Közzététel dátuma: 2017.09.28. 12:43:41
A grófnőben lehűlt a hőség a paraszt láttára.
Egy pillanat alatt kiábrándult.
Nyugodt lett, s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása, s gúnyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges, szelídített medve állott előtte nagy szőrgubájában.
Megbosszantotta a neveletlensége, s régi, rossz érzést idézett fel, hogy a süvegét most sem vette le.
Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt, és esetlen szava teljesen kirázza előbbi borzasztó izgatottságának utolsó maradványából is.
Közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot, aki semmi, semmi, és egy pillantást sem érdemel.
És kicsinyelve, nem is gyűlölve, nem is utálva, közönyösen nézte a szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme rajta. A csizma szép formájú volt, karcsú, hegyes, fényes.
Elmosolyodott, s az arcára nézett. Az sem volt csúnya. Ismét feltűnt neki, mennyire hasonlít László grófhoz.
- Ez hát az egész - mondta magában, s csúfondárosan húzta el a száját egy árnyalatnyira.
A paraszt állott; könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.
Kínosan sokáig tartott a csönd.
A grófnő végül úgy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot, s nem is közönyös, nem is jóakaratú iránta. Úgy rémlett neki, mintha valami tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.
Olyan nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett templomra kéregető parasztot látna.
Megjött a hangja, s könnyedén szólalt meg, s a hangja oly fesztelen volt, olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.
- Megkaptam a kérvényüket...
De a paraszt nem szólott. Úgy állott, mint a szobor. Az arca meg se mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott a süveg a fején.
A grófnőt bosszantotta a paraszt parasztsága.
Kellemetlenebb lett a hangja.
- Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf mindeniket aláírta...
A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott. A grófnőt felháborította ez a butaság.
- Ott van a tinta, toll az asztalon, írja alá.
Várta, mi lesz.
A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy úriasság tört ki belőle, s visszadobja az ajánlatot.
De nem. A paraszt félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.
Felvette az egyik szerződést, s a tiszta írást nyugodtan végigolvasta.
A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők ajánlottak.
Fogta a tollat, s ráhajolva a papirosra, aláírta.
Felvette a másik ívet.
Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az őneki eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni fizetésről szólt az írás.
Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyúlt, s egy könnyű mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj kiborult a homlokára, lehajolt, s ezt is aláírta. Kap ő pénzt arra a birtokra még ma!
A grófnő oly tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó gondolatát nem sejtette.
Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte. Tetszett neki. Mint egy kép.
A paraszt letette az írást, s oldalra fordítva fejét, szótlanul odanézett a grófnéra.
Ez pedig fölállott, s megindult, hogy megtegye.
Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odaírta a szerződés végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betűi alá, hogy:
"Az egész összeget átvettem." És a nevét.
Turi Dániel nem látta, mit ír az asszony, mert egyebet látott.
A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte, s meglátta az egész asszonyt.
Minden vér a fejébe tódult, úgyhogy fekete lett az arca a vérömléstől.
Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette, mit szánt neki, mit vár tőle a nőstény.
Pedig a grófnő gúnyosan, megvetéssel szólt:
- No, Turi Dániel!... A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a hazaárulóra!...
Felsóhajtott: másképp remélte ezt a jelenetet!
Letette a papírt az asztalra, s rápillantott a férfi arcára.
És megrémült.
A paraszt olyan szemmel nézett rá, irtóztatóbb nem lehet a vérebé, a téli farkasé...
Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte, egész testében érezte a megbőszült fenevadat.
Nem bírta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak.
És ez fölemelte a karját, kinyújtotta, torkon ragadta őt, a ruháját, s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.