikrája, te!
Téged
nem helyettesít senki már.
Ez a száj, ez a toll egyszerre hűt és éget.
VI (Kedves Gazsi! - magánballada)
Nem tudom, megvédtelek-e
amikor kellett vagy lehetett volna.
Miért kell, még életünkben,
mindent bevallani?
Bevallom az ebédlőasztalt
mely alá vártalak:
akkor te még rövidnadrágos,
oldalt gyöngyházgombos,
oldalválasztékos alak
voltál, én meg kislány, titkos
polcocskák ismerője.
Kis barna lány
négy asztalláb között.
A kis fiú
körötte körözött.
De te csak mész, mész körbe,
és mondasz, magyarázol
hátra tett kézzel valamit.
Mondasz és nem jössz,
mondasz és nem jössz!
Mindenütt vagy, de senki meg nem érint.
Kis barna lány
négy asztalláb között.
A kis fiú
körötte körözött.
Bevallom azt az estét: ’70-ben? ’71-ben?
Bukarestből tértél két év után haza.
Hosszú fehér sálat, sötét kabátot
viseltél, ifjú arszlán. De ezüstfejű
sétapálcát nem, ó még nem, -
koncert után hosszan keringtünk
a Széchenyi-téren körbe, körbe;
Thomas Mannt bíráltad, mann-i
öltözetben, én meglepődtem,
védeni próbáltam a „József...”-et.
De ki tudhat érvelni ellenedben
(hacsak nem Kis János, az egy)?
Ez később így maradt.
Akárcsak ez: a vagyon megvetése.
Az is már úgy maradt.
Míg téged s másokat le-lefüleltek…
Mennyi stratégia, hány rejtett rettegés!
Remélni ostobaság: hogy egy világrend megdől.
Nem féltünk? Féltünk. S az az állam
tartott ettől a félelemtől.
Kis barna lány
négy asztalláb között.
A kis fiú
körötte körözött.
Akkor még nagy baráti körben
koptattuk a délutánokat
nálunk, nálatok, s az Erzsébet úton:
„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”
Levél nővéremnek - ez járta, míg
ti már Annácskával, Anikót hátrahagyva,
készültetek.
„…Budapest!” - énekeltük és sírtunk.
Aztán sorban, ki így, ki úgy
- egyikük borba, másikuk halálba vándorolt -
eljöttünk annyian.
És aki nem jött? Az is menetel.
Mert ott maradni örök vándorút.
Gazdát cserélt búvóhelyem, az asztal.
Most Pesten ülök, te is itt keringesz.
Gazsi, ha tudnád, milyen csapolása volt
annak a faragott asztalnak!
Mennyi polcocska, micsoda helyek!
Hívlak és nem jössz,
hívlak és nem jössz.
Mindenütt vagy, de senki meg nem érint.
Már értelek.
Kis barna lány
négy asztalláb között.
A kis fiú
körötte körözött.
Később is akadt alkalom
védelemre és árulásra.
Van időnk szégyellni magunkat,
s büszkének lennünk másért másra.
VII (A történelem helyén. A többesszám elégiája)
Miféle kincset vittünk és hová
hordtuk, hörcsögtűzzel és tétován?
Mintha csak azért termett volna csel,
hogy próbára tegyen, melyikünk mit felel:
minek állunk ellen, amíg
naponta megszámláljuk csontjaink?
Megúszhattunk-e épségben veszélyt, ha közben
mást útszélen hagytunk bukottan, megtörötten?
Milyen fényűző szellem tűje forgatott
a város egében? Mi semmisült meg,
és mi hagyott a semmiben nyomot?
Kik voltunk Kolozsváron?
s kik vagyunk azóta, miféle holmi?
hogy sorsunk súlypontja elgurult
s hogy átlyuggattak Felek kőgolyói?
Miféle havas néz most és miféle rendek
szeme előtt élünk, mi, szüleinknek
megkésve születettek?
Mi volt tűrhetetlen, mi volt kézbe való?
Mi nem fogyott el? A közös látható?
Sok barátság szétpattant, mindenki egyetlen.
Miféle tenger zúg mégis a cserepekben?
Ingek szellője, borok fénye evez.
Vergődve kékeszöld hímporát leszórja
két asszony lepkeszárnya. Becéznek: lélegezz,
majd mi, mi felröpítünk.
Mindkettő csonk azóta. Földbe nyomta
a néma nézőtér, a kór és a kopók
kotorása és az évelő üres éjszaka.
A tárgyak meghalnak, a fordulók megölnek,
szavak pernyéje száll a folyó hullámaira.
A kígyómérget ki csapolta le?
a rettegést, hogy egyszer elapadt?
A gézt a sebből ki húzkodta ki?
ki óvott, hogy testünkbe nem szakadt?
*
Miféle zenékbe olvadt,
hányszor nyúlkált semmi utánunk,
s mint olajfolt terjengett aztán hány halál?
Számtalan. Minden szám elégtelen.
Mindet elviseltük, mint titkos billogot,
szégyellt erőszakot,
tüzes vasat a tüdőlebenyen.
Csonka ujjakat egy télikabáton.
Piroslik értetlen az álom.
Köröz a bűntudat, prédát keres,
valamit, aminek oka te vagy, -
vagy nem vagy, de bűnöd megérdemelnéd.
Kinek nem tört húsába
egy szálka mondat?
Éretlen érlelődtünk
törve, törődve.
Ölekben sápadva és felragyogva.
*
Kinek értek, mit érnek az otthon gyümölcsei?
Nem ragadtunk, mint satuba, az okba?
Nem vártuk meg, a szem érő idejét töltse ki:
nem tévedtünk nyersen begyűjtött csillagokba?
Kik vagyunk életünk eleje nélkül itt?
Hogyan és hol tapad meg átültetett sorsunk?
Nem vesztettünk csóvát? Elhagytunk valamit?
Most válik el, hogy kik voltunk a présben,
s hogy a kezdet szétzúz, vagy csak átalakít?
VIII (kivándoroltunk)
Szülővárosom vásár. Diszkólárma.
Utcán közönyös arc fogad,
felhorzsolnak a borostás szavak.
Senki nem ismeri a kapukat.
Otthon másvilág a napi tapasztalat.
A szabadságnál ott elevenebb
cél a nem-megalázott, ép emlékezet.
Mi kitörtünk az állóháborúból:
ez tartja életben a feleket.
Pereg az egykori palotán
az új, savanyú vakolat.
Megbocsátani, mások helyett, magunknak?
Ennyi kudarccal nincs ki megbocsássa,
hogy egy létben többször jövünk világra.
Lehet-e két irányból fúrni sorsunk alagútját?
Magunk vagyunk két életünk közt
az átáramlás akadályai.
Megnyerni a múltat, mi más a lelkifurdalás?
A kivándorlás végtelen jelenidő.
Amit írok, az is valaki.
IX (záródal)
Neked, persze, seholse könnyebb.
Nem hagysz magadnak zöld időt.
Részletesen és pontosan
prófétai feladatokkal
benépesíted napjaid.
Életed második fele
lenne az első tüköre?
Ami abban rabság, az most szabadság?
A személy csak van, van.
De nem találja tükreit.
Épp csak betölti azt az űrt,
amit később hiánya üt.
Bár amit mond, az testet ölt
s elárad mindenütt.
Forrás: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2009. június 27-28.