Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:46:01
A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszú telkek; a kert mindenütt gyümölcsös, és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyúlik ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik, s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát színmagyar nép lakik.
A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.
A reformáció idején a Karayak áttértek, s magukkal vitték számos birtokuk magyar népét is az új hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki szükségből, nem is politikából, csakhogy bosszantsák a bécsi udvart. Mikor aztán Pázmány idejében megint divatba jött a katolizálás, a Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele, a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet új hite biztosított neki. S az üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett, s hősi kielégítést talált a hithez való ragaszkodásban.
Még ebből az időből való a falu és a földesúr ellenséges viszonya. A falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.
Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak. De éppen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdonjogi hite is. Ugyanaz a nép lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem tatárdúlás, sem törökvész nem pusztította el a népet; évszázadról évszázadra bátorságban lakott itt, s családi jobbágysága volt a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége, s az urak meg az úrnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli közösségérzet az urak meg a parasztok között, s Öreg-Karán gróf Karay Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok, amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyűlölet, ez engesztelhetetlen.
Gróf Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a forradalom leigázása természetesnek és bölcsnek látszott nagy szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyűlölködő pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát nem ajándékba kapta, hanem szerződésben vette meg: mikor mindenki tudta, hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette, s abból a százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a másik ötvenezret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert azon a híres síkon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok tarsolyában...
Gróf Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba, előre leszámolt minden nemzeti gyűlölettel, s lerázta magáról a megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már úgyis vén ember, majd elfelejtik az unokáinak.
De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett rá minden paraszt. Az öreg gróf felhorkant, összecsikorította a fogát, s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt már ekkor egy színen volt a kurtanemesekkel, csak éppen a politikai jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta súlyosodtak el.
Felőle dúl-fúlhatott az úr. Neki többet nem volt uruk a "gróf". Makacs, kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se sok köszönet volt a robotjukban, de ezentúl erős és rendíthetetlen ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.
- Megálljatok - rikoltott fel - dühében gróf Karay Pál, s ment Bécsbe, a királyné színe elé.
Egypár hónap múlva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az áldott, kövér kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot, s a "kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelíd katolikus sváb nemzetséget plántált". Olyan szép tellett neki, aki ne fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban búslakodjék a portája tövében, hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel, s ne laposat köpjön a Karay név kimondása után: "honnak árulója", hanem keresztet vessen: "svábság patrónusa!"
Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut és három mezővárost ürítettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki egy-egy falut, így Karát is valami kis, megszabott úrbéres területtel. Az akasztófapusztát rendelte a gróf, Kara lakosainak: odavalók, egyig! S a nép a szomorú őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; új falut telepített, nevezve Kiskarának...
Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta, víz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s ha mennykő csapott egy-egy toronyba, arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyújtották fel édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés fészek.
Mikor aztán megjöttek új tavaszon az új földfoglalók, tele lett idegen nyelvű vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész paradicsom, ahogy ígérték. A kiehült, otthon éhnyavalyába dűlt svábok kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat, szekeret, ötévi adó- és robot-elengedést meg a házi macskát, amivel mind ellátta őket a kegyelmes gróf...
A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett új népe nyelvén - vele esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni egy elfogott német levelet -, újra dühbe gurult. Kergette volna már az újonnan jötteket a pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az udvari frájlák összesúgtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a medvét szabadon hagyja.
A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg újra Bécsből, amivel a paraszt verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja jobban.
Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében máig is ott van az istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyűlölet. Tehetetlen, századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki meg tudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.