1937. március 2-án született Déván. Elektrotechnikai középiskolát végzett. Jelenleg a koölozsvári bábszínház művésze. Első versét 1958-ban az Utunk közölte. [További sorsa ismeretlen. A ROMIL nem tesz róla említést.]
ORDÍTNÉK
A szemaforok bánatosan pislogtak
utánad. S az eső eleredt.
Azóta esik...
Beiegörnyedtek a fák,
az ereszek, a kerekek
és te észrevétlen ülsz a távolság
ezüst-kék hajlatán.
Ne fogadjátok be, állomások:
állomása én vagyok!
göngyöljék vissza pályáját
acél-párhuzamok!
Elmentél és nem tudok semmit rólad.
Kapkodva jár szemem, szívem és gondolatom:
a tárgyak összezsugorodnak,
érzik társtalanságom,
neved se önti ki torkom —
(kit hívnak még úg mint téged én?)
elmentél s emléked ül bennem,
torkomat szorítva szívem peremén...
BALLADA-MADARAM
Madaram, madaram
mióta kereslek
(Bronz szárnyaid voltak,
kő-tollaid csapkodtak,
messzire kergettek...)
Mindennapos bukdácsolások,
el nem kacagható örömök,
megjárt és ismeretlen utak,
magányos és boldog balkonok —
hosszan kísérő, villanásnyi tekintetekben,
zizegő eső-szél áhítatában,
virágok, kórok zenéjében kerestelek...
(Bronz szárnyaid voltak,
kő-tollaid csapkodtak,
messzire kergettek...)
Kerestelek szóval, füttyel, s nem talállak.
De megkérem az erős törzsű fákat,
megkérem, ha lombjaik közt látnak:
őrizzék meg évgyűrűikben neved,
ágaikon egyetlenegy simogatásod.
madaram, madaram: boldogtalanságom ...
(Bronz szárnyaid voltak,
kő-tollaid csapkodtak,
messzire kergettek...)
Madaram, madaram,
mióta kereslek . . .
KOMOLY JÁTÉK
Legtömörebb mozgásunk a munka;
Én úgy nevezném: piros pantomim!
A barlangtól az Űrig,
a történelemtől a valóságig
szép jelképek paraboláján at,
egy tiszta csillagrendszer
mozgását,
mozdulatát —
a tömörség tudatos harmóniáját.
ritmusát.
dimenzióját
mély élményként hoztuk
és adjuk egymásnak át. —
Értelmünk, karjaink, nagy piros lobogásban!
Mozdulatunk erővel tölti be a teret,
és mind nagyobb felelősséggel
így élünk tovább!
Mert életünk ez a szép
komoly játék,
mi megmarad. — A korszakért
e piros pantomim!
KÖZÖMBÖS KISVÁROSI VASÁRNAPOK
Hat napon át dolgozott az óra,
és koránkelö fáradalmát
végre nem csengeti el —
senkit sem költnek fel végszóra.
Még korán van, ma pihenni kell. —
De már az utcán,
kopogó köveken
látványos menetbe kezd az öregek
templomba igyekvő serege
— Jó reggelt! — Jó reggelt...
Salétrom színű, különös
középkori menet ez.
Harangoznak: bim, bam ...
Egyre kevesebb jelentőséggel azoknak,
kik már tudják, hol az isten —
és másik oldalukra fordulnak.
A lélek intim pillanatait már
kijátszottak. A harangozok
már csak megszokásból húzzák -—
a Vatikánnal együtt ezt ők is tudjak. —
A harangszó után kelőknek: Jó napot!
Kilenckor még üresek az utcák.
(Egy korai macska rohan át
a járdán, nyávogja saját árnyékát.)
Az udvarokon pongyolás termetek
zilált dajerekkel,
kezükben tejesüveggel,
s az éjszaka illatával: le s fel lebegnek.
Gyermekcsivitelés,
rádiórecsegés,
edénycsörömpölés
száll keveredve küszöbről küszöbre ...
Indul az örökös húsleves illata
és letelepszik a kapuk alá, mint a pletyka
és jön a postás,
hordja a hírt vagy a vállvonogatást.
Mindenki tudja, hogy ki mit ebédel.
Később változnak a fények —
az utcán, téren
szaporodik a látnivaló:
a ruha-bemutató,
a bájos fecsegések,
a most induló,
mindenható
zsíros-összeköttetések,
a békés, kínos együttélések ...
A gyermekkocsik feletti gügyögés,
a Fiat utáni remegés,
a nikkelezett közérzet,
amiben elvérzett
sok nagy elképzelés ...
Majd ezer kézcsók és
üdvözlöm után
vérnyomást dagasztó ebéd —
majd dívány,
míg kigyúlnak a csillagok ...
Az asztalon a reggeli lapok:
„Lefényképezték a Hold
túlsó oldalát" — Kit?...
"Dél-Vietnámban... megvakít...
ég valaki...
ölnek valakit. . ."
No: „Játszunk egy ulti partit?"
SZÉNACSINÁLÁS
Kaszálják a rétet. Villan a vas.
Eldől a zöld, a hullámzó
zizegés és riadtan
cirpel tücsök és szökken a szöcske:
háza és tája borult rá.
Összeomoltak a zöld-alagutak,
és ámyéktalan a forró fény.
Holnap már messzebb az ég —
a fáknak kedvez minden évszak? . . .
(Ó, bogár szomorúság!)
Megszárad s illattá válik lassan. —
Szokatlan illattá s zizegéssé.
Meredten várják a hajnalt,
s a harmat már semmit se ér:
száradó szívük még őrzi a föld melegét.
Boglyába rakodnak vigasztalásul:
itt másznak fel a szentjánosbogarak —
estefelé, csillagoknak ...
Elviszik szekérre rakva, döcögős utakon.
S ahol elvonul e volt-végtelen rét,
egy-egy szál hull a porba,
törötten jelzi az utat:
a rét itt véget ért! ...
És alkonyatig sírnak a kerekek —
vonulnak boglyák s tünő szekerek...