Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:46:12
Bora virradat előtt kiment az ólba, odaadta az apjának az ajándékozásról való írást, és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát, s úgy iszkolt a papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.
Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt, s amint Bora belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege, itt az emléke. És Bora, elintézvén a dolgát, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.
Odaült az ura ágyának a szélére, és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét. Az arca ellágyult, a szemében nedvesség szivárgott, s nagyon jólesett neki maga mellett érezni azt a híres nagy embert, akit annyit bámult, mint gyereklány. Elmosolyodott, a nyáron mennyi gerjedelmes vággyal marta, törte magát éjszakákban, gondolatban odaadogatva magát neki. Megsimította a férfi haját, de hogy meg ne érezze, hogy fel ne érezzen rá.
Azután lelökte a csizmát, s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi megmozdult álmában, s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szívét nagy boldogság töltötte be, és úgy maradt ülve, mélázva, félkönyökre dűlve.
Sokáig ült így, s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szíve dobogjon.
Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anya a gyermeke bölcsője felett... De hiszen ő becstelen személy... eladta magát... elmosolyodott: hiszen szereti!... Akkor nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául egy perc miatt? Akkor különb volna? Nem jobb így mindkettőjüknek? Nem követel tőle többet semmit... És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud tűrni, imádkozni, tud gyereket nevelni... Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a hűségét, a tisztaságát, a nevét...
Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mintegy macska, s dorombolva is.
Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert így nem szeret senki mást a világon... Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a másiktól, a Gyuritól, akkor istenem, akkor milyen rohadt lenne az élete, micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret... Milyen jó az Isten, meghallgatta egy szegény lány szíve vágyakozását s nem tette halállá az életét.
- Te jól imádkoztál!... - mondja magában félhangon.
Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija. Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie kellett, s kínálva vitték neki a kantát... Hát mivel érdemelte meg ő, hogy éppen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg...
És olyan jó kislánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S hirtelen szenvedély önti el a szívét, s ráomlik, ráborul a férfi arcára, a szájára és mohón, mohón, odaadással szívja, szívja, csókolja asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.
Dani felriad, tűri, hagyja. A lány csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a felesége volna mellette, a régi, a hajadonkori felesége, aki olyan régen semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszíve megélemedik s elveszi, elfogadja, leszakítja a ráhulló örömet...
Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta.
Az asszonyi testet eltaszítja magától, s a hideg falnak veti hátát. A rosszul fűtött szoba vályogfala mint a jég. Jólesik a hideg. Keresztülszaladgál a testén.
A felesége... Az nem feküdt le egész éjjel... Tudja, hogy az ablakot lefüggönyözte, senki se lássa, hogy virraszt. Mert az ő felesége a legkülönb asszony, olyan nincs több... azért teheti meg vele ezt a komiszságot meg a többit, amit tett s amit még tenni fog.
Az idegen ágyban hirtelen úgy érezte magát, mintha az istállóban feküdne a hidlás alatt a meleg trágyalében. Hányni tudott volna, ökröndözött, a feje szédült, az esti rossz bor hasogatta. Testi-lelki nyomorúság vett erőt rajta.
A személy egyet-egyet mozdult, s feléje nyújtotta nedves tapintású kezét. Mintha valami állatot érintett volna meg, hüllőt, borzadva húzódott előle, befordult s elaludt. Hova menjen? Megtisztálkodni. Mielőtt a felesége szeme elé kerül.
- Köpedelem - undorodott -, ffi, mi lett belőlem!
Minden pillanatban felriadt.
Mennyivel különb ember nála a felesége... Lehet azt olyan rongynak elképzelni, amilyen ő? s más asszony? Mennyit kell annak tűrni... Úristen... hova rothadt az életük e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek.
Mintha az Isten számolószéke elé került volna... De hogy el is van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor ezeknek a magvát elveti... "Bűnös vagyok én?... vagy csak szerencsétlen? - vigasztalta magát - ki szalasztja el a jót, ami magától kínálkozik az ember szájának?"
Eszébe jutott az esküvője, a nagy lagzi, meg az első éjszaka... Hogy nőhetett egy olyan asszonynak ilyen szűz lánya?... Micsoda halálos rémület fogta el szegényt, mikor megértette, mi az, ami rávár... hogy védekezett, mint egy vadmacska... az éjjeli harc, mely máris elválással fenyegette... s akkor is nem a vérénél fogta meg, hanem a szívénél: a könyörületes szíve esett meg a kínjában gyötrődő és elesett urán... aki "annyira szenved érte, hogy őt bírja... hát legyen neki öröme..." Olyan szent az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.
De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem bírta el az ura csókját! Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a mai. Harmadnapos házas volt... S a felesége rögtön rajtakapta.
Ne bocsátott volna meg! Tanította volna becsületre, törte volna meg őt... De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanítani? Mi lett volna abból? Gyilkolás! Más nem is.
A feje csontjai majdnem szétpattantak.
A szíve szorult, mintha mázsás teher volna rajta.
Fel akart ugrani és kirohanni, de nem bírt, hanem elgondolta, hogy milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.
Ott maradt, amint volt, s megint nem bírt gondolkodni, hanem valami esztelen kétségbeesés fogta el, s attól rezgett a nyakán a vastag ér, mintha a bitófára vinnék...
Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi siker adott, asszonyok ölén meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság. Mit kap az otthonától, és mit teremt az asszonyának?... Van-e annak a szegény asszonynak a két gyermekén kívül valakije, akivel csak szót is válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna úgy élni, hogy mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett rajta nevetség, mint más asszonyon lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gúnyolták ki, hanem megbecsülték, s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony! Nem érdemli meg az a komisz Turi! Az ebfaj Turi!
És erről eszébe jutnak szülei meg az asszonya szülei; az egész zavaros láp, mely az életük mögött terjengett.
Igaza van, igaza szegénynek - döntötte el a pört, amely a felesége és az anyja között kezdettől fogva folyt -, nem lehetett másképp... Eszébe jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott, lisztet vitt és zsírt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a zsidónak adósságot is fizetett értük... És kölcsönadott, és nem kapta meg... Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy kölcsönön. Tíz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy summában megadni tíz forintot. Azt nem teszi meg a napszámos paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani, s aki ád valamit a becsületére. De a szegényember? "Hát hiszen megadná, ha vóna, de ha nincs!" És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja, mi lesz holnap? S mert abba nőtt bele, mióta él, hogy ő szegény ember, akire minden ráfér, s aki úgy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelíd méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra, amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek, mint a raj, következtek el egymás után. Az adós ember megharagszik arra, akinek tartozik. Még ha meg nem kért, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyűlöli, s türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba. Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak, s Dani emlegette mint számtalanszor: nincs okos apám, anyám! ahelyett hogy segítettek volna a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne! Hideg verejték ütött ki a homlokán.
Elvetette magát és várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken gondolkozni! És elaludt.
Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában, s gyöngéden és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elfordította a szemét.
Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van, s most már fel kell kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanulságot, és álljon azért, amit tett.
Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben, s nem lopta ki magát, mint a tolvaj, míg be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvít, amerre jár, hogy a gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.
Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel, míg nagy mogorván felült, s lábát lelógatta az ágyról, és álmos szemekkel meredve nézett körül a csizmája után, egy percre megállott.
És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje, s ráhajolt a lábára, hófehér bőrű, szép formájú lábfejére, amely soha nem volt mezítláb, mint más parasztoké, és megcsókolta, átölelte, és sűrűn csókolta.
- Hagyj békét - mondta Dani, s dühösen rúgta el a leányt, hogy hanyatt bukott, s a kemence lábáig esett, s a ruhája szemérmetlenül borult fel. Dani ahogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány összekaphatta volna magát, s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.
Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára, mint a megkorbácsolt eb, aki mégsem álmodik hűtlenségről, bosszúról a gazdájával szemben; annak minden szabad!
Dani elfordította a szemét róla, s nem gondolt rá, mintha nem is volna. Szíjta a fogát, és szerette volna magát főbe verni az ostobaságáért, hogy reggel újra elaludt.
Felöltözött. Mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból s egy székre tette. Szegény teremtés, úgy félt, hogy nem fogja elfogadni a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészített tiszta törülközővel várta. Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.
Kissé felfrissült a hideg víztől.
Bora elővette a maga fésűjét, s míg ő törülközött, megtörülgette. Aztán gyáván, félve odakínálta neki, s szeppenve meg is mondta:
- Az én fűsűm...
Dani elvette. A lánynak könny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy hát mégsem utálja.
Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát, kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csakhogy várjon; nem tudta, mit csináljon.
Bora fájó szívvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta őt, és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem bírta elviselni ennek a gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra bírja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.
Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett meg erről!
- Dani! - szólalt meg, s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba is beleütött a szó.
Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját, s nem látszott rajta semmi érdeklődés.
- Emlékszik-e, hogy az este valamit ígértem... - mondta csendesen, a szókat tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.
A férfi úgy nem szólt rá semmit, mint a kő.
- Valamit ígértem... kelmednek...
Kinyögte a szót, s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek mondta, mintha felesége volna, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegezze, mint az éjszaka.
- Azt megmondanám most... - folytatta kínos zavarral, hogy az ember olyan bálványképpel áll. Jó ideig hallgattak.
Kívülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kútgém nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak, s egyik sem szólott sokáig.
Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.
Akkor megszólalt Bora.
- Itt van a grófné!
Mintha villám csapott volna le mellette, Dani úgy fordult feléje. Az arca kikelt magából, s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.
- Hogy tudod? - kérdezte, kifakadt, száradt hangon.
Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő mondhatja meg az emberének. Lopni ment volna neki és ölni és tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.
- Azt nem tudja más - suttogta -, csak én. Mert nekem megizente tegnap, levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van...
- Hol az a levél? - lihegte az ember.
De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét, s gyorsan tovább mondta:
- Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mert hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy amiatt...
- Hun a levél?
- De nem amiatt kell ott lenni kendnek, nem amiatt - zuhogott a szó a lány szájából -, hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer azt a nyavaja töri kendért...
- Hun a levél! - s az ember megragadta a lányt. - Hun a levél, te szajha, te ringyó, te!
- Itt van, itt van - nyögte a lány, s a homlokán, az arcán verejték verődött ki. - Itt van édes uram, édes uram.
Az ágy sarkából húzta ki, ahol háltak.
Dani elkapta tőle, elolvasta, újra elolvasta, és olvasás alatt az arca megnyugodott és megkeményedett.
Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a lajbija zsebéből, meggyújtotta, s míg a kénesgyújtó lassan sustorogva lángra kapott, a foga közé vette a pipacsutorát, s rágyújtott.
Csak a szeme volt összehúzódva kicsire, s amint elment, nyugodtan biztos léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót vetni feléje, utána, az útjába...
S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is, hadd a grófnét... hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban az ember.
Úgy nézett utána könnyes szemmel, zagyva, szomorú, örvendező, lesújtott, felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szívvel.