Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:32:04
A fiatal grófnő úgy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes volt ez a különbség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt. Volt egy csinos kis kastély, amely frissen tapétázva, bútorozva, szépen kitakarítva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvű emberek, akiknek nagyon jól állott eredeti primitívségük. Amellett jó nevelésűek voltak, nem kíváncsiskodtak és nem tolakodtak, s a szép grófnő, aki titkos szerelmének áldozni bújt el a világ szeme elől, valóban úgy érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.
Nem is engedte, hogy túlságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elöl ugyan meghagyták a díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák állottak, nemigen díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal, de a kastély mögött veteményeskertet rendeztek be a virágágyak helyett, s a kocsiudvart gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilolni, a kukoricát fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az udvarba, mikor a grófnő megjött, s a fejvesztett sietségben ott felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta kellemetlennek a kender átható szagát, s kívánta, hogy az asszonyok ott dolgozzanak az északi ablak alatt, éppen olyan fesztelenül, mintha ő itt sem volna.
Leskelődni akart utánuk. Kíváncsi volt az emberi titkokra. Zárdai neveltetése alatt éppoly távol állott az emberektől, mint később, mikor a társaséletben rendkívül belevegyült az élet lázas forgatagába, most, midőn a magányt meglopni jött le a szerelmesével, megnyílt az érdeklődése az emberi szív titkai iránt.
Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének, s először életében szinte nyíltan szökött le a sima, egyenes útról, lázba hozta a vérét, és lelki örvényekbe szédítette őt. Huszonhat éves volt, s hatévi házasságából szinte egy napot sem töltött még, sem magában, sem egy igazi férfival. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a színésznők után érdeklődött. Héléne grófnő, végre több évi plátói barátság után forró szerelemre gyúlt a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb tartalmú, bár sok tekintetben excentrikus észjárású férfi volt a közelében.
A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját maga előtt is titkos tulajdonságát borította vérvörös virágzásba: az asszony érzékiségét. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az északi kis szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott, s a folyton kacagó, fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és lányok beszéde úgy hatott rá, hogy minden egyes nyers szó újabb és újabb vérrakétát robbantott föl benne. Szerette volna biztatni őket, de félt, hogy elijeszti a szabadszájú fecsegőket, s szégyellte volna is, hogy rajtakapják.
Volt a kendertörők között egy különösen érdekes lány, akiben annyi szemérem nem volt, mint egy csirkében. A grófnő behívatta. A lány egy csöppet sem volt elfogódott. Simán és természetesen járt a fény és pompa s a megfélemlítő idegen környezet között. A grófnő szolgálatába fogadta, s meséltetett vele magáról, a falujáról, a világáról. Eddig sohasem vette észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, de ennek a vad lánynak durva és rikoltóan szép érzékisége megfogta.
Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behívatta magához Borát, s a kis, ideges, karcsú parasztlány odafeküdt az ágyába, és beszélt hajnalokig. Mintha száraz rőzsét hordott volna a parázsra. Nyíltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt, s a száján úgy bugyogtak ki a forró szók, mint a gejzír kénes sugara. Beleszédítették a hallgató asszonyt a kis falu bűzös világába. A lányon át szétsugárzott körülötte az állatok, a lovak, a tyúkok, a galambdúcok, a fürdetlen parasztasszonyok nyers és tartózkodás nélküli párzásainak szaga, s megjelent előtte a Turi Dani neve és varázsos híre, és lassan vaskos keleti hőssé nőtt előtte a paraszt Don Juan, aki mint büszke kakas uralkodik az életnek e trágyás, soktyúkú szemétdombján.
Érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad, érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza az emberi testet, és sarkaiból kiveti a lelket. És néha szinte megrémült már attól, mi lesz, ha csakugyan hatalma alá kerül a paraszt díszménnek, akihez már valami földön járó istenhez búgnak és nyihognak és táncolnak ezek a buja sárló kancák.
Izgalmak futkostak keresztül-kasul rajta, s mikor parancsot adott Borának, hogy találkára hívja neki a paraszthőst, akkor már attól rettegett, hogy elveszti előtte az egyszerű állatember a nimbuszt. S fokról fokra hűlt le vele szemben, s mint a nappal fényén az álom gerjedelmes hőseit, úgy csappantotta meg a vére magától a hő tüzet, s elszíntelenítette az egész jelenség fontosságát. Már mint érthetetlen tébolyra nézett a parasztlány lelkesedésére, s bámulta és irigyelte, hogy szabadon forrongó vérrel úgy tud beszélni a hőséről, mintha éppen az ölében ülne a kéjek tetőpontján.
Minden csöpp vére felforrt; ha ő idáig tudna emelkedni a nemi szerelem intenzivitásában!