A Barbárok témájának útja Móriczig

Móricz saját műveit is átdolgozta, többször megírta, színdarabokat, később filmforgatókönyveket készített belőlük. "Én a legtöbb munkámmal úgy vagyok, hogy újra és újra írni szeretném. Az még csak hagyján, ha a lapban megjelenik valami, teljesen újraírom, mintha csak skicckönyv volna a már egyszer megjelent forma - hiszen folytatásban írom őket, s így az ember visszafelé nem korrigálhat - de a régi könyveimet ugyanígy újjá kívánom önteni, még a novellákat is" - vallotta naplójában [1].

[...]

De nemcsak saját műveit dolgozta át újra meg újra, hanem például Kemény Zsigmond és Tolnai Lajos regényeinek átírásával elfeledett irodalmi értékeket közvetített. Szívbéli ügyének tekintette a "jó mű" megmentését. A középvonalbeli vagy műkedvelő írók műveiben az ismeretét becsülte. A sajátosan egyéni móriczi szemszögből értékesebb volt a pongyola életszerűség és suta megfogalmazás, mint a megformálással gondosan retusált valóság. Forrásnak tekintett mindent, ami a fantáziáját megmozgatta, így a ponyvairodalmat is: "Móricz a művet sokszor a mű nyersanyagával azonosítja, s az érdekes feltáratlan anyag fontosabb [számára]. Ezekben az esetekben nem az olvasó, hanem az író szemével nézi az írást, aki az érdekes témához már eleve hozzáképzeli a maga korrekcióját, a kész mű helyett inkább azt a lehetőséget látja már, amelyet ő tudott volna, vagy ő tudna, ugyanabból az anyagból teremteni." [2]

Monográfusai mindeddig helytelenül ítélték meg az őt ösztönző motívumok jelentőségét, nem foglalkoztak kellően azokkal a másod- és harmadvonalbeli novellistákkal, újságírókkal , s nem utolsósorban ponyvaírókkal, akiktől bővebben merített, mintsem a Móricz-filológusok gondolják. Móricz e furcsa, témákat reciklikáló eljárásának - vagy, ahogy saját maga nevezte, "gyémántcsiszolásának" [3] - jellemző példája a Barbárok keletkezéstörténete.

[...]

Móricz Zsigmond közvetlen forrásai közül csak néhányat emeltünk ki, elsősorban azokat, melyek a Barbárok szövegével szorosabb rokonságot mutatnak: többnyire alig ismert "másodvonalbeli" novellákat és a ponyvairodalom Móricz által igen kedvelt műfaját.

Móra István* A párbaj című novellájában (1898) örökítette meg a gyilkosságot. A történetekben szereplő nevek a forrásoktól függően és a szájhagyományozódás törvényszerűségei szerint variálódtak: Bodriból olykor Simándi, Bajdorból pedig Gajdor vagy Gajdora lett.