Móricz Zsigmond közelebbről - interjú dr. Szilágyi Zsófiával

Balog Helga, u-szeged, a Szegedi Tudományegyetem honlapja, 2025. február 27. Fotók: Bartha Karina

Dr. Szilágyi Zsófia a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének egyetemi tanára. Irodalomtörténészként jelentős eredményeket ért el a Móricz-életmű újraértelmezésében. Ennek gyümölcse a 2013-as Móricz-monográfiája, melyet tíz évvel később újra kiadtak. Az emberek fejében élő Móricz-kép árnyalásáról, az író rögzítéskényszeréről, életről és irodalomról beszélgettünk, meg arról, tarthatjuk-e Móriczot parasztírónak, ahogy azt az iskolában tanultuk.

– Nem átlagos a monográfia, amit írt: vannak benne önreflexiók, személyes mozzanatok, viszonyulások, van benne humor és irónia. Úgy gondolom, ezzel lesz olvasmányosabb – de meglepő is lehet ebben a műfajban. Önnek nem volt kérdés, hogy ilyen módon írja meg a könyvét?

– Határozottan fölmerült bennem a kétely, hogy lehet-e így, főleg akkor, amikor ezzel a könyvemmel pályáztam az MTA doktori címre, amit aztán meg is szereztem. Az akadémián nem szoktunk viccelődni, ezért volt egy kis bizonytalanság: bár amikor írtam, még nem volt a fejemben a tudományos fokozat. Azzal nyugtattam magamat, hogy olyan stílusú könyvet írtam, amilyet én is szívesen olvasok. Nekem fontos a személyesség, az óráimon is. Persze, nem kell túlzásba esni, mert nem rólunk szól a történet, de a személyes vonatkozások miatt mégis jobban értünk egyes alkotókat. Egykori mesterem, Szeged-Maszák Mihály, aki az ELTE professzora volt, egy interjúban elmondta, hogy őt Kemény Zsigmondhoz és Ottlik Gézához fűzték személyes szálak, még családi vonatkozásban is; nem véletlenül kutatta éppen ezeket a szerzőket. Én is jobban rezonálok Móricz Zsigmonddal amiatt, hogy Kisújszállás, az ő életének és műveinek egyik helyszíne az én gyermekkori nyaraim helyszíne is; így például értem, milyen egy alföldi, poros főutca vasárnap délután két órakor. Ráadásul Móricz udvarolt a dédnagymamámnak is.

– Hogyan derült ki, hogy Móricz Zsigmond udvarolt a dédnagyanyjának?

– Egy családi legenda szólt arról, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban van dédanyám emlékkönyve, amelybe Móricz verset írt neki. Ennek mindenképp utána akartam járni, és meg is találtam: ott van beleltározva a múzeumban.

– Móricz gyakran írt faluról, noha kívülálló volt ott pesti lakosként. Érez ön budapestiként ezzel kapcsolatban azonosságot vele? Faluról gondolkodni kívülállóként?

– A kívülállás kettős idegenség Móricznál is. Bekerült egy budapesti írói közegbe, teljesen azonosult is vele öltözködésében, beszédében – nem beszélt tájszólásban, maradtak fenn róla rádiófelvételek. De megtartotta a parasztidentitását, mégis idegen lett a régi közegében is. Amikor visszament Tiszacsécsére, vagy elment bármelyik magyar faluba, akkor ő a pesti író úr volt. Valószínűleg erre a problémára én is érzékeny vagyok, hiszen vidékről kerültem Budapestre nyolcévesen. Az egész családom vidéki, ráadásul édesapám néprajztudós volt. Szóval budapesti lakos vagyok, de vidéki egyetemen dolgozom tíz éve, illetve korábban Veszprémben is dolgoztam. Valószínűleg aki Budapesten éli le az egész életét, kevésbé érzékeny erre a Budapest-vidék témára.

– A családi vonatkozáson kívül mi indította arra, hogy Móricz-kutatóvá legyen?

– Már gyerekkoromban olvastam a Forr a bor című Móricz-regényt; nem volt sok könyvünk Kisújszálláson, de ez megvolt, hiszen ott játszódik, a nagymamám még több szereplő modelljét személyesen ismerte. Már akkor feltűnt, hogy nem csak egyféle Móricz van. A népért aggódó, a vidék és a parasztság témáit feldolgozó író, akiről iskolában tanultunk, mintha teljesen másik író lenne, mint a Forr a bor alkotója. Később aztán elkezdett foglalkoztatni, hogy vajon egy írónak lehet-e két ennyire különböző arca. Ez is befolyásolta a kutatási témám megválasztását, mivel az iskolai kép nem egészen stimmelt számomra.

– Ön monográfiájában a közoktatásban élő, leegyszerűsített, parasztíró Móricz-képet szeretné árnyalni. Meg lehet változtatni ezt a képet a tankönyv korlátozott számú oldalain?

– Én megértő vagyok, nem gondolom azt, hogy egy középiskolai tanár minden szerzőt olyan mélységben tud megismerni, mint ahogy mi egyetemi oktatóként a kutatási területünket ismerjük. Egyrészt világos, hogy címkékkel kell dolgoznunk, mert nem tudunk mindent átadni, de néhány címkét érdemes lenne lecserélni. A vidék iránti érdeklődése helyett lehetne hangsúlyozni azt, hogy a korabeli társadalom minden szegmense iránt érdeklődött. Az a félmondat beleférne a tankönyvekbe, hogy erősen foglalkoztatta Budapest is, illetve nekem nagyon hiányzik, hogy nem beszélünk az irodalmi életet maga körül mozgató, szervező Móriczról. Érdekes lenne kiemelni, hogy már akkor voltak könyvbemutatók, irodalmi estek, például a Nyugat-matiné.

– Móricz terveiről azt írja a monográfiában, hogy legfeljebb csak rövid időre valósultak meg, pedig ma is nagy szükség lenne rájuk. Mik ezek a tervek? Hogy látja a mai irodalmi intézményrendszert?

– Az egyik például az, hogy elkezdett érdeklődni olyan gyakorlati kérdések iránt, mint a reklám. Mi azt mondanánk, hogy marketing, ők még reklámnak hívták. Általában kérdés, hogy mennyire lehet belevonni ebbe a szerzőt, feladata-e részt venni a könyve marketingjében, alkalmas-e arra, hogy kiálljon emberek elé és felolvasson. Ez a nyugatosoknak furcsa módon nehezen ment, nem volt benne gyakorlatuk. Idegen volt számukra az, hogy ki kell állni, vagy mondjuk egy vásáron árulni magukat, illetve a könyveiket. Babits például nagyon szenvedett ilyen helyzetekben. Móricz kevésbé, de neki sem ment olyan könnyen. Ezenkívül elkezdett olyanokon is gondolkodni, mint a temetkezési alap íróknak vagy az írói nyugdíj. Mi történik egy íróval, ha megöregszik, és már nem tud dolgozni? Erre ma sincs megoldás. Egy főállású író nem fizet nyugdíjjárulékot, ennek pedig komoly következményei vannak. Szegény nyugatosok ezt úgy oldották meg, hogy hamar, öregkorukat el sem érve, voltaképp a mai nyugdíjkorhatár előtt meghaltak.

– Számos ponton előjön a monográfiában a gyerekirodalmi vonatkozás, Móricz maga is Zsiga bácsiként írt gyermekújságba, gyűjtött meséket, érdeklődött a meseelmélet, tipológia iránt. Ön foglalkozik gyerekirodalommal is – Móricz fordította a figyelmét a gyerekirodalom felé, vagy attól függetlenül alakult így az érdeklődése? Ahogy a kriminél: ott is ez az érdeklődése irányítja a figyelmét Móricz egyes műveinek detektívtörténetszerűségére, lehetőségeire.

– Ha az ember megír egy ilyen monográfiát, akkor nincs más választása, minden lényeges kérdést tárgyalnia kell, ami az életmű szempontjából fontos. Vannak olyan témák, amelyek, bevallom, tőlem távol állnak, ezekkel sokat küzdöttem. Például a történelmi regény nem a szívem csücske. Persze, tudom, hogy az életmű csúcsa az Erdély-trilógia, de személyesen nekem nem. A másik halálom a Rózsa Sándor-tematikájú Móricz-regények voltak, elnézést érte minden rajongótól, de ha egyszer megírta őket, csinálni kellett velük valamit. És az is lehet, hogy a krimi nem olyan fontos része az életműnek, egyetlen kísérlete volt rá, a Forró mezők. Én viszont nagyon szeretem a műfajt, arról a problémáról tehát boldogan írtam. És a gyerekirodalom is hasonló: mindig is érdekelt, illetve tanítanom is kellett. Úgyhogy Móricz gyerekirodalmi tevékenysége is közel állt hozzám. Általános képlet a korszakban, hogy az írók, akárcsak Móricz, gyerekirodalommal kezdenek, ez egy belépő szint, utána viszont nem térnek vissza hozzá. A legjobb példa Molnár Ferenc, aki megírja A Pál utcai fiúkat, aztán szinte egy másik Molnár Ferenc lesz belőle. Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy a pálutcaifiúkos Molnár Ferenc és a drámaíró Molnár Ferenc nem ugyanaz, annyira különböznek. Ez a váltás később is jellemző, például Szabó Magda – akit én szintén fontos, érdekes, összetett szerzőnek tartok – ugyancsak gyerekirodalommal kezdett, később viszont teljesen elhagyta, és csak felnőtteknek írt.

– Krimit ön is írt egy barátnője születésnapjára. A Filozófusok Felolvasóestjére is szokott írni egy-egy rövidprózát – nem kis sikerrel. Sosem gondolt még arra, hogy prózai írásokat publikáljon?

– Nekem ez abszolút csak hobbi. Egyszer Grecsó Krisztián felkérésére egy éven át írtam az Élet és Irodalom tárcarovatába, de azt gondolom, hogy a prózáimba is beleszivárgott az irodalomtörténész. Mindig határterületen fogok maradni: nem is próza igazán, és nem is irodalomtörténet, amit ilyenkor írok. Sok irodalomtörténész kezd el prózát írni; itt közvetlenül a mi folyosónkon is Szilasi tanár úr, vagy Milbacher Róbert Pécsen; ez létező dolog. Egyelőre nem gondolom, hogy én is rálépek majd erre az útra. A krimi foglalkoztat, de arra sem érek rá, hogy krimiket írjak, bár nemrég voltam egy krimiíró workshopon, és nagyon élveztem. Remek krimiírók tanítottak egy napon át; ott elkezdtem egy téli szombaton egy móriczos krimitervet építeni, de ez reggeltől kilenctől négyig tartott, aztán hazaértem, és mást kellett csinálnom. Talán majd megírom, ha nyugdíjba megyek. Szóval a krimiírás foglalkoztat, ezt hallgatókkal is csináljuk, minden kreatív írásos évfolyammal írunk egy egyetemi közegben játszódó krimirészt egy folytatásos történetből.

– Sok szó esik a monográfiában élet és irodalom összefonódásáról. Lehet egyáltalán életműről életrajz nélkül beszélni?

– Vannak olyan szerzők, akiknek a személyes élete sokkal kevésbé fonódik bele az életművükbe; nem úgy, mint például Móricznak, aki állandóan az életéből dolgozik. Több szerző szándékosan igyekszik erősen elkülöníteni egymástól valóságot és fikciót, ilyen például Mészöly Miklós. Persze teljesen nem lehet, bizonyos helyzetekben Mészölynek is be-beszüremkedik a saját élete a műveibe. Szóval el tudok képzelni olyan monográfiát, amelyben csak a művek beszélnek, műelemzéseket tartalmaz, de szerintem ezt mindig az adott szerző diktálja. Nagyon árnyaltan lehet csak életrajzot használni, hiszen ahhoz is csak szövegeken keresztül férünk hozzá, az adott szerző levelein, naplóin keresztül. Tehát minden esetben szöveget és szöveget rakunk egymás mellé, nem pedig az életet a szöveg mellé. Egy író élete sem megfogható. Az más kérdés, hogyha sokat foglalkozik az ember valakivel, akkor azért kialakul róla egy képe.

– Móricz elképesztően termékeny író volt. Mint kalligramos szerkesztő, ön hogy látja: vannak írások, amelyek csak azért jelennek meg, mert kell a lapoknak az anyag?

– Persze, vannak. Egyrészt szűnnek meg folyóiratok, ami nagyon szomorú, de azért az, aki szöveget akar megjelentetni, még mindig talál folyóiratot, ahol megjelenhet. Lehet, hogy nem elsőre, sokadikra, de talál. Móriczék idejében is így volt; nagyon sokat írtak, akkor még rengeteg napilap is közölt szépirodalmat. De nem lehet mindig magas színvonalon alkotni. Móricz munkatempója tényleg elképesztő. Naplót is rendszeresen írt, például az 1935-ös naplójában leír egy vacsorát, és hosszú oldalakon keresztül részletezi, hogy ott voltak a Karinthyék, Schöpflinék, ki mennyit evett, ivott, és a többi. Az ember, ha elmennek a vendégek, nem lefekszik aludni? Én nagyon örülök, hogy ő ezt leírta, de hogy miért csinálta?! Csak a 35-ös napló 800 oldal körül van, és ez egy évnek a termése. Ez olyan rögzítéskényszer volt, aminek most rengeteget köszönhetünk, mert nemcsak őt látjuk jobban, hanem a korabeli irodalmi világot, sőt, az akkori hétköznapi életet is.

Eredetileg az u-szeged honlapján: >>>