Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:41:08
A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállon lógott, s az arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fúlásig volt a megelégedéssel, s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szívét, hogy nem vágyott többet semmire! Mit neki már étel-ital, asszony! Mi jöhet azután, ami volt.
Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér világon. Nem is hunyorított, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.
Megrázta a fejét, s ökölbe szorítva kivágta a karját.
Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.
Aztán megindult s lement a lépcsőn.
Ment, nem maradhatott. Mennie kellett. De hová? Miért? Miért?
Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafúlt szemétdomb. És ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély.
Úgy ment előre, a hersegő havon, mintha most vágna neki istenigazában a vak sorsnak. S bizony a Végzet roppant elébe.
Amint a vasveretű nagy kapu elé ért, nyílt a belesarkalt kis ajtó, s László gróf állott szembe vele.
Mind a ketten halálig meghökkentek.
A gróf a puskájához kapott, s az első pillanatban lövésre emelte. Belesajgott a lelkébe, hogy a paraszt arcáról teljes bizonyossággal lerikolt minden, amitől fél, ami ellen torlásra indult.
De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek, s megállott az ujja a fegyver ravaszán.
Szembe néztek, s szeme nem bírta követni, részleteiben meglátni a becstelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része alatt átment. Csak egy szemrándulás, és egy egészen új ember állott előtte. Egy hazug őszinte arc torpant a szeme előtt, amely minden pszichológiai igazságot megcsúfolt.
Az átélt hősiesség vagy gazság vagy szerencse gyönyörétől sugárzott előbb a paraszt ábrázata.
És lett belőle egy közönséges, ravasz kicsinyes parasztpofa, amely elbámészkodik a ráemelt puskán, s aki nem érti, mit akar vele az úr, s aki bárgyúan kíváncsi, nem bolond-e ez, aki kikezd vele.
A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. Megremegett kezében a fegyver, s szégyenkezés kezdte környékezni.
Ez a paraszt! Ez a barom!
És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.
Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a szegény asszonyt. Hiszen őbenne is nagyra nőtt a távolban az asszony szuggesztiójára ez a paraszt. Túlnőtt a paraszton, el az emberig, túl az emberen, fel a ködökig.
S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya. Fegyvert erre?
Korbácsot! Végigvágni a képén! Pofon ütni kétszer és kirúgatni a huszárral. Leeresztette a fegyvert.
- Mit akarsz itt?
És a paraszt lenyelte a hangsúlyt, mint nagyapja a huszonötöt a deresen.
A gróf föllélegzett, s egész megenyhült az arca.
Pillanatokig hallgatott, és érezte, élvezte a megkönnyebbülést.
Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:
- Mars!
A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően; nem gondolt többé arra, hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá, s már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a lelke szórakozott volt, és szeretett volna rohanni az asszonyához, és rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.
Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, úgy tűnt fel neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zölden villámlott meg a másik ember szeme, s leütött a mennykő is.
Turi Dani lángot vetett, az arcába ugrott, szembe, vadul, vicsorgón, s mint az éhfarkas ragadta torkon s tiporta a hóba.
Arccal vágta le a testét és arccal gyúrta bele a hóba, és vasmarokkal szorította a torkát, és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön, kinyúljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, olyan rövid ideig tombolt a markában, mint egy tyúk a gazdaasszony kezében. S a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazította ujjai kapcsát. S ahogy újra megmozdult és újra kapálni kezdett sarkával az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy balba fogja a nyakát, a jól megfogható gégéjét, és a jobb öklével üthesse-vághassa, és ütötte-vágta, ütötte-vágta.
És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai, és szabályosan kezdett sújtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapított fejre, és ütötte-vágta, és cafatokban verte le róla a húst, és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta, és amikor ez is kevés volt, felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és úgy csapta a kapuállványhoz a fejét, hogy szétment és újra kanyarított a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna az ősi ellenség, amit egy hitvány húsostorral, nyavalyás szétfolyó húsoszloppal kellett volna szétvernie.
És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a kezében, és mikor eldobta a hóba, hát keveselte a munkáját, ökölbe szorította az öklét, és fújt és toporzékolt és nem bírta kilihegni a vad tüzet.
Felkapta a puskát, s kezébe szorította a csövét, s haptákba állott mint a katona, és őrt állott meredten, mint egy véres akasztófa.
A karja ki volt rúgva, mint egy acélrúd, és az arca dermedt volt, és isteni dühödés tüzében égett.
És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte minden erejének tűzokádását.
Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, sisteregtek el a levegőbe.
Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott világot. Átment a legfelsőbb emberi izzáson: Gyilkolt.
És százszorosan érezte azt az emberin felüli lelkiállapotot, amely már ott a lépcső csúcsán elfogta. Mi keresnivalója van még ezen a földön?
S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni kijelentés a Sinai hegyen. Faltam, öleltem, öltem.
S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.
És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökítélet kielégítetlen, új pokolra szomjazó, vérivó arkangyala, egy szegény, lihegve rohanó ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit leste, és tudta, hogy a grófnénál van, a magányos grófnénál, és meghallotta, hogy jött a gróf, és rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a sógor ellen legyen, a grófnak segéljen, a kíváncsiságát, bosszúját, maga érdekét hajtsa. És amint szembe került a véres emberi roncson vérbeborultan őrt álló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal, megállt, visszatorpant, halotti sápadtság és színtelen verejték öntötte el az egész testét.
Turi Dani nyugodtan nézte.
Elnézte és nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a szenvedély és titáni cudarság gyönyöre.
A másik úgy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kígyó szemébe néz.
És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a katonafegyvert.
Lőtt.
S a boldogtalan, kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassítva a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.
És Turi Dani újra lövésre kapta a fegyvert.
És újra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztítania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez semmi köze, ami útjában áll túláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének.
S egy lassú keringéssel arra szálló fekete varjú pukkanva ment szét a levegőben.
A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.