D. Szabó Lajos

1937. március 2-án született Déván. Elektrotechnikai középiskolát végzett. Jelenleg a koölozsvári bábszínház művésze. Első versét 1958-ban az Utunk közölte. [További sorsa ismeretlen. A ROMIL nem tesz róla említést.]

ORDÍTNÉK

A szemaforok bánatosan pislogtak

utánad. S az eső eleredt.

Azóta esik...

Beiegörnyedtek a fák,

az ereszek, a kerekek

és te észrevétlen ülsz a távolság

ezüst-kék hajlatán.

Ne fogadjátok be, állomások:

állomása én vagyok!

göngyöljék vissza pályáját

acél-párhuzamok!

Elmentél és nem tudok semmit rólad.

Kapkodva jár szemem, szívem és gondolatom:

a tárgyak összezsugorodnak,

érzik társtalanságom,

neved se önti ki torkom —

(kit hívnak még úg mint téged én?)

elmentél s emléked ül bennem,

torkomat szorítva szívem peremén...

BALLADA-MADARAM

Madaram, madaram

mióta kereslek

(Bronz szárnyaid voltak,

kő-tollaid csapkodtak,

messzire kergettek...)

Mindennapos bukdácsolások,

el nem kacagható örömök,

megjárt és ismeretlen utak,

magányos és boldog balkonok —

hosszan kísérő, villanásnyi tekintetekben,

zizegő eső-szél áhítatában,

virágok, kórok zenéjében kerestelek...

(Bronz szárnyaid voltak,

kő-tollaid csapkodtak,

messzire kergettek...)

Kerestelek szóval, füttyel, s nem talállak.

De megkérem az erős törzsű fákat,

megkérem, ha lombjaik közt látnak:

őrizzék meg évgyűrűikben neved,

ágaikon egyetlenegy simogatásod.

madaram, madaram: boldogtalanságom ...

(Bronz szárnyaid voltak,

kő-tollaid csapkodtak,

messzire kergettek...)

Madaram, madaram,

mióta kereslek . . .

KOMOLY JÁTÉK

Legtömörebb mozgásunk a munka;

Én úgy nevezném: piros pantomim!

A barlangtól az Űrig,

a történelemtől a valóságig

szép jelképek paraboláján at,

egy tiszta csillagrendszer

mozgását,

mozdulatát —

a tömörség tudatos harmóniáját.

ritmusát.

dimenzióját

mély élményként hoztuk

és adjuk egymásnak át. —

Értelmünk, karjaink, nagy piros lobogásban!

Mozdulatunk erővel tölti be a teret,

és mind nagyobb felelősséggel

így élünk tovább!

Mert életünk ez a szép

komoly játék,

mi megmarad. — A korszakért

e piros pantomim!

KÖZÖMBÖS KISVÁROSI VASÁRNAPOK

Hat napon át dolgozott az óra,

és koránkelö fáradalmát

végre nem csengeti el —

senkit sem költnek fel végszóra.

Még korán van, ma pihenni kell. —

De már az utcán,

kopogó köveken

látványos menetbe kezd az öregek

templomba igyekvő serege

— Jó reggelt! — Jó reggelt...

Salétrom színű, különös

középkori menet ez.

Harangoznak: bim, bam ...

Egyre kevesebb jelentőséggel azoknak,

kik már tudják, hol az isten —

és másik oldalukra fordulnak.

A lélek intim pillanatait már

kijátszottak. A harangozok

már csak megszokásból húzzák -—

a Vatikánnal együtt ezt ők is tudjak. —

A harangszó után kelőknek: Jó napot!

Kilenckor még üresek az utcák.

(Egy korai macska rohan át

a járdán, nyávogja saját árnyékát.)

Az udvarokon pongyolás termetek

zilált dajerekkel,

kezükben tejesüveggel,

s az éjszaka illatával: le s fel lebegnek.

Gyermekcsivitelés,

rádiórecsegés,

edénycsörömpölés

száll keveredve küszöbről küszöbre ...

Indul az örökös húsleves illata

és letelepszik a kapuk alá, mint a pletyka

és jön a postás,

hordja a hírt vagy a vállvonogatást.

Mindenki tudja, hogy ki mit ebédel.

Később változnak a fények —

az utcán, téren

szaporodik a látnivaló:

a ruha-bemutató,

a bájos fecsegések,

a most induló,

mindenható

zsíros-összeköttetések,

a békés, kínos együttélések ...

A gyermekkocsik feletti gügyögés,

a Fiat utáni remegés,

a nikkelezett közérzet,

amiben elvérzett

sok nagy elképzelés ...

Majd ezer kézcsók és

üdvözlöm után

vérnyomást dagasztó ebéd —

majd dívány,

míg kigyúlnak a csillagok ...

Az asztalon a reggeli lapok:

„Lefényképezték a Hold

túlsó oldalát" — Kit?...

"Dél-Vietnámban... megvakít...

ég valaki...

ölnek valakit. . ."

No: „Játszunk egy ulti partit?"

SZÉNACSINÁLÁS

Kaszálják a rétet. Villan a vas.

Eldől a zöld, a hullámzó

zizegés és riadtan

cirpel tücsök és szökken a szöcske:

háza és tája borult rá.

Összeomoltak a zöld-alagutak,

és ámyéktalan a forró fény.

Holnap már messzebb az ég —

a fáknak kedvez minden évszak? . . .

(Ó, bogár szomorúság!)

Megszárad s illattá válik lassan. —

Szokatlan illattá s zizegéssé.

Meredten várják a hajnalt,

s a harmat már semmit se ér:

száradó szívük még őrzi a föld melegét.

Boglyába rakodnak vigasztalásul:

itt másznak fel a szentjánosbogarak —

estefelé, csillagoknak ...

Elviszik szekérre rakva, döcögős utakon.

S ahol elvonul e volt-végtelen rét,

egy-egy szál hull a porba,

törötten jelzi az utat:

a rét itt véget ért! ...

És alkonyatig sírnak a kerekek —

vonulnak boglyák s tünő szekerek...