Sárarany a népies neve a folyók hordalékából fárasztó munkával kimosott fekete aranynak*, mely ha hosszas munkával megtisztítják a vörös és sárga homoktól, a legtisztább, 23 karátos csillogó arannyá válik.
Bármilyen hihetetlen, az aranymosás ősi mesterség hazánkban. Már a legelső írásos feljegyzések is említenek aranyász - azaz aranymosó településeket a Csallóközben. Ennek a mesterségnek az ismerete egészen a 19. századig végéig apáról fiúra szállt, azonban napjainkra egy-két nagyon lelkes „hobbyaranymosó” ismeri csak a szakma titkait.
Magyarországra elsősorban az Alpokból, a Keleti- és Déli-Kárpátokból, illetve a Magas-Tátrából eredő folyók szállítanak aranyat, de mára sajnos csak nagyon elenyésző mennyiségben. A folyamszabályozások miatt ugyanis jelentősen lecsökkent a folyók hordalékában található arany mennyisége, és ez vezetett ahhoz, hogy az aranymosó szakma szinte teljesen feledésbe merült.
Pedig aranyászok pár száz évvel ezelőtt még igen szép számban éltek. Különc, titokzatos emberek voltak. Egyesek a környezetük megtévesztését is mesterfokra fejlesztették. Igaz, erre megvolt minden okuk. Kemény munkájuk gyümölcse ugyanis az a sárga fém volt, amely egyet jelentett a gazdagsággal és a jóléttel. Ezért aztán a jó aranyász nagyon óvatos volt. Mindig titokban tartották, mennyi aranyat sikerült kimosniuk, merre szándékoznak dolgozni. Állandóan kopott ruhákba jártak, hogy elhitessék a környezetükkel, mennyire szegények.
Arany ide vagy oda, egyáltalán nem volt irigylésre méltó sorsuk az aranyászoknak. Igaz, hogy a munka java része a tavasztól őszig terjedő időszakra esett, életük java részét mégis a folyópartokon kellett leélniük. Attól függött a megélhetésük, hogy mennyire figyeltek fel a folyó változásaira, mennyire tudták elemezni a hordalékát.
A lapátpróba
Az igazi aranymosás is elemző munkával kezdődik. Az aranymosók titka abban állt, hogy már ránézésre meg tudták állapítani, merre érdemes próbálkozni. Mivel ebből a munkából élt az egész család, nem volt idő a meddő próbálkozásokra.
Az aranyban gazdag föveny színe vöröses vagy rozsdabarna*, mert az arany hordozója, kísérőanyaga a vörösgránit* és a vas. Hogy meggyőződjenek arról, valóban megfelelő-e a kiválasztott hely, el kellett végezni a lapátpróbát. Ez nem más, mint mintavétel az adott helyről, aminek alapján megállapítható, hogy tartalmaz-e a föld megfelelő mennyiségű vörösgránitot, ami az arany jelenlétét feltételezi. Egy lapátnyi föld a szakavatott aranyásznak elárulta, hogy mennyi aranyat tud majd a kiválasztott helyről kimosni.
Az aranymosás
Az aranymosás első lépéseként fölhalmoztak néhány köbméternyi hordalékot. Ezután megkezdődött a kemény fizikai munka, melynek legfontosabb eszköze az enyhén ferdén álló, házilag készült mosópad vagy saroglya volt. Felületére haránt irányú rovátkolást véstek, majd posztóval, gyapjúkendővel borították. Az asztal ferdeségének igen nagy jelentősége van, hiszen ezzel lehetett szabályozni, hogy mennyi arany, illetve szennyeződés maradjon meg a posztón. A mosás megkezdésekor az aranyász egy-két lapát fövenyt tett a saroglyára, majd köpőcével - egy nyéllel ellátott edénnyel - merte rá a vizet. Ennek hatására a víz átmosta a fövenyt, és kimosta a belőle az aranyat és a homokot. A nehéz fajsúlyú arany megtapadt a posztó szálai között, míg a kisebb fajsúlyú anyagokat magával sodorta a víz. Egészen addig meregették a vizet, míg a mosópadon már csak nagyobb kavicsok voltak. Ekkor leöntötték a kavicsokat a saroglyáról, és kezdték elölről a folyamatot.
Amikor az aranyász észlelte, hogy elkezdett telítődni a posztó, abbahagyta a munkát, és kimosta a posztócsíkokat egy vödörben. Mikor végzett az összes posztócsík kimosásával, akkor fordított sorrendben visszatették a csíkokat az asztalra, és folytatták az aranymosást. A munka gyümölcse a vödörben felhalmozódó fekete iszapszerű sárarany volt.
A tisztítás
Régen az aranyászok hetekig, hónapokig gyűjtögették otthon a tejes bödönben a fekete anyagot, mielőtt hozzákezdtek volna a harmadik fázishoz, azaz az arany foncsorításához, kiégetéséhez. Ha megtehették, évente csak egyszer vagy kétszer végezték el ezt a tevékenységet. Ennek elsősorban egészségvédelmi oka volt, hiszen az arany végső tisztításához egy igen veszélyes anyaggal, a higannyal kellett dolgozniuk.
Az arany tisztításához a kanna alján gyűjtögetett fekete anyagnak, vagyis a sáraranynak száraznak kellett lennie, ezért először jó alaposan ki kellett nyomkodni kézzel, mielőtt a melegítésre szánt edénybe tették volna. Mindezt nagyon óvatosan, többszöri alapos kézmosással tették, mert ha a kezükről parányi zsiradék is került volna az anyagra, a higany nem tudta volna szétválasztani a fémet a szennyeződéstől.
A száraz, zsírtalan masszára ezután kétszer annyi higanyt öntöttek, s kézzel jó alaposan összedolgozták, hogy magába tudjon szívni minden aranyszemcsét. Ezután meleg vizet öntöttek rá és forgatni kezdték, hogy az edény aljában összeálljon egységes gömbbé a higany. A vizet folyamatosan leöntötték, míg csak a higany maradt az edény aljában. Ezt szarvasbőrrel szűrték le, melynek pórusain a legkisebb aranyszemcse sem tudott távozni*, viszont a higany apró gömböcske formájában elkezdett kiválni. Amikor összefogták a szarvasbőrt és a falhoz csapkodták, akkor a legutolsó higanycseppek is kifolytak. Ami ezután a bőrben maradt, az maga az aranytömb*, igaz, még higanytól szürkésen, cseppet sem csillogóan.
Ezután jött a legnehezebb feladat, az arany végső tisztítása. Az aranytömböt betették a hosszú nyelű égetőedénybe*, és melegíteni kezdték. Az aranyból így lassan eltávozott a higany és a végén megmaradt a tiszta sárga arany, ami ugyan már sárga, de még matt színű. Általában így cserélt gazdát, de az igényesebbek újra felmelegítve be is olvasztották, és felületét savval kezelve fényesítették. Ez azonban nem volt túl népszerű művelet az aranyászok körében, mert beolvasztáskor kicsit csökkent az arany súlya.
A verejtékes munkával előállított aranyat régen bárhol felhasználhatták fizetőeszközként, igaz, hivatalosan csak a királyi beváltóhelyeken lehetett volna pénzzé tenni, de a feketegazdaság már akkoriban is jobban fizetett a sárga fémért.
fekete arany: a "fekete arany" neve valójában fekete szér, mert ez az a nehézásvány-koncentrátum, amely az aranymosás (szérelés) köztes terméke. Attól fekete, hogy az anyag többsége magnetit (mágnesvasérc).
vöröses vagy rozsdabarna: az aranyos föveny onnan ismerszik meg, hogy sötétebb környezeténél, színe azonban szinte sohasem vöröses vagy rozsdabarna.
vörösgránit: "vörösgránit" nem létezik. A szerző alighanem a gránát nevű ásványcsoporttal keveri (a magyarországi gránátok zöme vörös, rózsaszínű, illetve borostyánsárga). A gránát fontos indikátorásvány, de nem azért, mintha eredeti lelőhelyein az arannyal együtt fordulna elő, hanem azért, mert a) 4 körüli fajlagos tömegével (fajsúlyával) a könnyű- és a nehézásványok között foglal helyet;b) a fentieknek megfelelően színes, tehát jól látható, amikor elkezd kimosódni. Ekkor kell a mosást abbahagyni, mert ha folytatjuk, előbb-utóbb az arany is elkezd pocsékba menni.
pórusain a legkisebb aranyszemcse sem tudott távozni: a fekete szér higanyozásának végén (mire a szarvasbőrre került a sor) az anyagban már egyáltalán nem voltak aranyszemcsék — hiszen éppen arra kellett a higany, hogy az aranyból amalgámot (arany–higany intermetallikus vegyületet) csináljanak.
Ezt az amalgámot nyomkodták ki a szarvasbőr pórusain.
Ami ezután a bőrben maradt, az maga az aranytömb: egyáltalán nem az aranyszemcsék maradtak vissza, hanem éppen hogy a meddő.
Az aranytömböt betették a hosszú nyelű égetőedénybe: minthogy nem az "aranytömb" maradt a zacskóban, hanem a hulladék, a tepsibe sem valamiféle "aranytömböt" tettek, hanem a zacskóból kipréselt amalgámot.
Fügedi Ubul geokémikus, a Magyar Állami Földtani Intézet és a Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat nyugdíjas munkatársa, egykori szérelő megjegyzései