Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:32:39
Egészen világos volt, mikor fölébredt. Szinte féldélre járt az idő.
Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak ott maradt heverve az ágyon.
Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt, s a mályvalevelek közt besütött a nap a szoba közepéig. Kívülről a fia hangját hallotta. A gyerek a tornácon a kisöccsével játszott, s a csöppséggel úgy beszélt, mintha az éppen olyan okos ember volna, mint maga.
- Jó lesz, Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?
- U-u-u - mondta a csöppség.
- Úgy, úgy, úgy? Édesanyám! Sanyika azt mondta úgy! Úgy, Sanyika? úgy? Jó kis ostort csináltam, ni, hogy csördít, ni!
És csapott vele.
A gyerek újra gőgicsélt:
- U, u, u!
Dani behunyta a szemét, úgy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca.
Egyszerre nóta csendült be az ablakon. Halkan, álmodozva.
A karai árkoson, árkoson...
Rózsa nyílik, bokroson, bokroson...
Daninak belesajgott a szívébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésű kis hangja szívbe bizsergett, s Daninak elfúlt a torka, mikor a második vers még elevenebben fölcsengett.
Göndörödik a cseresnye levele,
Be szép kislány nevekedik kedvemre,
De szeretném édesanyját napamnak,
Kökényszemű barna lyányát magamnak.
Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott el, felújult a szívében a keserűség, ami a napam szóról eszébe jutott. Hogy elűzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.
Ráncos szárú kis csizmámra sárga patkót veretek,
Ihaj, tyuhaj, már ezután árva kislányt szeretek.
Árva kislány tud igazán séhaj, szeretni,
Sem az apja, sem az anyja, nem fog érte átkozni.
Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallik a nóta után. Bizony, ha mind a ketten árvák volnának! Sok bajtól lettek vón mentesek.
Tovább hallatszott egy újabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog ideje támadt volna fel.
Azért, hogy én a kis utcán lakom,
A nagy utcán lakik a galambom,
Nézek is én, nézek arrafele.
Mikor délbe, mikor este fele.
Ezt ő helyette dalolta az asszony, de a másik verset magáért:
Azért, hogy én az ókútba estem,
Édes rózsám te ne vess meg engem,
Azér hogy én te hozzád nem szóltam,
Csak az vagyok, aki eddig voltam.
Kis kertemben van egy bokor zsálya,
Az alá jár a rózsám hálásra,
Estétől hajnalig nem megyen el,
Még se telünk mi be szerelemmel.
Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja, szívből szívbe danolja a párja. Hát még ami most csattan fel:
Elmégy rózsám utazni!
Jöjj be hozzám búcsúzni!
Adok olyan pár csókot,
Megér ezer forintot!
Oh, ne menj el, ne menj el,
Nem bírok a szívemmel.
Nem bírok a szívemmel,
Háljál itt még az éjjel!...
- Erzsi! - kiáltott Dani.
Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépte az ajtót, berontott. Az arca piros volt, mint a láng.
Az ura csillogó szemmel nézett rá, s ő odaborult a szerelmes urára, és lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.
Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, újházasok volnának. Az asszony olyan friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte Dani. Úgy is nézett rá folyton, mintha álmodnék, úgy nézett rá, mintha keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott érezte a vásárt.
- Ezzel akarsz kifizetni a munkáért, az életért - mondogatta magában.
De egy szóval sem rontotta volna el az asszony hangulatát. Sőt a magáét sem, mert kezdte észrevenni, mintha más ember lett volna belőle. Nem, nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, úgy emlékezett rájuk, mint az álomra, s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a gyönyörű napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapun túli világból.
És pedig hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez így van rendén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szorította a lelke mélyén valami gyűlölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal szólt közbe s délben megkeserítette minden falatját, amit vígan vett a foga közé.
Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan erő állította föl, s rögtön elindult be a házba: neki mennie kell a grófnéhoz!
Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a hirtelen kivirult boldog családi kis kertet...
A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állott a bölcső felett, amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.
- Tudja, mit csinált ez az én gyönyörű szép, ez az én aranyos kisfiam? - kiáltott az urára.
- Mit? - mosolygott fel csöndesen Dani.
- Mit? Olyan gyönyörű szép sárgát kakált, mint az arany! - csengett az Erzsi kacajos hangja.
Dani melegen mosolygott, s hunyorító szeme szívesen játszott az asszonyon.
- De tudja, mit csinált ez a maga büdös, rongyos, piszkos kölyke?
- Mit? - szólt Dani, s megmutatta fehér fogait.
- Az egész bőcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orrahegyét is összerondította. A ronda!
Dani felkacagott, és már tudta, hogy nem megy el a grófnőhöz.
Ma nem.
Talán sohasem.
Ezt a boldog világot, ezt elgázolni, isten ellen való vétek volna...
Másnap reggel maga is meghökkent, mikor megérezte, hogy egy cseppet sem változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták volna. Mikor a munkásokat elküldte, visszacsámborgott a házba. A felesége aggódva, gyanakodva nézte.
- Dani, nem mégy dologra?
Dani vállat vont.
- Nem baj, pihenj - szólt az asszony.
A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rá gondolt: minél többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt, s aludt délig.
Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvű, mint tegnap; őt is leverte az ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is kérdezte Danitól, aki úgy lógott előre-hátra a házban, mint a lábadozó:
- Beteg vagy?
- Én?!
- Hát truccolsz?
- Eh, fenét.
- Mér nem dolgozol?
- Mit?... Minek?
- Igen! eccer majd felveti a sok munka, azután meg az ujját se mozdítja.
Dani tunyán ült, bámult maga elé s elgondolkozott.
- Biz úgy az, Erzsi. Mán én ilyen vagyok. Vagy mindent, vagy semmit.
Erzsi megijedt. - Hát akkor inkább semmit - csattant fel dacosan, de megmézezte -, édes uram... Így is jobb, mint úgy.
Napok teltek ilyen bágyadottan. Az asszony minden erejét összeszedte, hogy fölelevenítse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg, s itt már megint nem virított az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sírva fakadt.
- Jobb, ha úgy él, ahogy tetszik; jobb, ha dolgozik, akkor legalább jókedve van.
Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt gondolta, hogy túl van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?
Ámde élt, s az ebédnél, vacsoránál maga bosszúságára jó étvággyal vett részt, s néha megérezte, hogy hízik. Kövér, zsíros érzések zsibbadtak, fortyogtak testében, s ez még súlyosabbá tette lehangoltságát.
Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péter-Pálra volt téve a napja, hogy búzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen lankadtsággal utasította el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.
Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni, mi történt az urával. Asszonyösztöne tisztán megérezte, hogy azért van így, mert ő nem elégíti ki az urát. Szüksége van annak mindenre, mindenre, s a sok minden közt őreá is. De ő csak egy kis rész a nagy sokban! És ez rettenetesen elkeserítette, s lassan olyan hangulat telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy hangos szóba tudott volna kitörni.
Már szombatot értek, s amikor másnál a munkáshét végén utolsó erőmegfeszítéssel fejezték be mindenfelé a kitervelt munkát, náluk téli tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.
Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura bent az első szobában énekelni kezd:
Haragodnak nagy voltában
Megindulván,
Ne feddj meg uram engem,
Búsult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg Istenem.
Erzsi keresztet vetett és fölsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős, komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső fordulatot jelent. S míg az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az áhítat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már az életében együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön templomba jártak, külön lenézték egymás hitét, s éveken át kibírták, hogy gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza, és nem imádkoztak, ha a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák imacselekedetükkel.
De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart lenni az urával a templommá szentült szobában.
És benyitott, bement.
Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fővel énekelt. Meg sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan jól már szíve szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta mögött a komót fiában, várta, hogy kimegy.
De az asszony igen elcsöndesedett, s ő nem győzte kivárni. Hát visszafordult hozzá.
S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdelt a földön s a komót szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt imádkozik; összesimított tenyérrel, félrehajtott fővel.
Daniban felfordult az ész, meghibbant a szív, kiömlött az epe. Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett istent.
Ám a másik percben lenyelte dühét, és nem az asszony felé lépett, hanem az ajtó felé.
Kiment a szobából.
Tovább nem bírt a tető alatt maradni. Azt hitte, rászakad.
A szabadban fellélegzett.
- Haj, Uramisten - mondta -, be sárrá nyomorítottál!
Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkívületben volt. Minden kínozta, mint az eleven sebet. S úgy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés volna már neki.
És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.
A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit. Úgy nézett körül, mint az elkínozott kuvasz, ha az őrzője elmegy. Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.
És ekkor egy lány fordult be hozzá az utcáról.
- Dani bácsi!... Azt izente a grófné, menjen el hozzá.
- A grófné! - s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. - Elmenjek! - mondta magánkívül, fakósápadt arccal.
- El, el, azt izente. Hónap délután... Mikor a gróf kilovagol... mingyán.
És a lány nem szólt egyebet semmit, elsietett.
Dani pedig ott maradt, mint villámsújtott fa.
Egy pillanat múlva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja csapott fel benne.
Csoda történt. A megszenesedett fatörzs új zöld lombba szökött.