Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:07:20
A kórót is lerakták, s körülnézett valami munka után.
Dél volt. Ebédelni hívta a kisfia.
Dani az ölébe vette a kisgyereket. A fiú odahajolt, odasimult hozzá. Az apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szorította a testét, de nem szólt egy szót sem.
Bement vele a házba.
A szoba túlságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kisfia; egészen pucér volt a gyerek, s hátra volt kötve az inge, úgy csúszkált a szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó bölcső végébe kapaszkodva, s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segítségre.
Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyújtotta az egyik kezét, s azt mondta günnyögő szóval:
- Hej tte! Hej tte!
Daninak gyöngéd érzés támadt a szívében. Lehajolt, s felvette a csöppséget a másik karjára.
Úgy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről éppen hozta a tál levest, s egy szomorú mosoly lopta be magát az arcára, mintha a régi, remélt, a hiányzó családi boldogság szélfúvását érezte volna meg.
Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendjén, ez volna az igazi élet. Felsóhajtott, két hallgatag gyermekét megölelte erősen, s valami imaféle óhajtás kelt a szíve mélyéről. Ha most így mindnyájukat agyonütné egy lesújtó villám, ó, be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől mentené meg őket. Ki lát a jövőbe? Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.
- Na. Helyre boci! Helyre!
Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az asztalhoz, most idehozta a tányérját ő is.
Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogyan veszett ki ilyen nagyon életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte, mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta, örökös harcot, lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Oly ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szűnt meg. Úgy rémlett neki, hogy a család a hínárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehúzni az iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hízni, lassan, röfögve, mint a disznónak, míg eljön az idő, a disznóölés napja. És benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsírszagú kényelemből. Ha szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem bírt keményen tenni valamit. Nem bírt szakítani. Nem bírta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a gyerekeket, a házat, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való tekintélyét, s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni. Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet óhajtott, de nem bírt nekivágni a semminek, hogy újra kezdje a harcot idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok kipukkant hólyagját elveszítve. És élt, s csak sorvadt, érezvén szomorú legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az utálatos napok, gondolta számtalanszor magában, és istenem, mit tudnék én csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni, s óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a kukoricaszemek. Ez vagyok én - gondolta -, ez a kisszék, amék itt áll a sarokban egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És bírná, hogy éjjel-nappal egész éven át morzsolja a kukoricát. Úristen, mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!... De csak telt ez a nap is, mint a többi, s ő szomorúan, savanyúan számlálta elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor kipótolhatja a hosszú tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától, megőrölte volna a szú belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidűlt az oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt új tengerivel.
És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten, s urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta magát, szomorúan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta úgy jár-kel, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a nagy, erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házban heteken át. Jól tudta, hogy ő az oka, s nemegyszer számot vetett a lelkével, nem másként kellene-e őneki viselkednie az urával szemben? De Úristen, hogy? Úgy, hogy ő segítse tán elő az urának családon kívüli vágyait? Élt hát, abban a meggyőződésben, hogy úgy sem tart már soká.
Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.
- Nos, öcskös - mondta a fiának -, megyünk estére.
- Hová, édesapám? - szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiú.
- A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk hozzá.
A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a napáéknál.
Erzsi nem szólt.
Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.