Komzsik István

1938-ban született Nagyváradon. A kolozsvári egyetemen végzett magyar irodalom szakot. Először az Utunk közölte versét 1962-ben. [1986-ig tanított Marosvásárhelyen, majd Magyarországra költözött. Színpadi műveket is írt.]

TÁVLATOK

Elnézem kékeszöld szemed,

S hogy homlokod felett

Vibrál

Egy messzi csillag.

És nem tudom már,

Melyik van közelebb.

ŐSZ

Úgy ült az ősz a fákon,

Mint tollufosztó vén anyóka,

S a sárga tollakat

A barna földre szórta,

Fázott a késődélutáni nap,

S a bokrok gyérülő hajába

Párát font a hűvös alkonyat.

Köröttünk érett magvakat

Hintett a szél.

Zizzent a csönd és karcsú volt az este,

Tiltó szavad

Könnyű, szakadt fonálként szállt a csendbe,

S mint

Ezerkarú ruhátlan erdő

A csillagos eget —

Öleltelek.

Aztán szürkét .kevert a fény...

Tested köré

A hajnal szél-kendőt kötött.

És így feküdtél mozdulatlan

Ős törzsek között,

Míg fönn a fákon dúdolt az ősz,

A tollufosztó vén anyóka

A sárga tollakat csak szórta, szórta,

És azóta,

Őszi fák alatt,

Ha zizzenő avarban járok,

Ott jössz velem, s hozol magaddal

Biztatást, kedvet, hitet

— Hozod az örök anyaságot.

SZERETŐK

— Nézd, hogy tépi a szél az ágat!

Eltöri, meglásd!

— Ne aggódj, kedvesem,

Szeretők ölelik így egymást.

ÚTÉPÍTŐ

Az út idő,

És benne percek a kövek.

Az útépítők

Időt építenek.

Útépítő vagyok.

Perceim súlyos gránitkövek.

Amint rakom,

Kezemmel

És egész magammal érzem

Szilárd értelmű

Érdes testüket,

Az előremozgó időbe illenek,

Mint beszédbe illenek a hangok,

Mint anyagba illik az atom,

S mint azok,

Kik azonos utat építenek.

Én részeimmel egészemet adom.

És részévé válok az egésznek.

Az úton jövők

Majd hozzám is elérnek,

S egy percen

Rajtam haladnak

Tovább, így leszek én.

— S dolgozva te is így leszel —

Az örök idő, a halhatatlan

EMBER,

És így vagyok én mint rész —

A VILÁG.