Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:50:15
- No, sebaj - mondta később a tanító -, mért él az ember? Megérdemli egy rongyos emberélet? annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi vagyok én? hernyó? hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért teremtett az Isten két lábra, egyenes gerinccel, fölemelt fővel, égre tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a szellememet? Nohát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról, nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanító! Ott majd én pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj, de nehezen is várom.
Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasúrolta, rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe belefektette eldurvult bőrű arcát, s Danira nézett.
- A te dolgodat is úgy megcsináltam komám, hogy fel se éred ököllel: hogy! Úgy megírtam én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi szíve van, mint egy tyúknak - pedig az ilyen perverzus grófnéknak van ám, nem úgy, mint az egészséges naiv, falusi asszonyságoknak -, hát akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay-birtokot, hanem nektek! Csakhát persze jusson a kezébe az írás! Már azt osztán nem tudom, meglesz-é!
Dani azért jött be éppen. De oly régen ment el az a folyamodvány, hogy már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem volt kedve szólani a tanító beszédére, bár felizgatta őt, s új reménykedésre ösztönözte.
Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki jön. Nemsokára nyílt az ajtó, s gubában jöttek Takács Gyuri meg Vincellér, egy másik nagygazda.
Erős hűhó kezdődött, kemény kézfogások, nagy lármájú beszéd.
Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az embereket, azt mondta a tanítónak:
- Hun van még Gyertyaszentelő! mit csalogatod ki a medvét?
- Kigyün a magától is - mondta bámulatosan rekedt hangon Vincellér, s vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy most hányta ki a trágyát, szétigazította egyforma kurtára kopott, kifakult végű barna csutkájú bajuszát. - Ugye, Turi?
Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyújtózott, s úgy tett, mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.
A kisszobában valamelyik gyerek elkezdett visítani, mintha nyúznák. A tanítóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement oda, de a megjelenése semmivel sem csitította a lármát.
- Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik - mondta a tanító.
Lelökték a gubát, s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy Kása nevű szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevű öregember, aki a szemét is kiszúratná egy kis italért.
Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanító, aki iszonyúan unta őket, végre felkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.
- No, mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?
Felállott, a rozoga lábú sublódhoz ment, amely téglával volt feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.
- Üres! - mondta.
Nagyobb biztosság okáért kivette a papirosdugóját, megszagolta, s felhajtotta azt a csöppet, ami még volt benne.
- Mondom, hogy üres.
- Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón üres! - mondta Takács Gyuri.
- Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a főtanító úrnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanítónak sincs hitele.
- Főtanító! - röhögött a repedthangú Vincellér.
- Hát biz annak befűtött a miniszter! - mondta Takács Gyuri. - Neked is jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.
- No, ne karattyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz büdös parasztok - lármázott könnyes, részeg szemmel a tanító -, hát mi lesz? Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?
- Borra? - mondta Takács Gyuri. - Bundapájinka nem jó hascsikarástul, abba a rossz bendődbe?
Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a katonakori bugyellárist, és abból egy ötöst; odaadta a tanítónak.
A tanító elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan úgy reszket, mintha a hideg lelné.
- Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az üveget borral... Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló szalonnát.
- Há, a kánya, hogy kap a pénzen! - röhögött Vincellér.
- Ne egy fél kilót! - mondta heccelve Takács Gyuri - hozzál legalább egy fél oldal szalonnát.
A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben.
- Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a borra még egy forint - mondta Dani.
- Hej a kutya Turi Daniját! - kiáltotta Takács Gyuri - mán ilyen kis lányokat is megfizet!
Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem bírt szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés. Megzavarta az élet nyomorúsága, amely ebben a házban meglepte minden piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyú szagával.
A hatforintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázította, s még a szótlan Kása sem bírta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.
- No, ha annyi pénzed van, sógor - mondta Takács Gyuri, aki egészen nekiszilajodott, s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihívóbb és kötekedőbb lett vele szemben -, hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?
A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsíros kártyát az asztalfiókból, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.
- Huszonegy vagy harmincegy - mondta.
- Huszonegy! - kiáltott Gyuri, s felkönyökölt az asztalra. - Az az igazi. Semmi teketória. Egy, kettő - nyertem.
Ridegen hahotáztak.
Az alacsony, tágas, kevés bútorú, rosszul meszelt, alig megvilágított szobában egyszerre valami bűnbarlangszerű hangulat áradt szét. Ott ült az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya örvényébe. Máris alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze szoktak ők itt gyűlni, hogy éjfélig, néha félhajnalig elüljenek a legprimitívebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben játszottak, csak a tanító hazardírozott, mert ő szabadon tehette, úgy sem fizetett senkinek, csak adós maradt, s azzal adott elégtételt, hogy megitta a parasztok borát, s részegen engedte, hogy akár szántsanak is a hátán.
Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de lenyűgözte a közhangulat, s mégsem akart kártyához nyúlni.
- Nem értek én ahhoz! - mondta.
- Hát iszen nagy tudomány! - szólt a sógora. - Aki ért hozzá, hordóba sózhatják a fejit... Mit teszel rá sógor?
Dani ímmel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.
- Egy koronát! - mondta.
- Óhó - szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig piszmogtak -, amán nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót! Végezni is sok avval!
- Nem baj, tartom a bankot! - mondta Takács Gyuri. - Úgyis ritkán jut hozzá az ember egy kis friss zsírhoz, most olvasszuk a hájat.
Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette, s mellé tette a másiknak, ez is ász volt.
Takács Gyuri magának is vett - egy lapot, kettőt, hármat -, akkor habozott, s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca, s elkiáltotta magát:
- Huszonegy, sógor!
- Ez még több! - mondta Dani, s kiterítette a két kártyát, amely mindennél erősebb: a két ász.
Nagy volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes felhők jelentek meg fölöttük.
Takács Gyuri magányos, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és alapja nem volt, éppolyan szenvedélyesen vetette magát neki a kártyázásnak, mint a tanító, aki páratlanul peches volt ebben is, mint minden egyébben az életen át.
Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.
Aztán nekidűltek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos volt, s egy óráig is elhúzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett, s mikor úgy érezte, hogy most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt borozva, s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek, amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszítsék a fejüket, hirtelen kimaradtak.
Nehéz lett a lélegzet, és sóvár az arckifejezés, és rohanva nőttek a tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával keresik a garast, most dühöngve, agyfájdítóan vágták az asztalra a nekik szokatlan nagy summákat.
- Írjad, rektor! - kiáltott Gyuri, mikor elfogyott a pénze. - Tartom a bankot!
A bankban éppen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal hoztak, hetvennégy forint. Veszített.
- Újra tartom.
Újra veszített.
- Újra az egészet.
Nyert.
Dani sápadt lett, s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól iszonyúan megfájdult a feje. Áttolta a pénzt, Gyuri átvette a bankot, a kártyát, s elkeverte.
Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mind a kettőnek ki volt kelve az arca, és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett, mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült, és valami hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakra-főre dobálta az ocsmány szókat, s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse, hogy a másik szobában aludtak már a leánygyerekek. A lámpa már egészen kormos volt, s alig világította meg az asztal lapját. Senki se szólt tovább, a bor ott állott a poharakban, s meleg volt és utálatos a rossz lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesíteni kiszáradt torkát.
Dani érezte, hogy a lábán forró hullámok futnak végig, s olyanforma kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.
Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.
- Mi a bank? - mondta Dani, s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy a hangja fulladt.
- Ezer forint - szólt Takács Gyuri.
- Tartom.
Gyuri újra kínosan összeszorított foggal szedegette a kártyát. Dani még mindig a gyerek játékos maradt, aki felborítja a lapokat, nem öregbíti izgalmát azzal, hogy lassan csúsztasssa ki egyiket a másik mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen átreszkesse az izgatottságot.
Gyuri újra gőgös lett, s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt köteles vele.
Dani lecsapta rá a maga két lapját, újra két ász!
Nyert. Besöpörte a pénzt. Az emberek szeme szinte kiugrott.
Dani vissza akarta venni a bankot.
- Nem adom! - kiáltott Gyuri - disznó kutya! - utálatosan szitkozódott. - Tartom tovább! - s újra keverte a kártyát.
- Mi a bank?
- Ezer forint!
- Tartom.
A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani megállott.
Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát, s mikor tizennyolc volt a kezében, még egyet vett.
- Pász! - mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak tizenhete van, csaknem megütötte a guta.
- Még egy bank! - ordította, hogy a másik szobában felsírt valamelyik gyerek.
- Mi a bank?
- Az apai jussom!
Dani megtorpadt s ránézett.
- Ne bolondozz, Gyuri - mondta neki.
- Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!
Dani hallgatott.
- Az apai jussom; minden főd, ami az apámtól maradt. A Malomalján, a Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.
- Tartom.
Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.
- Takács Gyuri! - mondta, s az ajka remegett, a keze is, benne a kártyalap. De azért kimondta: - ne mondd, hogy semmi ember vagyok, felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az anyaszült meztelen testemen kívül.
Gyurinak ömlött az arcáról a tajték, s a melle fújt, mint a kovácsfújtató. Irtózatos volt és utálatos.
Dani felvette a kiosztott második kártyát.
Ránézett, felsóhajtott, s az ég felé pillantott.
Aztán újra jóság és békesség, és nagy nyugalom volt a szívében.
Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak ha a másiknál is az van.
De annál nincs, mert új kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket, ötödiket, hatodikat, és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái értéke.
Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat, és ekkor úgy érzi, hogy elveszi az isten az eszét, s még egy hetedik kártyát vesz fel. IX-es volt, kilencet érő.
- Pász.
Kiejti a kezéből a kártyát.
S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi rögtön megtébolyul, s a nyála megered száraz ínye közt az elbágyadástól, s lefolyik az állára, mint a haldoklóé.
Csönd van egy darabig.
Dani feláll, hogy elmenjen.
- Megállj csak, hé! - ordít utána Takács Gyuri, s a részeg tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel.
- Szöksz, tolvaj! Elszöksz, zsivány! Útonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél. Hé!
Dani megáll s ránéz.
Nyugodtan, csöndesen mondja.
- Mi legyen a bank?
Felveszi a kártyacsomót s elkeveri.
- Mi? Mi? Megmondom! Megmondom, kutya. Az, ami a legbecstelenebb a házadban, ami a legkisebb előtted...
- Mi az? - mondja Dani feszülten.
- A feleséged!
Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.
- És mit teszel ellene, Takács? - szólt fakóan, hörögve.
- Azt, ami a legkívánatosabb neked ezen a világon.
- Mi vón az?
- Bora!
Dani úgy áll, mint a szélütött.
Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát, s az széthull a földre.
- Nincs bank! - mondja.
Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját, megfigyeli, hogy a szája mozog:
- Tanító úr, vegyen csak elő két árkus papírt, írjon.
A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén úgy látja, hogy a tanító írásra készen vár, diktál.
- Én, alantisírott Turi Dániel az alantírott tanúk előtt elnyertem Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a Vásárhelyi Pál tanító gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az árvaszék kezelje.
Az írást aláírta, s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betűt írja.
Mikor a két tanú is aláírta, Dani újra diktált. Egy csöppet sem ocsúdott lázas önkívületéből.
- Én, alantisírott Turi Dániel, az alantírott tanúk előtt elnyertem Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas illetőségét, a hat vékás tiszafarki káposztását meg a Hatöles földet, amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józan ésszel ajándékozom örökösen azokért a szívességekért, amiket nekem tett...
Megállott, hogy bevárja, amíg a tanító befejezi a szókat. Akkor kimondta a rettenetes süvöltő igét:
- Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon lányának.
Mindenki úgy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak, világpusztulásnak lenne tanúja.
Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani még egyszer látta, hogy írja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.
Mikor a tanúk aláírták, egyik írást magához vette; a másikat a tanítónak adta; szédelegve fölvette a gubáját s elment.
Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána, s még mikor elment is, úgy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a földrengés rémeinek tanúi.
Dani pedig nyugodtan figyelte magát, ahogy kiment, kivitte a lába a kiskapun. S aztán odakint nem balra fordult, az úton, amely hazavitte volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzü Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt látta, aki mezítláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a kezébe adta az írást, és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta, hogy mi van benne.
És a lány a nyakába ugrott, a guba alá bújt, s ott állva, mezítláb, a hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.
És behúzta a házba, a sötét meleg szobába, s aztán ott járt-kelt, s valakinek suttogott, és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek. Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál meg a felesége, mert hogy nem volt több szobájuk.
És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehúzta a csizmát a lábáról. És ő tudta, ki teszi azt.
És mikor a meleg ágyban feküdt, s magához ölelte a szűz asszonyi testet, tudta, hogy nem a feleségét öleli.
És a szíve úgy fájt, úgy fájt, azt hitte rögtön megszakad.