Mózes Huba két esszéje

Ismeretlen Dsida-fordítások

A kolozsvári Hitel 1935. június 1-jei számában Dsida Jenőnek két versfordítása is megjelent (vö. Záhony 1991), ezeknek a fordításoknak az adatai azonban Réthy Andor Dsida-bibliográfiájában nem szerepelnek (Réthy 1966), s nem vesznek róluk tudomást a Dsida-fordításokat közlő kötetek sem, pedig a Hitel-beli két fordítás közül a második az Apollo ugyanazon évi III. kötetében is napvilágot látott (e helyen kisebb szövegromlásokkal). A költemények szerzője a regényíróként meg szerkesztőként is ismert erdélyi szász Adolf Meschendörfer, a költemények eredeti címe pedig Schwarzes Meer, illetveSiebenbürgische Elegie (Meschendörfer 1967).

A fordítások Hitel-beli sorrendjéhez igazodva álljon itt előbb a Fekete-tenger című szonett:

Az egzotikus szonett után, íme, az egészen más hangulatú Erdélyi elégia:

A kút másként csobog itt, az idő másként pörög.

Korán megborzad a gyermek, mindattól, ami örök.

Kriptákba falazva apáink szentelt csontja enyész.

Vonakodva ütnek az órák, vonakodva mállik a mész.

Látod az egykori címert? Repedt és csonka, komor.

Jöttek, mentek a népek s nevüket belepte a por.

Ám a halálsikolyokba szánt-vet a lassú paraszt.

Búzát csal ki belőlük, szőlőlevet fakaszt.

Itt más a március íze, a széna illata más,

Másként zeng szerelem s örök hűségfogadás.

Vörös hold, számos estén egyetlen hű barát,

Megsápasztja az ifjak nap-perzselt homlokát,

Érleli, mint a halál vad, émelyítő szaga,

Mint tölgyfák bölcs beszéde zúgó, zöld éjszaka.

Zordon érchomlokokként bukkannak az évek elő.

Ó, szeptember van már! Lomha, nehezen telő.

Az első fordítás olvastán akaratlanul is rímelésének Dsidára egyáltalán nem jellemző mesterkéltsége tűnik fel.

A második fordítás nem annyira formájával, inkább intertextuális társíthatóságával vonja magára a figyelmet. A huszadik század magyar költészetében és műfordítás-irodalmában jártas olvasó ugyanis egykönnyen felidézheti, hogy Meschendörfer költeményével Radnóti Miklós fordításában már találkozott.

A költeménynek és fordításainak tüzetes elemzésére itt nem vállalkozom. Engedtessék meg azonban, hogy alább egyrészt a Dsida- és a Radnóti-féle fordítás több sorának hasonlóságára, másrészt pedig a fordítások zárlatának eltérésére próbáljam felhívni a figyelmet.

Nagy Mariann Radnóti-bibliográfiájának tanúsága szerint az Erdélyi elégia Radnóti-féle fordítása először a Szép Szó 1936. októberi számában látott napvilágot (Nagy 1989). Természetes tehát, hogy előbb Dsida korábban közreadott fordításából idézem az összehasonlításra kínálkozó részletet:

A fenti sorok megfelelői Radnóti fordításában:

Más a március íze, a széna szaga más,

másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.

Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,

megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

belengi, mint a nagy halál barangoló szaga,

mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.

A két idézetben nagyon kevés az eltérés, s ezeknek egy része is, mint például a széna illata/széna szaga vagy a számos estén/számos éjen szókapcsolaté, inkább a fordítások hasonlóságára, mintsem különbözőségére utal.

Különbözik viszont a két fordítás zárlata.

Elsőként ismét Dsida fordításából idézek:

Zordon érchomlokokként bukkannak az évek elő.

Ó, szeptember van már! Lomha, nehezen telő.

És íme, Radnóti fordításának megfelelő részlete:

Érces ragyogással futnak az évek elő,

szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

A két zárlat különbözősége másfél sor viszonylagos megfelelését követően válik nyilvánvalóvá. Ez a fordulat a befogadót mintegy az eltérések újbóli számbavételére készteti.

Magam az eltérések közül kettőt tartok igazán tanulságosnak.

Az elsőt a Dsida- és a Radnóti-féle fordítás alábbi szemelvényes részletei érzékeltetik: Vörös hold…/ Megsápasztja az ifjak… homlokát,/ Érleli, mint a halál… szaga… – Vörös hold…/ megsápasztja az ifjak… homlokát,/ belengi, mint a… halál… szaga…

Meschendörfer költeményének tizenharmadik sora a Reifte igealakkal indul. Ennek a pontos és ugyanakkor meggondolkoztató megfelelője a Dsida fordításában szereplő Érleli igealak. Meggondolkoztató azért, mert a vörös holdról nehéz elképzelni, sőt el is hinni, legalábbis az első pillanatban, hogy nemcsak sápaszt, hanem egyidejűleg érlel is. Aligha vitás, hogy a Radnóti választotta belengi igealak természetesebben simul szövegkörnyezetébe.

A zárlatban azonosítható második eltérés helyzeténél fogva fontosabb, mint az első, amellyel egyébként összefügg. Ezt mérlegelve megállapítható, hogy Dsida fordításának utolsó fél sora nem felel meg pontosan az eredeti költemény záró fél sorának, első olvasásra mégis közelebb áll hozzá, mint Radnóti fordításának befejezése.

A Meschendörfer-féle eredeti:

Ehern wie die Gestirne zogen die Jahre herauf,

Ach, schon ist es September. Langsam neigt sich ihr Lauf.

Dsida fordítása:

(…)

Ó, szeptember van már! Lomha, nehezen telő.

A Radnótié:

(…)

szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

Dsida fordítása az elő- és tovatűnés lassú (netalán lassulónak vagy éppenséggel lelassultnak ítélhető) ritmusát negatív élményként rögzíti. Radnóti fordítása viszont azáltal, hogy a korábban belengivel helyettesített érleli igealakot 'szőlőt érlelő' jelentésben végül mégiscsak szövegbe iktatja, pozitív kicsengésűvé változtatja a zárlatot.

Az elsőként idézett fordítás befejezésének hangulati ellenpontja Dsida Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riportjának utolsó tirádájában jelölhető meg:

Szép dolog átszökkenni az életen, átkarikázni

(…)

szállva, repesve, kifulva, kigyulva rohanni előre,

mígnem a Márvány-Trónus elé dobbanva jelentjük:

– „Ifjan tértünk színed elé, örök isteni Felség (…)”

A másodikként idézett fordítás zárlata Kosztolányi Dezső Szeptemberi áhítatának hangulatát idézi, ugyanakkor későbbi Radnóti-költemények előkészítésében is szerepet játszik.

Íme néhány sor Radnóti Negyedik eclogájából:

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,

érett gyümölcsök ingnak az ágakon.

A lepkét könnyű szél sodorja, száll.

A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is (…)

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik (…)

A Meschendörfer-költemény Radnóti-féle fordításának fürtöt érlelő szókapcsolata nem annyira nyilvánvalóan utal a Negyedik ecloga „érett gyümölcsök ingnak”, „halálra érek én is”, „Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik” fordulataira, mint Radnóti Kibékülés című Horatius-fordításának utolsó sora a Hetedik ecloga „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár” zárlatára. A Meschendörfer-fordítás és aNegyedik ecloga közötti kapcsolat az érlel és az érik igének, illetve származékainak köszönhetően mégis jól érzékelhető.

A hasonló – hipertext alapú elemzésekben ismételten szorgalmazott és megkísérelt (vö. Boda 2002, Boda – Porkoláb 2003) – vizsgálatok kiterjesztése nemcsak két alkotó költészetének és fordításainak egymásba játszására, hanem általában a költészet és a műfordítás-irodalom összefüggéseire is több fényt deríthet.

Irodalom

Boda, I. Károly 2002. Use of Hypertext in Information Science. Concepts, Systems, Models and Applications. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Boda István Károly – Porkoláb Judit 2003. A hipertext alkalmazása a szövegek értelmezésében. Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézete.

Meschendörfer, Adolf 1967. Gedichte. Mit einem Nachwort von Georg Scherg. Literaturverlag, Bukarest.

Nagy Mariann 1989. Radnóti Miklós. Bibliográfia. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest.

Réthy Andor 1966. Dsida Jenő (1907–1938) irodalmi hagyatéka. Versek és műfordítások. In: Dsida Jenő, Versek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest. 497–538.

Záhony Éva 1991. A Hitel c. folyóirat repertóriuma. 1935. In: Záhony Éva (szerk.), Hitel. Kolozsvár, 1935–1944. 2. köt. Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest. 405–411.

Forrás: http://www.forrasfolyoirat.hu/0412/mozes.html

Tücsök, ó be boldog is vagy!

Egy ógörög motívum és magyar változatai

Az európai lírában a tücsök motívuma - a költő és a tücsök, a költészet és a tücsökdal metaforikus társításának köszönhetően - a költői önkifejezés időtálló eszköze.

Ógörög felfogás szerint boldognak az számított, aki mentes a szenvedéstől és a gondoktól. A Tücsök, ó be boldog is vagy... kezdetű, talán legismertebb anakreóni dal ezekkel a tulajdonságokkal ruházza fel a tücsköt, és állítja róla, hogy embereknek és isteneknek egyaránt kegyeltje. Devecseri Gábor fordításában idézem:

Keresztény felfogás szerint a boldogság részesedés Isten országából, amelynek elérésében a Gondviselés segíti a jóra törekvőket. A Gondviselés működéséről pedig a teremtés egésze tanúskodik. Az ókeresztény gondolkodók írásaiban ily módon válnak a tücskök is a Teremtő dicsőítőivé. Amint Alexandriai Kelemen írja: „Énekeltek tehát [...] az Istennek [...] önkéntelen éneket [...]"

A magyar költészetben gyakran feltűnő tücsökmotívum a boldogságnak vagy éppen a boldogság hiányának a lelkiállapotát idézi meg különböző változatokban.

Arany János Családi kör (1851) című életképének tanúsága szerint a boldogság forrása a levert forradalom és szabadságharc után csak a családi élet lehetett. Ennek békéjét sugallja a vers utolsó sorában megszólaló tücsök:

Reményik Sándornak a trianoni döntés utáni évben írott egyik verse címével is - A tücsök birodalma (1921) - parafrazeált - „Átvette csöndes birodalmát" -sorával is Arany János életképére utal vissza. Az erdélyi költőnél azonban nem a családi béke, hanem a virágba boruló természet a boldogság forrása:

A csend és a béke élményében másokkal természetszerűen osztozó lírai alany Reményik Sándor fenti versének A haldokló tücsök (1921) című iker-

párjában, ősz és pusztulás évadján jut el az ének örömétől búcsúzó lantos-fejedelemmel való explicit azonosulásig:

Az azonosulás költői hasonlatból kibontható, visszafogottabb példáját a Fogarasra „száműzött" Babits Mihálynak Az őszi tücsökhöz (1909) című panaszdalában ismerhetjük fel:

Dsida Jenő Nyáresti áhítat (1934) című verse, amely az anakreóni dalokra, az ókeresztény gondolkodók fejtegetéseire, az Arany János-i és a Reményik Sándor-i idillre egyaránt visszautal, a társas lét bensőségességét - szélesebb összefüggésbe helyezve - az élet apró mozzanataiból bontja ki:

Jékely Zoltán Tücsök (1935) című verse Babits Mihály idézett versével egy vétetésű. Panaszdal jellegét, úgy tűnik, tompítják a természeti körforgásra utaló sorok, a csontváz és a vér „bő szomorúságának" felemlegetése viszont jól érzékelhetően erősíti:

Szabó Lőrinc Tücsökzene című nagykompozíciójának ...a nagy, kék réten... (1947) című, 352. darabja Dsida Jenő versétől szemléletileg különbözik. A lírai alany bizonyságkeresése a nagykompozíciónak ebben a részletében válik „isteni biztonságot" nyújtó, a püthagoraszi „szférák zenéjében" tovább zengő bizonyossággá:

Dsida Jenő és Szabó Lőrinc versét ízlelgetve, talán nem is olyan nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy Szabó Lőrinc panteizmusa önmagán túlmutat, vagyis a két vers közötti szemléleti eltérés nem annyira számottevő, mint első olvasásra gondoltuk volna. Sokkal fontosabb kimondanunk, hogy a költői lényeg értékteremtő felmutatásában Dsida Jenő és Szabó Lőrinc egymásnak rangos rokona.

Forrás: Nagyvilág, 2014. május, 529-533. old.