Mandics György

1943. január 4-én született Temesváron. Ugyanitt végezte 1966-ban az egyetem matematika-fizika szakát. Újvár községbe kapott tanári kinevezést. Első versei

1961-ben jelentek meg a tartományi Szabad Szó című lapban és az Utunkban.

TEMETÉS

négy kedvetlen szomorú árny

vonszolja az üveges

halottas kocsit

a frissen hullt hóban

fekete bóbitásak

simára keféltek:

a lovak nemes fajtájának

leszármazottai —

Tudom:

zabos tarisznyájuk sohasem lapos

és estére meleg széna

jó istálló is kerül –

mégis szemük megtört

fénye bánatos

mert már alig emlékeznek

a tágas mezőkre

mert csak rágnak rágnak

álom és ébrenlét közt —

fuldoklanak a széna

szomjas mocsarában

és a világból is

mindössze annyit látnak

lábuk alatt emelkedik

vagy süllyed-e az út-------

FALUSI VÁRÓTEREM HÉTFŐ REGGEL

Dérverte fű egyensúlyozás téglákon kenetlen ajtó

Megcsap az enyves levegő

Homorúra vásott barna fapadok

kőkockás padló füst

tolatok

szemvillogások hullámtaraja:

zsírosan puffan a tök ász

tolatok

hajóvontató — sovány öreg

kalapja bal szemére csúszott

pardon

szabad

morgás

mégis leülök

legyek ragyázzák a falakat az árva villanyégőt

s hullnak mint lövedékek nagy tejeskannákba

dob dobog

dob sikoly

Johny Halliday tranzisztoron őrjít

mozog a kéz mozog a láb farok riszálnak

gyűlnek az ingajáratosak

ketten szalonnáznak

fogatlan szájú anyókák sustorognak

vég nélkül mint rozsdás artézi kutak

ásítok

kibámulok a félhomályba

kiskerítés ágak sínek vagonok

pikkelyes olajfoltok a hűvös pocsolyákon

valamire hasonlít az ég

azt hiszem hajnalodik.

HAJNALI VÁGYÓDÁS LEGÉNYSZÁLLÁSON

Frissen hasított hasábok puffanását hallom,

Pléh vedrek csörömpölését s a víz zuhogását

A zománcozott, öblös mosdótálakban.

Kézből kisikló szappan koppan tompán,

Nedves testek friss szaga úszik a levegőben,

Csattog a víz és valahol jóízün felkacag egy leány

Ó kedves!

Nyirkos borzongással csap meg minden felém szüremlő hang.

Mert vágyaid tiszta csobogását hallom bennük, a tiszta tengerszemeket,

Mert gímekhez vagyok hasonló, mik állhatatosán minden hajnalon

sűrített erőt és szépséget vágyva a napi poros vágta előtt megfürdenek,

Szügyig gázolnak az eget tükörcsapdáikba záró acélos vizekben,

És átadják testük a sötétzöld fenyőágak lágy csutakolásának,

Míg feszülő inakkal el nem nyargalnak a nap elébe,

Magukkal hordva serkentőül a tengerszem fénylő víz-gyöngyeit,

Mint ahogy valód egy-egy áttetsző cseppjét én is hordozom naponta...

KESERŰ

. .. már sötét víz forr a gátnál

zúg csobog —

már felsivítnak a csípős

őszeleji záporok —

már hidegek éjszakáink

súlyos dunnáink alatt is —

és zöld hold süti a csupasz

tűzfalat is —

mind ritkábban kérdezed:

mondd szeretsz még?

úgy fekszünk már egymás mellett

mint a fejszék

de jó lenne valami

emberi melegség

de jó lenne ha hideg

közönyöd levetnéd —

kibújok súlyos dunnák alól

begyújtanánk —

gyufát gyújtok

dobkályhánkban sercen a láng

fellobban

de elfullad kihuny —

Nem is csoda

egy nyáron át tömtük szegényt

mindenféle szeméttel —

oda rejtettünk minden szennyet

hallgatólagos megegyezéssel –

nem ügyeltük nem tisztogattuk

felgyűlt

nagyon nagyon felgyűlt —

mintha álomból ocsúdnánk

nézzük egymást mint idegenek

arcunk mint ércpénzek arca

hűvös merev – –

[Szerző életpályájáról: