Elvágyódott, de mindig hazatért

Elekes Ferenc Marosvásárhelyen

Rendkívüli szerzői estnek adott helyet Marosvásárhelyen a kövesdombi unitárius egyház Bözödi György terme: Elekes Ferenc életpályájával, korábbi és új verseivel, prózai írásaival ismerkedhetett meg a közönség, valamint a frissen megjelent Útszéli szobraim című, három kisregényt tartalmazó kötetével.

Elekes Ferenc 1935. március 4-én Siménfalván született, Szélykeresztúron az unitárius gimnáziumban tanult, ott, ahol „Szabó Gyula után nem lehetett könnyű jelesként mozogni” – fogalmazott Bölöni Domokos, aki arról faggatta többek közt a szerzőt, hogy jeles tanulóként, érdemoklevéllel miért nem jutott be a bukaresti egyetemre, miért járt a kolozsvári unitárius teológiára, mi történt vele 1956-ban, hogyan jutott ki Amerikába és miért jött onnan haza.

„Mindannyiunk Fricije”, ahogy Bölöni nevezte, 15 kötetet tett eddig az olvasó asztalára, az Ifjúmunkás, az Új Élet, majd az Erdélyi Figyelő munkatársa volt, de még korábban Bözödön tanár, ahol „a magasugrást és a nagyszünetet” tanította. Innen úgy jött el Marosvásárhelyre újságírónak, hogy nem törölte ki lelkéből a falut, ahová mindig rossz út vezetett, de amelyre mindig szívesen emlékszik vissza.

Elekes Ferenc, ahogy mondta, mindig elvágyódott onnan, ahol volt, de aztán mindig haza akart jönni. Ezért, bár többször is adódott lehetősége elmenni, mindig visszatért. Az ausztriai menekülttáborban, amikor kérte, hogy engedjék haza, a parancsnok - látva az útlevelében Marosvásárhely nevét - igazat adott neki, hogy visszatér a Teleki Téka, a Kultúrpalota városába.

„Amikor a fiam megszületett, a feleségem megkérdezte, hogy nem írnék neki egy könyvet? Együltömben megírtam. Regényt is ilyen könnyen írok, amíg a feleségem elmegy a piacra, ha jó a piac, akkor addig én meg is vagyok a regénnyel.” – Elekes Ferenc elmesélt az életéből néhány olyan történetet, amely önmagában is regénybe illő: édesanyja malacairól, a miniszterrel való találkozásáról, Farkas Jenő, az egykori székelykeresztúri kitűnő francia tanár rendelésére írt és azóta „agyon olvasott” verséről, azokról az „apróságokról”, amelyek meghatározták az egész életét. „Kecskeméten ma este író-olvasó találkozót szerveztek nekem” – mesélte a történetét, amely szerint egyszer valaki, egy történelem tanár Kecskeméten elolvasta a Bözödről írt regényét és az annyira megragadta a tetszését, hogy azóta mindent elolvasnak tőle, figyelik, hogy hol jár, mit ír és kedden este egy virtuális találkozót tartottak az internet segítségével.

Elekes Ferenc verseiből Kecskés Lajos nyugalmazott unitárius lelkész, Bölöni Domokos szerkesztő, Kecskés Csaba házigazda, lelkipásztor olvasott fel, az estet a Cantuale együttes fellépése tette még meghittebbé. A végén a szerző dedikálta műveit.

Forrás: maszol.ro / Antal Erika / 2013. szeptember 25

Ágyszélen

Mélyinterjú Elekes Ferenccel (2009-08-14)

Kérdezett: Gergely Tamás - részlet

...Mennyiben határozta meg a szülőfalu azt, milyen lettél. Azt írod valahol, a ti utcátokba azt járt, akinek volt dolga. Akinek “van dolga”, van ebben valami “falusi” komolyság. Nos, hatott ez rád például?

Azt nem tudom, van-e falusi komolyság, vagy csak városi komolyság van. Azt viszont otthon tanultam meg, hogy ahol dolga nincs az embernek, oda nincs amiért menni. Hacsak nem kíváncsiságból. De a tapasztalat azt mutatja, a kíváncsiságból is lehet dolgot csinálni. És azt is csinál, akinek van reá ideje. S módja. Ez volt a kérdésed vége. Az eleje pedig az, hogy amilyen lettem, ahhoz van-e köze a falumnak. Biztosan van. Mert számomra a falum a legbiztosabb támpont volt mindég. Most is oda megyek haza. Ha azt mondom valahol, hogy megyek haza. Hazája sok lehet az embernek, de haza csak oda szokott menni, ahol született, vagy felnőtt valamennyire. Énnekem mindenem ott van a falumban, pedig ott már nincs szinte semmim. Anyámon kívül, persze. Na, van még egy tyúk is. Egy francia származású tyúk. Eléggé öreg már szegény. Ez a francia tyúk meg se rebben, ha valaki meg akarja fogni. Nem ismeri a félelmet. Senki, soha nem rúgott belé, legföntebb elhessentette, ne járkáljon be a házba. Jó tapasztalatai vannak ennek a mi francia tyúkunknak a világról. Hogy félni is kell valamitől, azt még nem vette észre. Bár a népeknek is hasonló tapasztalatai lennének.

Említettem, hogy nekem a falum a legbiztosabb támpontom. A hatalmas országok támaszpontokat építenek maguknak. Mert hatalmuk van. Énnekem a házunktáján van hatalmam, ott is található az én magánjellegű, békés támaszpontom. Ezt egyszer így fogalmaztam volt meg : Fix pont. Annak a bizonyos tudós férfiúnak, aki valahogy így szólott egyszer : adjatok egy fix pontot és kimozdítom sarkaiból a földet, esze ágában sem volt a föld elmozdítása. Ezt a példát csupán azért hozta föl, hogy valamiképpen érzékeltesse, mennyire fontos a fix pont, a bizonyos hely, a bizonyosság. Nem akarok én most semmiféle tudományos dologba keveredni, csupán az a helyzet, hogy itthon vagyok a falumban, pontosabban a házunk udvarán, este van, süt a hold, és csillagos az ég és apám is itt áll mellettem, nézi az eget, mint minden este, ha csillagos az ég, és ebben a végtelen nagy csöndességben csak azt érzem, hogy itt vagyok a világmindenségben, a természet tenyerén, ahol az ember kénytelen tűnődéssel foglalkozni. Legalábbis erre kényszerít a világmindenség hangulata ezen a csillagos, csöndes estén. Ha máson nem jár az ember esze, jár az időjáráson. Apám a jövő heti jóslatát már meg is fogalmazta. Kilolvasta a hold állásából, a csillagok fényességéből. A Göncölszekér rúdjának irányából pedig most akar valami fölöttébb fontos eseményt kifundálni. Mondom neki, még szerencse, hogy van egy fix pont, mármint a Sarkcsillag, amihez mindent viszonyítani lehet. Azt mondja apám, a Sarkcsillagra csak akkor van szükség, ha nem a saját udvaráról nézi az eget az ember. Sőt, ez a fix pont is gyarló, mert eléje felhő is kerülhet, s ha már egy fix pontot nem mindig lát az ember, akkor az a fix pont is bizonytalan a tájékozódásban. A mi udvarunkon viszont fix pontnak számít a csűr sarka, a kupáscserép, a kémény, s a kútágas is. A favágótőkéről pedig egyetlen pillantással megállapítható az égbolt minden változása, még a felhők járása is.

Sokféle dolgot mesélt apám az itthoni fix pontokról. Azt a bizonyos tudós embert is említette, de az én eszem már másfelé járt, megszökött a tudományos természetből, és átment az emberi természetbe. Fix pontokat keresett ebben az emberi természetben. Olyan pontokat, amiken el lehet igazodni. Akkor is, ha éppen felhős a társadalmi égbolt. Most pedig azt hiszem, fix pont minden ember, aki ott van, ahol az ő helye van.

Húsz évig meg tudtam állani, hogy ne írjak. Csupán néhány semmiséget. Az nagy idő ! Az írást nem tartom fontosnak, mint például egy nemrég nyugdíjba vonult ismerősöm, aki azt írta, hogy legfontosabb számára az írás. És nem látom az írásait. Csak reflektál valamire. Hogy korszerűen fogalmazzak. Reflektál. De hát az nem írás. Legalábbis nem a szépírók gyönyörű szokása. Én, ha írok is valamit, játéknak tekintem, amit csinálok. Szeretem, ahogyan a szavak összeszoknak egy mondatban, s kijő valami abból a mondatból. Valami kis, halovány hangulat. Egy apró semmiség, egy árnyalat. Egy imbolygó, szellem-illat. A jó irodalom nem könyvekben, hanem mondatokban lakik.

Sokan meg szeretnék váltani az emberiséget az írás által. De az emberiség nem akar megváltódni. Ezt határozottan közölte velem az emberiség és én ehhez tartom magam. Ha már itt tartok a válaszommal, elárulom neked, írtam egy harminchat kötetes tanulmányt az írás, illetve az irodalom jelentőségéről. Persze, néhány sorba tömörítettem ezt a rengeteg könyvet, mert takarékosságra neveltek volt otthon a szüleim. Ide is tudom másolni azt a néhány sort, hogy lássad a vaskos tanulmányomat . Az a címe, hogy Az irodalomról. “Vékony könyvekben is lehetnek fölemelő gondolatok. Leghasznosabbak mégis a vastag könyvek. Különösen nyaki spondilózisban. Párna alá téve. Ezek sokkal fölemelőbbek.” Magamtól idéztem, nem vettem át senkitől. Ezért pontos az idézet.

Most erre azt is mondhatnád, azért írtam le ezt a kiadós tanulmányt így, egy tinktura-cseppben, mert én képtelen vagyok vastag könyveket írni. És neked ebben igazad is lenne. Mert csakugyan nem tudok. És nem is akarok. Ha tőlem függene a világirodalom sorsa, s megtehetném, akkor erkölcsi szabályt iktatnék be az írók illemtan-könyvébe. Ez az előírás kimondaná, hogy csak az lehet író, aki a gondolatait, érzéseit kizárólag kőbe, vagy fába vésve teheti közzé. Sajátkezűleg vésve. Akkor bizonyára kevesebb túlbeszélt, semmitmondó könyv születne. Megtelnének a terek, udvarok és házak kőszilánkkal, forgáccsal. El lehetne adni minden vésőt és kalapácsot, mert roppant nagyravágyó az író.

Nem lenne megvalósíthatatlan az ötletem. Mert a rómaiak, amikor nagyon megúnták a nők fityegő, zörgő, villogó ékszereit, amelyekkel túlságosan telerakták ruháikat, hiába harcoltak ama divat ellen. Kitaláltak egy egyszerű, ártatlan közleményt. Ebben az volt leírva, hogy tisztességes nő nem visel kirívó ékszreket. Kivéve, ha céda helyek látogatására indul. Olyankor viselhet, amit akar. És bizony, foganatja volt e közleménynek. Kevesen hordtak cifraságot magukon már másnaptól fogva.

Forrás: Káfé főnix

ELEKES FERENC kései verseiből, irásaiból

Megnyomott imádság

Csak ezt a telet,

csak ezt az egy telet

bírjuk ki temetés nélkül,

mondja anyám,

apróság, amire kér most,

ne haljak meg tavaszig,

minden el van intézve,

mától fogva nem úgy imádkozik

értem, mint eddig,

halk sóhajtással,

hanem kiáll a lépcsőre naponta,

pont, amikor harangoznak,

megnyomott imádságot

küld a harangszóval,

föl az Úrhoz,

mert bizonyosan

neki is megnőttek az igényei,

azt küld mától fogva,

megnyomott imádságot,

a harangszóval,

csak ezt a telet,

csak ezt az egy telet

bírjam ki,

minden el van intézve.

Másfajta tövisek

Nem járom már a mezőket,

pedig nem születtem úrnak,

messziről elnézem őket,

másfajta tövisek szúrnak:

Nem járom már a mezőket,

kik hitéért parasztot vertek,

most szelídek, mint az őzek,

beálltak sorra presbiternek.

A rosszul letett pohár

Ketten maradtunk

a kórteremben, én,

s egy rosszul letett pohár,

kinek gazdáját elvitték örökre,

még a hét elején.

A rosszul letett pohár

intett, hogy ég velem,

leszédült a vasszekrényről,

s e baljós mozdulattól

elért a félelem.

Gyárilag

Régen

az utcát, a parkot,

a tereket

úgy tervezték meg

gyárilag,

hogy jövet-menet

kalapját emelje valaki,

s a macskakövek közé

be volt iktatva, hogy, s mint

szolgál az egészséged,

kézcsók a kedves feleségednek,

átadom, persze,

így volt ez gyárilag megcsinálva,

s a háztetőkön a szélkakas

intett gyárilag, hogy merről

fúj a szél,

s ha vonatra szálltál,

szóltak gyárilag,

a lépcsőre szíveskedjél vigyázni,

fahéj illatú táskából

szedett ki néked jó híreket a postás,

gyárilag,

ez jutott eszembe most, hogy

rámszólt a hatóság, egy buszjegyért,

föltétlen

kell még neki

egy kép rólam,

és szürke életemről

két darab

fényes

másolat.

Közgazdaság

Találkoztunk egy napos délelőtt,

nem volt az arcán semmi bánat,

mint máskor, most is megismertem őt,

egy banknak fordítottunk hátat.

Azt mondja, végre, itt a válság:

zsebében lapult egy árva százas,

de sehogy se találta társát,

hát lelépett, ugye, ő se házas.

Csak ez a válság segít ma rajta,

olyan, akár egy köztársaság,

karonfogja azt, ki szegény fajta,

ne szégyellje magát legalább.

Büszkén állhat itt, nem nézik le őt,

a bank küszöbét nem lépte át,

csak régen, vendéglő volt azelőtt,

mértek ott mást is, nem csak teát.

És mondta még, milyen nevetséges,

nézni ezt a betojt világot,

az ő társasága, az a népes,

kacagni tud, bár pénzt sose látott.

Szinte meg is győzött, szép és mázas

igazával, jó vagyok, nemes,

adhatok egy bankjegyet, ne százast,

azt fölváltani se érdemes.

Kis vizek fölött

Van, aki szépnek születik,

rózsás arcúnak, pufóknak,

így rendezi a Fönnvaló,

valami okból kifolyólag.

Az ilyenekből hadvezér lesz,

akkor is, ha békeidő van,

kedvét leli az úr bennük,

ő tudja mi okból kifolyólag.

Csúnyának születtem én,

ezt úgy mondták meg, utólag,

bele is akartak dobni patakunkba

érthető okból kifolyólag.

Az ilyenekből nem lesz semmi,

oda se állhatnak mérvadónak,

csökött szellemük lebeg csak,

kis vizek fölött, elfolyólag.

Hadüzenet

Ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet,

ugye, kultúrnépeknél nem illő bejelentés nélkül lelőni a játszó gyermeket, most például egy mennyezetről lelógó pókot szeretnék lecsapni valami rongyos, régi könyv födelével, de félúton megállok, szólok a póknak, hé, miféle dolog, hogy mennybe akarsz jutni egy vékony fonálon, nem vetted észre, hogy mi, emberek, ahogy jöttünk az időben, tornyokat, lépcsőket, piramisokat raktunk, szárnyakat növesztettünk, teljesen hiábavalóan igyekeztünk mind magasabbra, csak annyit értünk el, hogy megtelt a cipőnk a Hold porával, elegem van a hiábavalóságok minden formájával, a te meggondoltságoddal és ravaszságoddal is, most reád fogok csapni ezzel a rongyos könyvfödéllel, nekem hiába jössz azzal, hogy előbb tekintsek a rongyos könyv födelére, azonnal láthatom, aranyból vannak rajta a régi, szépen metszett betűk, túlságosan drága az a hadi fölszerelés, amit ellened akarok bevetni, még le találnak hullni a porba azok a szépen metszett, aranyos betűk, s velük együtt minden, amit a legélesebb elmék eleddig kitaláltak, nekem hiába jössz azzal, hogy bánni fogom a csapkodásomat, nem fogok megbánni semmit, hadd hulljanak azok az aranyos betűk, hadd hulljanak le, oda a porba, nálam van úgyis a módszer, amivel újrateremthetek mindent, le, az utolsó betűig, vesszőig, pontig, kérdőjelig, hopp, itt azért megállok, a kérdőjelnél még elidőzöm, félek a kérdőjelektől, semmi csapkodás, semmi hadüzenet, szólhattál volna, nincs semmi veszélyesebb a kérdőjelnél, ezt még a záporok is tudják, van úgy, hogy meggondolja magát a zápor, elmegy valahová, messzire, ahol nincsenek száradó ruhák kiterítve, te is meggondolhatnád, meddig érdemes mászkálni azon a pókfonálon, neked is egy életed van, az is csak álom, mi úgy vagyunk, hogy olykor rájövünk, csak a gondolat, ami sajátunk, de ez is tévedés, mert sokszor többet ér a meggondolás, az egyik lök, a másik fékez, a kettő együtt ép és egész, mert az nem lehet, hogy csak az egyik uralkodjék, nem csak a háborút, a hadüzenetet is el lehet halasztani, mi értelme annak, ha önmagunknak megyünk neki, érdekes, most éppen a mennyezetről lelógó pókkal beszélgetek, nem a falakkal, velük már mindent megbeszéltem, vagy ha kimaradt volna valami, nem baj, mindenből ki szokott maradni valami, itt van például a teremtés, azt mondják, az Úr műve a világ, hát ha csakugyan az övé, mi jogon nyúltok hozzá, ki engedte meg, hogy tapogassátok, hogy befüstöljétek a kék eget és sokfelé szaggassátok a tengereket, hogy kitépjétek a fákat tövestől, mondják az írások azt is, haszonélvezeti alapon kaptátok e földet, legyen, ahol meghúzódjatok, de csak egy rövid időre, és ha ez így van, akkor miért nem adott hozzá a teremtő egy-két hektárnyi használati utasítást, mégpedig azon a rengeteg nyelven, amit így-úgy beszéltek, hogy tudjatok eligazodni rajta, ne rontsátok el egészen, már láttam olyat, nem értettetek a dolgokhoz, kiütöttétek az énekes madár félszemét, kivágtátok a nyulak inából a bátorságot, kés, villa, olló nem a ti kezetekbe való, sok bárdolatlan, legalább most tanulhatnátok valamit, mondjuk, a záporoktól, ugye, láttátok, ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, tovább már tudjátok, mit akarok mondani, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet…

Forrás: Káfé főnix