Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:31:33
Hétfőn délután az emeleti nagyteremben voltak. A terem ablakai a homlokzatra nyíltak, s a kisded park fái között a falu tornyát lehetett látni.
A grófnő a zongora előtt ült, s egy Chopin-darabot játszott, s holmi változatokat csinált. Jobban tetszett neki a rögtönzése, mint maga a szerző, s belepirulva a kis erőmegfeszítésbe, szinte úgy érezte, mintha valamit alkotott volna.
A sógora mosolyogva hallgatta.
- Brávó! - mondta, mikor ingoványos kirándulásából visszatért a költő szelíden ringó hullámaira.
A grófnő nevetve nézett vissza, s valami kis büszkeséggel szólt:
- Jöjjön játszani.
A férfi megingatta a fejét. Olyan jól ült, félig eldőlve a heverőn, s oly kellemesen szivarozgatott, hogy nem volt kedve mozdulni. Meglehetősen hízásnak indult már, s az a teliség sugárzott belőle, ami a lomhaság boldogait jellemzi. Fehér fogai csillogtak, vastag, sötétszőke bajuszán fényes szálak csillogtak, gesztenyeszín szakállába beleduzzadt, kövér, falánk, csókéhes ajka.
- Magában egy mintapolgár veszett el - mondta a grófnő, és gyöngyözve skálázott.
A gróf felállott, ötletek és beszédgondolatok támadtak benne, s ez megmozdította.
- Mégiscsak különös - mondta lassan, kényelmesen s mégis kissé idegesen tagolva a szókat -, hogy azért szeretünk egy asszonyt, azért mutatjuk meg magunkat neki, még a legtitkosabb érzéseinket is, hogy a végén így ismerjen, mintha sohasem beszélt volna velünk.
A szép asszony gúnyosan mosolyodott el, s nyújtózott. Szőke haja kis polgárasszonyos kontyba téve furcsává, madárformává tette a fejét, s apró szürke szemei is úgy csillogtak, mint az okos, fürge madaraké, fényesen, nedvesen, hirtelen, mindig szerelem után lesve. Csak nagy, okos szája volt emberien gúnyos. Karcsú és lányos, meddő teste itt-ott hízásnak eredve máris kezdett megpuhulni s veszíteni régi értékéből. A gróf megállott fölötte, s a nyújtózkodó test egész formáját látta hátulról a mélyen kivágott könnyű pongyola megnyíltán. A lapockák, a csípők, a tomporok síkjai játszottak a nemes veretű csontozat fölött, s szinte kár, hogy megszólalt a nő.
- Maga mindig ki tudja a hibáit erénnyé nevezni!
- Hiba. Erény. Micsoda frazeológia ez. Te vagy a kis polgárasszony, ma chérie!
Az asszony megrándította az ajkát, s zongorázni kezdett. Egyszerre csak hirtelen abbahagyta.
- Meddig akar még itt maradni? Örökké?
- Örökké! Hol lehetünk örökké!... Nem mindegy az, itt vagy másutt!
- Csak kell valami foglalkozás.
- Kell! Miért kell?
- Mert így meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már meg is haltam volna.
A gróf megállott s figyelve, gondolkodva nézett rá.
- Mit csinál itt az a kis parasztlány? - kérdezte.
- Micsoda parasztlány?
- Tudom, hogy egész délutánokat töltesz vele.
A grófnő lehajlott a billentyűkre, s végigfutott a fehér csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is végigsiklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.
- Meséltetek magamnak. Mert nagyon unom magamat.
- És érdekeseket mesél?
- Érdekeseket.
A gróf elkezdett sétálni. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott, s akkordokat ütött meg. És gyönyörködött kezében, a felséges kezében. Milyen kár, hogy ez is párnásodni kezd, már az ideges kék erek kezdenek besüppedni a sima fehér bőr alá. Az asszony fölemelte a kezét, s közelről megnézte. Kúrát fog használni. Fájt a szíve a szép kezéért.
- Mondja, barátom - szólalt meg, felrezzentve a férfit -, maga mért nem lépett közpályára? Nem volna érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem veszekedni?
- Persze hogy nem... Ha már veszekedni kell, inkább egy szépasszonnyal veszekszem, mint a politikával.
Felemelte az asszony kezét, s megcsókolta. Aztán megnézte, s újra megcsókolta.
- És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én kis madaram intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai miatt.
A grófnő, amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha féltené, s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába. Gúny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában.
- Nem fél, hogy megrozsdásodik? Elég ennyi munka egy férfinak, hogy az idegei rendben legyenek?
A gróf mosolygott.
- Én nem vagyok egy férfi, hanem egy gróf, s a grófok nem vasból vannak, hanem valami ritka nemesfémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek legyünk tőle, hanem légmentes elzárkózottság és méltó keret.
Belenézett az arcába, s megcsókolta a száját.
- Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga rossz iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi éppen olyan emberi lények vagyunk, mint a parasztok.
- Mi istenek vagyunk. Mi az Olimpuson élünk s nektárt iszunk...
- Természetesen.
A grófnő szája mögött megjelentek a gúnyos ráncok.
- De ez nagyon unalmas.
- Nekem nem.
- Nekem igen.
A gróf elmosolyodott.
- Igazán?
- Persze.
- Miért?
- Unalmas... Csak érdekesebb tán élni, mint vegetálni!
- Érdekesebb?
- Bizony!... Azt hiszi, nem szebb egy küzdő és erős embert látni, mint egy lusta grófot, akinek mosolyogni sincs kedve?
- Nem bizonyos.
- Bizonyos.
A gróf összevonta a szemét, s gondolkodva nézett el az asszony mellett. Halkan mondta:
- A nő a fény örök rezgése, az abszolút sugárzásban is tizenhatezer kilengést végez egy szempillantás alatt... A férfi a legfelső ideálban, az abszolút nyugalom élete... Szép a csönd, a violaszín, szépek a napok, ha semmi emlékük nem marad, szép az egy húr s a legbölcsebb zene a pápuák együtemes tam-tamja. Szépek az esőcseppek, ha mind egyformák, szép a szív, ha már nem lüktet. Szép a halál, a filozófia; mert az élet halála csak átélés egy gondolatból a másikba, egy formából újba. Szép a fehér kéz, de csak a márvány...
A grófnő kivonta a kezét, felállott, kifeszítette karjait, melyről visszahullott a selyem lepel, s kacéran mondta:
- Vigyázzon, barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok szebbnek találják a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a legbölcsebb filozofálást egy kontemplatív arisztokratától!
Nevetett és csókra nyújtotta az arcát.
Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett, s fehér fogaival rákacagott a férfira, aki elkedvetlenedve nézett utána. S mikor eltűnt az ajtón, mogorván bámult ki az ablakon át a falu tornya felé, amelyen a merész, nyalka, gall eredetű kakas, mintha ugyanezt az igazságot hirdette volna.