Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:40:53
Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonképp az unokabátyja, mikor az már eltűnt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy fenyegeti az urát, és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös volt, az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút őérette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra mentség.
Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!...
Úristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja kimondani. Hiszen már végigjárta az egész kálváriát. Van még hátra stáció? Vagy most jön a legsúlyosabb?
Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha még azt is megpróbálja, hogy még ahhoz is hozzáférkőzzék!...
Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle? Hiszen ha a lábát kihúzza, már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van, szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.
Keserves sírásra fakadt.
Meggyújtotta a lámpát.
Éppen a gyerekeket hozták. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál, mióta ő emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Úgy is ragaszkodott hozzá Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is. Erzsi ebben az új életben, ahol naponként szédítően gyarapodnak valamivel, s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte, s örült, hogy a maga gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolút rendet és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósíthatta meg az ura mellett, amire vágyott; a nagy dolgok úgy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S otthon az életüknek éppen az alapja volt rendben!...
A vénasszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiút, és maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s megérezte, hogy anyjának baja van, s vidám arcocskája elszomorodott, nagy sötét szemei tágra nyíltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis székre ült, s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja szokta, igen, igen.
Erzsi úgy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta, mi történik.
- Jajh, be elfáradtam eccer - nyögött fel a vénasszony.
- Mit dolgozott, Mari néném?
- Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog, hogy nem lehet másképp előremenni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok én el legjobban...
Erzsi álmélkodva nézett rá, alig értette a tréfát.
- Mi újság otthon?
- Óh, jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje, hogy nem húztam el a számat.
Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szívéből komolykodik. Erzsi nem nevetett. Búsan kérdezte, a torkát fojtogató szomorúságtól alig bírván egy-egy szót ereszteni.
- Mi történt?
- Összekaptak eccer.
- Kik? - rémült meg Erzsi, azt hitte az apja meg az anyja.
- Arra járt ez a vén Turi.
Erzsiben elfúlt a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyújtják a kazlat, lángra lobbant benne a halommá felgyűlt düh az ura családja ellen.
- Mit mondott?
- Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt csinált az ű fia a lyányábul.
Erzsi szédülést, a gutaütést érezte a dühtől.
Szólani nem bírt, csak kinyitotta meg becsukta a száját.
Egy ideig kínos csend volt, akkor a vénasszony megbánta, amit tett. Nem bírta volna ugyan magában tartani a szót, s nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen hamar kiadta; de most aztán restellte is, sajnálta is.
- Hát úgy vót a - kezdte kis idő múlva, magyarázva, békítve -, hogy arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád kikiáltott neki, hogy álljon meg. Amiatt a nyavalyás tető miatt van ez mind, akit oly rosszul csinált meg néktek a vén fuser apósod. A vén Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: "hajja-e nászuram, megint csorog a tető". A meg gorombán szólt: "Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára." "Azér kell most csinálni meg, aszongya az anyád, míg itt nincs az eső. Mer akkor oszt mit csináljunk, ha befoly?" "Tegyenek alá dézsát meg tekenőt. Ha nincs elég, kérjenek a lyányuktól. Van ott a nagyasszonynál..." Akkor gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén kutya Turi, ha mán zsúpkötőmesternek adja ki magát, olyan rongyul csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád: "Hallod-é, nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy rádbecsültetem!" Nahát, lett akkor ott égiháború. Az a csúfszájú vén! nohát! olyat emberfia még nem hallott, amit az tett. Oh, Uramisten, még annak is el kell kárhoznia, aki meghallgatta. Jaj jaj, csak aztat az egyet sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves eső. Most kellett vóna, ha mingyárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén gazember, hogy "köszönje meg azt a tetves Tövigszáraz, ha az ű fia nagyasszonyt csinált a lyányábul".
Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.
- Hát mit mondasz erre, Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember, egy kapási ember, aki két keze után él; egy ilyen ember, akinek faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó gazdára!... Mit szólsz ehhez!...
A fiatalasszony összébb húzódott, mint akit a hideg lel, s ingerülten tört ki:
- Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy ilyeneket hord egy háztul a máshoz.
Az öregasszony meghökkent. A kendőjét beljebb húzta az arcába, s az mély árnyékba takarta vonásait.
Kis ideig csendesen ültek, s a gyerek ott a fal melletti kis széken öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép kerek fejével.
Aztán felállt a vénasszony.
- Jajh, de menjünk mán... Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt mán, elbújt a vackába. Hát egy ilyen rossebb vénasszony hogyne törődne el... Jóéccakát, Erzsus!...
- Isten áldja.
S a vénasszony, mint egy vén boszorkány bújt ki a lámpavilágról, bele az odakinti sötétségbe.