Hajónapló - tanulmány a Korunk részére (2017 novemberi szám)

CSEKE GÁBOR:

Vitorlaének – elkésett nemzedékesdi, kirajzás

(Hajónapló egy újratöltött, fél évszázados antológiához)

1. Az alábbi jegyzetek, bár elkerülhetetlenül személyes jellegűek, inkább a szerkesztő szerepét felvállaló szerző munka közbeni gondolatait, meglátásait és adalékait összegzik – emellett a szóban forgó könyvvel kapcsolatos (egyik) társszerzői mivoltomat sem kívánom megtagadni.

Egyben elmondanám, mi késztetett arra, hogy öt évtized elteltével elővegyem és leporoljam azt a Vitorla-ének című antológiát, amelyben 27 más szerzővel egyetemben, magam is ifjú versíróként léptem a közönség elé 1967 tavaszán.

Ma is vallom: az eseménynek bizony, nagy feneket kerített akkoriban az irodalmi közvélemény – és nem csak! –, személyes emlékeim mégis inkább a külső szemlélőéhez hasonlatosak. Mint szerző, természetesen, büszke voltam a könyv megjelenésére, arra, hogy magam is ott lehetek a többi szerző közt, az esemény mégsem hatott rám elemi erővel és a meghatározó pillanatok kivételes hangulatával.

Bemutatkozó verskötetem akkor félig-meddig elfogadva, megszerkesztve, szerkesztőileg előzőleg agyondicsérve, ott feküdt már az Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségének asztalán, a Forrás-sorozat egyik „reményteljesnek” tartott köteteként. Annak megjelenése, majdani fogadtatása foglalkoztattak akkor igazából engem, az antológia megjelenése inkább csak enyhítette a bennem feszülő szereplési vágyat. (Utólag visszatekintve, gyaníthatóan nem voltam egyedüli e „kívülállósággal”: rajtam kívül Balla Zsófia, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Molnos Lajos is ott álltak már, saját kötettel a szerzővé avatás küszöbén, vagy éppen átlépték azt; gondolom, azért egyikünk sem „hasonlott meg” a közös fellépés megkésett élménye miatt...)

2. Az eseményre, az antológia megjelenésére – a romániai magyar könyvkiadás képviseletében az Ifjúsági Könyvkiadó – a kiadás éveként feltüntetett 1967 előtt – már több éve készülődött.

A második világháború után feltűnt romániai magyar költők adig csupán egyetlen közös antológiával jelentkeztek, még 1950-ben; az akkori, csoportosnak látszó nemzedéket (Bárdos B. Artur, Hajdú Zoltán, Márki Zoltán, Majtényi Erik és Szász János személyében) öten képviselték. (Ötven vers. Az előszót írta Gaál Gábor, 1950). A későbbi Vitorla-ének-hez képest jóval szegényesebbnek és egyoldalúbbnak nevezhető szerzői mezőny a maga korában sem volt túlságosan nyitottnak nevezhető; elvileg akár olyanok is szerepelhettek volna benne – ha nemzedéki névsorolvasás lett volna a cél –, mint Székely János, Bodor Pál, Tóth István vagy Bajor Andor.

A szűk metszetű csoportos jelentkezés ezért aztán közönséges ideológiai demonstrációvá silányul, amelynek veszélyeit két őszintének szánt Majtényi-verssor kitűnően megvilágítja: „Ha tükrünk nem volna, / Milyen szépek lennénk.”

De létezik a tükör, emiatt aztán az Ötven vers, olvasatában, jobbára irodalomtörténeti adalékként maradt fenn az irodalmi köztudatban. Szerzői hangsúlyosan a maguk csoportosan is pártos elkötelezettségükről tettek hitet vele, hivatalos belépőjegyet nyerve ezáltal az új szellemű irodalom derékhadába.

A rá következő tizenhét esztendőben nem is került sor eszmeileg ennyire egybevágó, ideológiailag „érett” kollektív jelentkezésre.

(A jelen embere azt is gondolhatná, hogy ennek egyetlen oka az utánpótlás – megfelelő fiatal költők – hiánya. Ez viszont így hamis: költők, mint mindig, akkor is voltak, vannak és lesznek.)

3. Költőnemzedékekben – korcsoport értelemben – sosem volt hiány. Elég, ha Kányádi Sándorra, Páskándi Gézára, majd a Forrás-könyvsorozat beindulását fémjelző Lászlóffy-testvérekre, Aladárra és Csabára, Szilágyi Domokosra, Hervay Gizellára, Veress Zoltánra és a többiek jelentkezésére, irodalmi helykeresésére gondolunk, amely túlmutatott minden előző kirajzáson. Az pedig a korabeli történelmi-közéleti eseményeknek tudható be, hogy nem nyílt alkalmuk közös kiadói platformon, egységes vértezetben fellépniük.

Az ötvenes évek elején a szovjet valóságot meghatározó, azt erőteljesen bomlasztani látszó „olvadás”, némi késleltetéssel, kihatva a szocialista tábor tagországainak közérzetére is, egyfajta irodalompolitikai liberalizációt indított be, amelyből helyenként erőteljes társadalmi mozgolódások is származtak (elég, ha csak a lengyel és a magyar '56-ra, azok következményeire, tágabb kisugárzására gondolunk), a fékeket kezükből kiadni nem akaró hatóságok mindenütt ultraforradalmi, partizán, avangárd reakcióktól tartottak, s azoknak igyekeztek elejét venni. Ez a kétségbeesett ideológiai igyekezet a fiatal alkotók bármifajta csoportos jelentkezését ellehetetlenítette – bár ez csak egy bizonyos határig sikerülhetett. Az eszmei erjedésnek ugyanis, a tiltásokon túl, csak úgy lehetett gátat vetni, ha látszólag engedékeny ellenlépések is történnek, melyek képében bizonsági szelepek lépnek működésbe.

Ilyen esemény volt példának okáért Magyarországon az Új írás folyóirat elindítása (1961) a magyar irodalom sokszínűségének biztosítása végett; ezt bővítette ki újabb lehetőségekkel a Mozgó Világ alapítása (1971), majd időszaki szemléből folyóirattá avanzsálása.

Romániában a Luceafãrul című irodalmi hetilap 1958-ban váltotta föl látványosan az 1948-as alapítású Tânãrul scriitor (Fiatal író) folyóiratot, amely kezdetben a „tiszta eszmeiségű” fiatal kommunista írók bukaresti iskolájának fórumaként működött; a Luceafãrul-t pedig, minden lényegi profilváltoztatás nélkül, a fiatal írótársadalom szabadabb-újítóbb szellemű ideológiai műhelyeként határozták meg, irányítását a kommunista ifjúsági szervezet vezetőségére bízva.

Nem sokra rá, a lap kisugárzása nyomán, a romániai könyvkiadás megteremtette a fiatal román lírikusok önálló jelentkezését szorgalmazó Luceafãrul verseskönyv-sorozatot.

A romániai magyar irodalom viszonylatában e sorozat szolgált követendő/követhető mintául a Forrás-sorozat 1961-es beindítására is.

4. A ma már csak emlékeiben létező bukaresti Ifjúsági Könyvkiadó egykori szerkesztői, illetve közeli munkatársai tudnának igazán hitelesen és árnyaltan vallani az antológia történetének valós körülményeiről, hátteréről. E tanúságtétel hiányában jobbára spekulációkra szorítkozunk – a koronatanúk már végleg nincsenek köztünk. De élnek még a szerzők (a népes mezőnyből nyolcan igazoltak át mostanig az örök vadászmezőkre) s él még a kötet szakmai lektora, Jancsik Pál is.

És mindenek előtt a tények beszélnek.

Tény ugyanis, hogy a Vitorla-ének antológia, végső formájában sem kimondottan hurráoptimista kicsengésű – a tépelődő, kételyeket ébresztő hang is szerepel benne jócskán, ebből arra következtethetünk: komoly egyensúlyozásra volt szükség ahhoz, hogy a kiadványtól elvárt bizakodás, életigenlés, az új idők melletti nyilt kiállás váljék döntően uralkodóvá a könyv egészében.

Tény továbbá a néhány esztendőre elhúzódó, késleltetett szerkesztési folyamat, a hosszasan nyitva tartott, állandó javításra erőltetett tartalomjegyzék, illetve azok a viták, melyeket a Vitorla-ének megjelenése kiváltott.

5. A Vitorla-ének, illetve szerzőgárdájának fogadtatásában két fő vonulat rajzolódik ki ma is.

Egyikük, túlbecsülve a kötet konjunkturális szerepét, elismerését nagylelkűen a kiadvány irodalmi értéktartományára is rávetíti. Úgy áll hozzá, mintha csak egyetlen szerző csalhatatlan művével lenne dolga. Ez a fajta megközelítés jórészt impressziókra épül, publicisztikai eszközökkel közelít a könyvhöz, erőteljesen relativizáló. Alaphangjára az idén elhunyt Kántor Lajos értékelése a jellemző példa. „A Vitorla-ének — ha egészében nézem — nem olyan kötet, amely feljogosítna a fanyalgásra. És hogyan ítélhetnénk meg egy antológiát másként, mint egészében? Persze hogy érdekelnek a már kirajzolódó egyéni arcélek is, mégis leginkább a lírai „csoportkép"-re vagyunk kíváncsiak: milyen irodalmunk állapota, közérzete 1967-ben, hogyan tükröződnek eszményei 'a legtisztább és legjelentősebb pillanatban', a pályakezdéskor?” (Kántor Lajos: Irigység és tanulság. Utunk, 1967 / 29) E vonulatban ugyanakkor kivételt jelez az a fajta gyors reagálás, amivel az akkor még egyetemista Molnár Gusztáv a kötet jelentősége mellett, a fiatal nemzedék nézőpontjából foglalta össze eszmei következtetését: „Tanuljunk már meg egyszer kételkedni, s a kérdéseket ne csak azért tegyük fel, hogy felelhessünk rájuk. Találjuk meg a módját, hogy az egyetemes ne legyen üres, tehetetlen, ellenséges erők szegüljenek benne, s vessék széjjel a mázt, ha nem elég erős!” (Molnár Gusztáv: Tiszta lelkiismerettel. Gondolatok a Vitorlaénekről – megjelenése napján. Ifjúmunkás, 1967. június 29.)

A másik vonulat, kendőzetlen kritikával viszonyulva az antológiához, minimalizálni igyekezvén az irodalomtörténeti pillanat szerepének fontosságát, előszeretettel kérdőjelezi meg a kötetbeli művek értékszínvonalát. Ama nyilvánvaló alapigazságból kiindulva pedig, hogy nem minden induló költőből lesz törvényszerűen befutott alkotó, a népes mezőnyre vonatkozó kételyeket ébreszt, s mintegy féltucatnyira zsugorítaná az általa elképzelt irodalmi versenyfutás befutóinak számát.

Az álláspont esztétikailag igényes képviselőjeként Szilágyi Domokos fogalmaz meg érvényes következtetéseket: „A Vitorla-ének most: újabb huszonnyolc személyre szóló belépő a vers birodalmába. Hogy a huszonnyolc közül hányan töltenek itt huzamosabb időt, hányan nyernek állampolgárságot – esetleg díszpolgárságot – : majd elválik. E tekintetben korai volna ítélkeznünk; e tekintetben minden antológia – mint könyv – : korai. Más tekintetben viszont: ez a könyv – mint antológia – : kései. De még mennyire. Nem nagy dicsőségére a kiadónak: a szerkesztgetés ideje alatt néhány itt szereplő fiatal költő önálló kötettel jelentkezett, másoké sajtó alatt van. [...] Költőink jelenség-voltát csak az indokolja, hogy verset írnak, hogy kötetük még (tisztelet a kivételeknek) nem jelent meg; de ezen belül: vannak itt tizennyolc évesek és harmickét évesek, akarnokok és tehetségek, együgyűek és bölcsek – végső soron: dilettánsok és költők egyaránt. Ez idő szerint, ugye. Legyünk méltányosak: a más erényeit szívesen vállalja ki-ki, hibáit annál kevésbé. Az effajta Jelenség-közösködés nem becsületes dolog. A Jelenség uniformist is jelent – s valóban érződik is ilyesmi, abban pl. ahogy költőink leróják az adót szülőatyjuk, Lászlóffy Aladár iránt –, de az uniformis a költészet ellensége. Előlegezzük hát a tiszteletet a kb. féltucatnyi költőnek, aki az antológia szerzői közül kiválik. Ez már az idő – vagy, amint a Jelenség oly gyakran, hitelesen vagy csak szajkó-módra hangoztatja – : az Idő dolga.” (Szilágyi Domokos: Huszonnyolc. Igaz Szó, 1967. szeptember, 427-430. old.)

Ez utóbbi szemlélet egészével azért sem könnyű vitába szállni, mivel akármilyen prognózis, bár tényeken alapszik, sosem borítékolható teljes biztonsággal; a költővé-íróvá válás ugyanis sosem lesz a tehetség nagyságának mértéke – költő egyként lehet mind az eredeti hangú, a zseniális, mind a középszerű verselőből egyaránt. Az értékszintjeik közötti különbségek nem kérdőjelezhetik meg alkotói mibenlétük lényegét.

6. Igaza van Szilágyi Domokosnak akkor, amikor rámutat: a Vitorla-ének népes szerzőgárdája távolról sem nemzedék, a szó közös csoportosulást jelző értelmezésében. Közösként felmutatott platformjukat mesterségesen teremtették meg a kötet révén. E kényszer-eljárás mindenképpen az időbeni feltorlódás számlájára írandó, a kritikákban is gyakran szóvá tett késlekedés helyezte egy gyékényre a huszonnyolcakat. A számszerűségében imponáló csoportból eleve nem lehetett olyan egységes, karakteres arcvonal, mint a nagyváradi legendás Holnap antológia két kötete (1908, 1909) körüli tömörülés, vagy az erdélyi Tizenegyek (1923) szerzői csapata, jóval később pedig az anyaországi Kilencek (generációs kötetük, az 1965/66-ban már készen álló Elérhetetlen föld – amelyet nemzedéktársuk szerkesztett – számos ideológiai hercehurca után, 1969-ben láthatott csak napvilágot s rekordidő alatt elfogyott. Az ELTE bölcsészkarán verbuválódott nemzedék (név szerint: Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János Péntek /Molnár/ Imre, Rózsa Endre, Utassy József) „Canossa-járását az irodalompolitika útvesztőjében az egyik szerző, Oláh János így idézi fel: 'Az antológia megjelenése irodalmi életünk csodája, a monolitikus szervezettség ritka kudarcainak egyike'. Két kiadói visszautasítás után Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László és Váci Mihály pártfogó ajánlásával magánkiadásra gondoltak, de erre sem kaptak engedélyt. Fentiek közbenjárására végül Darvas József, az Írószövetség akkori elnöke intézte el, hogy az Ifjúsági Lapkiadó gondozásában mégis napvilágot lásson kötetük. 'Addigra természetesen már a boltokban volt az a két antológia is /Első ének, Kozmosz K. 1968; Költők egymás közt, Szépirod. K. 1969/, amelyeket a kiadók jóval a mi elutasításunk után kezdtek szervezni'. Az antológia körüli színjáték időszakában folyóiratot is próbáltak indítani. A Kísérlet c. lap három száma – előzetes engedéllyel! – el is készült; Váci Mihály közbenjárására Molnár Mátyás, a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója vállalta a kiadást – de megjelenés előtt, 1970-ben elkobozta a rendőrség a számokat”... In: G. Komoróczy Emőke: A Kilencek. 2007. Magyar Elektronikus Könyvtár).

Ami a Vitorla-ének-et illeti, bizony, voltunk ott „kakukktojások” éppen elegen, s az erő nem is a teljesítmény szellemi jellemzőjeként, inkább a szerzőcsapat fizikai súlyával hatott. Azt demonstrálta, a romániai olvadás korszakának küszöbén, hogy egy új, népes sereg készen áll többé-kevésbé újító szellemben belépni az erdélyi irodalomba.

Amelybe a maga módján aztán ki-ki valóban be is lépett. Abban a pillanatban pedig, amikor ez bekövetkezett, kezdetét vette egyúttal a szétválás, a kirajzás elkerülhetetlen folyamata (ez még azok esetében is igaz, akik a huszonnyolcakon belül valamiféle közös nemzedéki platformon álltak –; ezt a folyamatot kíséreltem meg az antológia „újratöltésével” irodalmilag is dokumentálni. Az antológia megjelenése utáni viták (különösen az Ifjúmunkás Vitorla-ének vitája) ugyanis a lehető legélesebben vetették föl – bár létezését a hivatalos álláspont hevesen tagadta – a nemzedéki kérdés jelentkezését és mibenlétét, a megújulásban játszott szerepét a romániai irodalomban.

7. A Vitorla-ének korabeli, illetve kései értékelésének egyik egybehangzó kulcsmegállapítása: szerzői csak részben, távolról se látványosan szakítottak a konzervatív költői hagyományokkal; „csöndes duhajoknak” bizonyultak egy olyan csapszékben, melyben legtöbbször életre-halálra szóló megújító küzdelmekre sarkall az élet. Az e tekintetben viszonylag egységes verseszményhez ugyanakkor jelentékeny gondolati „jólfésültség” is társult, ami hivatalosan elfogadhatóvá tette – a kor domináns ideológiája számára is – egy ilyen kötet eredendően „avangárd” jellegét.

Markó Béla – a Körössy P. Józseffel közösen készített – A magyar kártya című beszélgetőkönyvében (Kossuth, Budapest, 2013) emlékeztet azokra a tanulságokra, melyeket a Vitorla-éneket követő, sorrenben a második fiatal költői antológia (Varázslataink. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974) kezdeményező szerkesztőjeként leszűrt magának. Említett kötet jellemzően a Vitorla-énekhez hasonlóan, alapos adminisztratív-ideológiai hercehurcákon ment keresztül – olyannyira, hogy Markó adott ponton felhagyott a szerkesztéssel, a munkát Jancsik Pálnak adva át; a helyzet keserű humora, hogy az általa jegyzett címadó verset a cenzúra kitanácsolta ugyan a kötetből, de nem a címlapról, ahol azóta is hirdeti a korszak ellentmondásos voltát. Markó szerint a versek közölhetővé „rázódása” ez esetben is egyfajta eszmei-művészi nivellálást hozott, s a kötet megjelenése már nem hatott a meghatározó, rendkívüli események erejével. Pedig ugyanolyan korszakjelző kiadvány volt a maga idejében, mint az úttörőnek tekintett Vitorla-ének.

Nem véletlen, hogy a Vitorla-ének utáni, fiatal szerzők antológiái – a Varázslatainkkal egyazon évben megjelent Szövegek és körülmények (esszék, Kriterion), az egy év múlva ezt követő Hangrobbanás – a bánsági fiatal költők antológiája - (Facla, 1975), majd a Kimaradt szó (Kriterion, 1979), az Ötödik évszak (Igaz szó kiadása, 1980),illetve a Bábel tornyán (az Echinox szerzőinek antológiája, 1984) többé-kevésbé törvényszerűen hasonló utat jártak be az összeállitástól a megjelenésig, mint az írásunk tárgyául kijelölt versgyűjtemény, hűen igazodva a romániai irodalom egészének meghatározó kéregmozgásaihoz és konjunkturális viszonyaihoz, a maga hepehupáival és kanyarjaival egyetemben.

A Vitorla-énekről beszélve, tulajdonképpen minden olyan antológiáról is szólunk egyúttal, melyek időről időre, konjunkturálisan is alkalmas pillanatokban, fiatal szerzői évjáratoknak kínált esélyt – olykor ugyancsak megkésve – a kirajzásra, és a majdani integrációra az irodalmi életbe.

8. Az 1989 előtti, fiatalok költészetét bemutató antológiák vitathatatlanul segítették az esztétikai-ideológiai „túlnyomás” levezetését. Akaratlanul is, lehetőséget nyújtottak az eszmei éberség élesben való gyakorlására, próbatételt jelentettek alkotók, szerkesztők, kiadók számára, munkát adtak a kritikusoknak és a gyakorló ideológusoknak, a hatalom képviselőinek. Az antológiák száma, ha nem is látványosan, de idővel észrevehetően gyarapodott, de a könyvszerkesztés szabadsága igazából csak a rendszerváltozással következett be. Ma már azt is tudjuk, hogy mindez távolról sem járt együtt a könyvkiadás anyagi támogatásának fellendülésével.

Az 1989 utáni évtizedekben látványosan megszaporodott antológiákat nehéz lenne pontos leltárba-rendszerbe foglalni, elvileg ugyanis szabad az út mindenfajta kiadói kezdeményezés előtt – amennyiben sikerül biztosítani a hozzá szükséges gazdasági hátteret. Lehetőségek és akadályok, esélyek és alkalmak az egész magyar nyelvterületen nagyjából hasonlóak – így a magyar nyelvű kiadványok sorában is se szeri, se száma. Ezek között jócskán találni olyanokat, melyek fiatal, illetve közlési fórumhoz nehezen jutó szerzőket igyekeznek érvényesíteni – nem egyszer minden kritika és szakmai körültekintés nélkül.

A gyakorlatilag felbecsülhetetlen termésből alább néhány vonulatot emelnék ki, melyek jelzik, hogy a Romániában élő fiatal magyar szerzők jelentkezése és irodalmi jelenléte milyen utakon-módokon valósul meg. Azt is mondhatnánk, hogy egy verselő fiatal előtt ma már nem áll semmiféle akadály – a művek tényleges létrehozásán kívül. A hagyományos fórumok mellett, ma már nagy számú, határokat nem ismerő online felület kínálkozik a közléshez, ugyanakkor a hallgatóság előtt születő, stand up költői gyakorlat is mindinkább híveket toboroz és fórumokat teremt magának. (Ehhez képest egy papíralapú versantológia ma már anakronisztikusan is hathat.)

a) Ennek ellenére, érdemesnek találom példaként kiemelni azt a még élő irodalmi köri gyakorlatot, mely a hagyományos utat követi. E tekintetben megemlítendő az a hagyomány, amit a több mint fél évszázados gyergyószentmiklósi Salamon Ernő (ma: Kercsó Attila) irodalmi kör teremtett, aki 2016-ban már negyedik közös szerzői antológiáját mutathatta be, Találkozások IV címmel. (A következetesen őrzött cím mellett római számok jelzik az antológia-sorozat alakulását.) Azon túl, hogy a köri tevékenység eredményes munkájaként felmutatott művek irodalmi ajánlólevelet is jelentettek a szerzők számára, a kritikai szembesülés lehetőségeit is megteremtették a nyilvánosság bevonásával. Együtt szerepelnek e kiadványokban a már többszörösen bizonyított, befutott szerzők a legfiatalabbakkal, akik a kör utánpótlását jelenthetik. Az időről időre megjelenő antológiával ugyanakkor a gyergyószentmiklósi írók egy hivatalosan nem létező, lokális irodalmi fórumot pótolnak.

Hasonló meggondolás hívta életre Máramarosszigeten, 1994-2007 között a Máramarosszigeti Havasok című, antológiának álcázott folyóiratot, amely a Kolozsváron élő Gotha Róbert Milán fiatal költő szerint a helyi magyar szerzők „menhelye volt abban a városban, ahol egy magyar nyelvű hetilap nem vészelte át az egy évet.”(http://www.szigetiporta.ro/kultura/454-a-masik-fabri)

Az antológiát Dr. Serényi-Sprenger Ferenc szerkesztette, néhai Fábri Sándor költő segítségével. Kitartó erőfeszítésüknek, a ma már fellelhetetlen lapgyűjteményeken kívül, alig van hivatalos nyoma. (Elképzelem, hogy egy ilyen antológia fenntartása, kivitelezése legalább akkora – ha nem lényegesen több – akadályt győzött le, energiát emésztett föl, mint ama legendássá magasztosult Vitorla-ének...)

b) Kitaposott utakat követ, saját elgondolásban az a Fagyöngy című könyvsorozat (1993-1997 között), melyet a székelyudvarhelyi Ablak folyóirat és főszerkesztője, Majla Sándor szorgalmazott. (A címet korábban már egy 1937-es prózai antológiai is viselte, amit Révai adott ki, s benne többek között Márai Sándor, Kosztolányi Dezső, Tamási Áron, Nyirő József is szerepelnek). A kezdetben felkéréses alapon szerkesztett, később bővebb anyagból válogató kötetekben az erdélyi költészet képviselői többé-kevésbé rendszeresen képviseltették magukat. A sorozat megszakadása után pár évvel, a csíkszeredai Pro Print Kiadó és a Hargita Kiadóhivatal vállalkozott „egy erdélyi irodalmi antológia közös kiadásának évente megismétlődő szép és nemes feladatára. Erdélyi Szép Szó 2000 címmel összeállítottuk az erdélyi költők és prózaírók tavaly megjelent legjobb írásaiból válogatott, több mint ötven erdélyi író, költő alkotásait bemutató antológiát. Válogatásunk az erdélyi és magyarországi kulturális és szépirodalmi lapok, folyóiratok (Látó, Székelyföld, Helikon, Korunk, A Hét, Alföld, Hitel, Jelenkor, Forrás, Kortárs, Élet és Irodalom, Bárka, Tiszatáj stb.) számait alaposan áttekintve készült” – olvasható Ferenczes István, a Székelyföld folyóirat alapitó főszerkesztője szándéknyilatkozatában a Pro Print kiadó honlapján. Az azóta is folyamatosan megjelenő vegyes műfajú Erdélyi Szép Szó antológia, a műfaj korlátainak megfelelően, elsősorban a válogató szerkesztők (Fekete Vince, 2010-től Lövétei Lázár Lászlóval együtt) tájékozódási és ízlésbeli sajátosságait tükrözik, egyik lehetséges tükre a friss erdélyi irodalomnak.

c) Különösképpen nem jelentenek újdonságot azok az antológiák, melyeket egy-egy irodalmi pályázat – számuk egyre csak szaporodik – legjobb anyagából állítanak össze. Példánk, amire itt hivatkozunk, annyiban rendhagyó, hogy egy Bukarestben megjelenő magyar napilap, a Romániai Magyar Szó (az 1989 előtti Előre utóda) irodalmi-kulturális melléklete (Szabad szombat) kezdeményezte 1992-ben, pályakezdő, még be nem futott tollforgatók számára, vegyes műfajban. A több hónapon át tartó pályázatra zömmel versek érkeztek, de érdembeli prózai alkotások is befutottak; ösztönzésként a szerkesztőség azt ígérte, hogy a legjobb írásokat, díjazásuktól függetlenül, kötetben jelenteti meg. Igy látott napvilágot 1995-ben, a Pro Print kiadó gondozásában az Előszoba című antológia (szerkesztette: Éltes Enikő és Cseke Gábor), amelynek olyan fiatal, tehetségesnek ígérkező pályakezdő nemzedéket sikerült előtérbe állitania, melynek tagjai zömmel jelenleg is ott vannak az erdélyi költészet és publicisztika élvonalában.

A pályakezdők, a fiatal tehetségek felkarolása mára már számos irodalmi folyóiratnak, fórumnak nem csupán szívügye, hanem életben tartó, folyamatosságot biztosító mindennapi gyakorlata.

9. Összegzésként elmondható, hogy a Vitorla-ének korszakosnak tűnő fontosságát nem annyira a könyv immanens értékei, inkább az irodalmi életben betöltött határkő-szerepe játssza. Az, hogy az Ifjúsági Könyviadóé volt a közvetlen kezdeményező/végrehajtó szerep, inkább a konjunktúrának tudható be. Általa viszont a romániai magyar könyvkiadás tett gesztust a romániai magyar költészet utánpótlása felé, olyképpen, hogy az írói érvényesülés megkövesedett eszmei gátjait megbontva vállalt felelős kezességet 28, az irodalmi alkotó munka különböző fázisainak állomásán álló szerzőért. Magára vette ama csoportos kísérletnek az ódiumát, amelynek pedig alig-alig volt előzménye a háború utáni Erdélyben.

A Vitorla-ének megjelenése, a benne jelentkező huszonnyolc szerző nyilvános bemutatkozásán túl, mindenek előtt a felmutatás, az útnak eresztés bátorságát dicséri, s annak a vállalásnak emlékezésre méltó pillanata, melyben talán nem annyira a költők, inkább az őket nyilvánosság elé bocsátó szerkesztők játszották a kulcsszerepet.

A korabeli és későbbi vitákon, ellentmondásos értékeléseken túl, állithatjuk: hamisítatlan irodalmi forrásvidéken járunk (egyféleképpen belőle táplálkozott aztán évtizedeken át a pályakezdő írók Forrás-sorozata), ahonnan meghatározó erek (is) vezetnek az egyetemes magyar irodalom áramába.

2017. augusztus 18.

Megjegyzés:

A szerkesztő javaslatára a tanulmány címét megváltoztattam, egyszerűsítettem. A honlapra a beküldött szöveg eredeti állapotában került.

*

2017. november 7-én postán megérkezett tiszteletpéldány gyanánt a Korunk idei 11-es száma (Erdélyi értéktár központi témával), s benne a 90-97. oldalakon Hamisítatlan irodalmi forrásvidéken. Hajónapló a fél százados Vitorla-énekről (1967-2017) címmel a tanulmány szövege, gyakorlatilag - a címet leszámítva - eredeti formájában.