Soós László
Született 1940-ben. Jelenleg a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti főiskola hallgatója. Első versei az Utunkban jelentek meg. [Magyarországra költözött. A ROMIL nem tesz róla említést.]
KI VAGY
ki vagy
öt érzékszerv
mészváz
izom-ideg-csomó
makogó ösztön
ki vagy
tűz
kétkezű
alázatos
őre
ki vagy
istenek fia
istenek szolgája
istenek ostora
ki vagy
nap körül keringő
lángeszű
hitetlen
ki vagy
fehérje
elektron
relativitás
és Hirosima
és Lenin
ki vagy hát
felegyenesedett
keménygerincű
emberszabású
ember
ÉRMEK ÉS ZENE
Közeledik az első tétel vége.
Az ablak fekete négyszög,
nem rekedt kint az ősz.
Összeolvad a „bennünk" és a „künn".
Picasso Vasalónőjének árnyéka
a Kilencedik szimfónia kottáira vetül.
Csak az érmek hallgatnak konokul,
őrzik az ősi formát, mértéket.
Nem rezonálnak.
Különös, jól érzékeüiető
halál ez.
A prés csattanása megölte a pillanatot,
hogy megőrizhesse.
Ebben a gigászi gyűjteményben
egymástól távolesö századok
kerülnek egymás mellé,
elmosódnak a határok
másodperc és évezred között.
Nem lehet számon tartani minden
repedést, törést, karcolást,
ha már derengenek a nagy Felület körvonalai.
E hatalmas mozaikban
egymáshoz csiszolódnak az akkordok,
az érdes felületek és az évszakok,
csak a nagy metszésvonalak iránya változatlan.
A mélyben fények, menetszázadok
kavarognak, vonulnak, rendeződnek.
A tanúk készen állnak a kihallgatásra.
FIGYELJ A CSENDRE
Figyelj a csendre!
Rezzenj össze minden
zörrenésre és elakadó lélegzettel
tekints az ajtók felé!
Heverj álmatlanul az ágyon,
s figyelj a csendre,
hogy meghallhasd a közeledő lépteket,
s arra is rádöbbenj:
mind továbbhaladnak.
Figyelj a csendre,
s ijedten kapd össze
magadon a szétnyíló ruhát...
Érezd a tekintetem!
...a régész reszkető kezekkel fejti le a pólyát, minden réteg az utolsó lehet, feltárulhat az új régi és születhet sohasemvolt, és lelhet szétmállott, százados
mocsokra, s a kéz már tétovázik, mert ez a nagy lehetőség a várva várt minden és az a réteg már csakugyan az utolsó ... s a kéz még tétovázik ...
Figyelj a csendre!
Figyelj zörejre és figyeld
a lépteket, érezd a tekintetem
és érezd reszkető idegeidben,
hogy ez a réteg már az utolsó ...
Virág vagy! Hervadj!
FEKVE
Néha olyan jólesik leheveredni a földre,
és onnan figyelni mindent alulról!
Ilyenkor mindent észreveszek és érzek.
Érzem a fü illatát, a szőnyegekből
áradó dohos porszagot és a nedvességet.
A nedveket, a földet és magam is érzem.
Jó így heverni és visszagondolni az elvégzett,
a befejezett cselekvésekre, ölelésekre és életekre.
Mert mindig úgy, mintha már nem élnénk tovább,
minden pillanattal befejezett kell legyen
az életünk. Egész. Egész a fűben heverve,
egész az alkotás pillanataiban, egész
még akkor is, ha pillanatnyilag nem tudunk
mit kezdeni magunkkal. Hisz nem lehet befejezetlen,
ami úgyis befejeződik. Mindent érzek
és érezni akarok a fűben és a földön heverve.
Le szeretnék dobni magamról mindent, ami
viseltes, ódivatú, nevetséges és régi!
De nem mindig sikerül, és másnap
ismét magamra húzom a rég kinőtt nadrágot!
Mégis jó feküdni a fűben, jó érezni,
hogy vannak virágok, gyökerek, és hogy
én is vagyok. És nekem is vannak virágaim,
és hosszú törékeny gyökereim, amelyek
belőlem indulnak és belém fognak
visszatérni. Mert csak a magáéba visszatérő
vonal tekinthető befejezettnek. A kör
és a sokszögek. A kristályosak, számtalan
és végtelen nagyságúak. Mint mi!
--------------------------------------------------
Most lassan felegyenesedem, letörlöm arcomról és
agyamról a port. Már felülről nézem a sokszögeket,
és felülről tekintek a körre. És észreveszem
szépségük s azt is, hogy mind EGY SÍKBAN VANNAK!
Tudom, nem lehet magunkat, egymást mértani
formák közé szorítanunk.
GONDOLATOK A BARÁTSÁGRÓL
Már régen elmúlt három óra.
Hanyatt fekszem a díványon,
S míg Te alszol, faág árnyékok
Groteszk, delejes táncát figyelem.
Te, én ilyenkor ősi, riadt
Tábortüzeket érzek lobogni magamban,
S tudom, hogy nemsokára ősz lesz...
Jó őrizni az álmod, gondolataid.
Fáj, hogy elmégy. Akarom: érezd,
Magaddal viszel valamit, ami részem,
Túl az együttlét spontán örömén.
Egy villanást a tekintetemből,
mikor láttalak jönni felém,
Egy befelé tekintő kis mosolyt,
mikor lényedhez formáltad a makrancoskodó szavakat.
Egy kusza gondolatom, amikor láttam
savmarta, fáradt, tudós kis kezed öledben megpihenni,
És ki nem mondott vágyam, mikor
felismertem benned a Többet.
Te lány vagy, de Te érted:
Csak régi forradalmi dal és
Izzó partizánének hangulatánál
Lehet felmérni, mi a barátság!
És én így kísérlek.
Hűvös van már,
Lebben a függöny,
Élvedsz és véled élvednek a színek.
Együtt éltek.
Már régen elmúlt három óra.
Hanyatt fekszem a díványon,
S míg Néked társat álmodom,
Nem fáj úgy, hogy egyedül,
Nagyon egyedül maradtam.