Manap is mutogatják még azt a helyet a horgasi ürüjáráson, ahol az idöses juhász, Bóczán Simon agyonütötte Mező Jóskát, akit a kötözködni való bónaórája idehozott azon a szerencsétlen napon a martonosi székekrül.
Futóárokkal hányták körül a bojtárok a kisajtó-mekkoraságú tetthelyet: azóta aztán gyöpit, árkát benőtte a vérenhízott kutyatejfü. A kóbor cbállat még most is körül-körülszimatolja, pedig idestúl három esztendeje már az esetnek.
Ilyen tájt történt, öreg ősz idején, szombat délutánján. Akkor is ilyetén engedelmes idők jártak Katalin táján, s másodfüvön, új búzán tejelt is még a fiatalja birge. Sós ilyenkor már egy kicsit a fejedék, de zsíros, túrónak való.
A gyerekek éppen fejtek, az öreg Bóczán pedig a nyergit igazgatta egy mustra isztrongaszéken. Előtte, bizodalmas, mégis illendő távolban hasalt Gurujj, a gúnyaőrző derekas eb, odább a kerítő kölyökkutyák tülekedtek, hancúztak.
Egyszer csak a Gurujj clböffenti magát. A nyirkos gyepszín távol dübörgést vezet tanult fülébe. Kerék, Paklincs fölneszel a böffentésre –, abbahagyják a játékot, szétnéznek.
Csakugyan, napáldozat felül erre tart egy szamaras ember, nyilvánvalóan juhászember. Amért is a kutyák csahintanak bár egyetkettőt maguk közt – nem ütnek semmi nagyobb lármát. Mit is ugassonak világos nappal, juhászemberen.
Mező Jóska gyött, a bajusztalan martonosi juhász. Látszott, hogy idetart igényest, az is, hogy csak úgy látóul gyön, suba nélkül, iszák nélkül, minden nélkül. A bot, akit átalfektet a szamár hátán, az hozzátartozik az emberhez. Egy kis élhetetlen puli is kocogott mellette, a szárnyék sarkán meg is előzte, az idevaló kutyák azt se illették egy rossz szóval se. Olyan kis mihaszna volt, megugatni se méltó.
A juhász leszállt, megkötötte szamarát a szűrszárító ágashoz, csak azután köszönt Bóczánnak:
– Adjon Isten!
– Fogadj Isten, adjon Isten.
– Mire végzik kentek?
– Ehun e, vergődünk.
Az öreg juhász csak igazgatta a kessedt jószágot tovább nagy nyugalommal, Mező Jóska pedig izgett, mozgott, tekingélt.
– Kérdezze kent, mi járatban vagyok?
– Majd megmondod. (Hozzatok ki egy subát, te!) Ülj le, öcsém.
– Nemigen ülhetném, bátya, sietek is.
S úgy maradt állva. Szép szál, széles csontú, inas húsú fiatal ember volt. Mindössze a kék szeme volt kivető benne, meg a vernyeges haja. Fura az juhászembernél nagyon. Annál derekabbak azok a forradások a homlokán, azok a foltozatlan foltok bodor haja közt. Az igen, az juhászembert illet. Azt a félholdvilágot a vakszemén, azt még suttyókorában kapta; tarkójának azt a bakarasztos kopaszságát feleséges életében. Amazt kampóval ütötték, emezt kaszaorommal hasították. A többi meg – a többinek is van históriája. Mert híres verekedő volt, mióta botbíró, mindég.
A gazda pedig megszerezte az üléskínálást új szóval:
– No, csak ülj le, no, ha sietsz. Nem rínak utánad otthon... Azontúl mi szél hozott?
Úgy értette, hogy se kisebb, se nagyobb, hogy meddő asszony a Mező felesége. De a fiatal ember másképp magyarázta. Lángot is vetett másképp is vereses képe mindjárt, de csak lenyelte első indulatját. S hogy még jobban lecsiggadjon, görbén akart a kérdésre is felelni, a bajával is várni. Vargabetűt vetett:
– Csintó Rózsinál jártam bor iránt, aztán...
Az öreg Bóczán beleszólt:
- Az se igaz, öcsém, de csak hagy legyen.
A jövevény kizökkent a kerékvágásból.
– Ki mondja azt, hogy én hazudok?
– Én, öcsém. Én mondom. Mivelhogy Csintó Rózsit még tegnapelőtt bevitték a zsandárok Magyarkanizsába. Be azt. A kocsmája ajtaját meg beszögezték a pásztázók. Be azt, öcsém, beszögezték.
Mező Jóska a torkát köszörülte. Hogy a hamis útját bevágták, fölülkerekedett benne a valóságos szándék, annak a szaván szólalt meg:
– Nohát, ha igazság köll kennek, hát igenis kendhöz gyöttem igényest. Kendhöz, Bóczán Simon.
– Én meg hát éppen itthon vagyok. Hallok is mind a két fülemre.
Azonközben varrogatta a nyerget tovább, csak úgy félszemmel vigyázott az emberére.
– Megloptak, bátya, káros ember vagyok.
– Olyanformán én is jártam mán.
– De én kenden kereskedek.
– Hogy a nyom ide vezet, ugye, azt mondod?
– Azt mondom. Ide vezet.
– Én meg azt mondom, hogy vak ember igazított téged, öcsém, útnak. Nem szorultam én a te rongyos birgédre, hallod-e. Ámbátor, idebe' van a jószág mind, elhajtatom előtted igazság okáért, hanem aztán eltisztulj innen, Jóska, még szépen vagy.
Mező Jóska meg se mozdult.
Úgy maradt, a botjára támaszkodva.
– Tanult ember kend, Bóczán Simon, kijárta kend a hét oskolát, mégse akar kend érteni, csak a mondott szóbul. Nagyon jól tudja kend az én bajomat, azt is, hogy minemű. A házamban esett kár, bátya, az asszonyommal. Avégett gyöttem én kendhez, számadóra.
Bóczán Simon letétre a nyerget, kiverte a pipáját, meg is tömte, rá is gyújtott, azután felelt csak, akkor is kérdezvést:
– Hát osztán mióta vagyok én teneked számadó cseléded?
Mező Jóska kiköpte a lelkinvalót:
– Amióta tolvajom kend, amióta vén, deres fejű létire megvette az asszonyomat, amióta belegázolt kend az emberségembe...
Az öreg juhász felállt. Akkor tetszett meg, hogy fél fejjel magosabb amannál, pedig egy kicsit hajlottas úgy vállban, mintha sokat kubikolt, avagy sokat raboskodott volna.
Nem pattogott. Egy szem harag sem érzett a szavában. Csak megrágta a szót.
– Ki mondta ezt neked, te, ember?
Mező Jóska hátrább lépett.
– Ki mondta? Ugye, azt kérdi kend, ki mondta? Mindenki mondta. Az egész világ mondta. Azt ugatta minden kutya, le, Becséig: nem adtam rá. Hanem mióta a rózsaházi erdő mondja, azóta minden lelkem is azt mondja, bátya.
A Bóczán Simon arcán átfutott valami sebes árnyék.
– Aztán mit beszélt az az erdő, ha már engem vett az is a nyelvére?
Mező Jóska sivított:
– Azt kérdezte tőlem a rózsaházi erdő: hogy került a fája alá a Bóczán Simon tűzszerese, a Mezőné vállravető kendője... Felelt is rá. Azt felelte, hogy tolvaj, kutya, gazember vagy, Bóczán Simon... De meghalsz...
Avval együtt, mint a villámlás, úgy csapott le az öreg juhász fejére a kampóval. Hirtelen, orozva jött, csonttörő ütés volt az. Hanem vasfejet ért. Bóczán ábrázatát elöntötte a vér, de nem szédült meg. Második ütésre meg nem volt már ideje Mező Jóskának, mert hamarébb a szempillantásnál vágódott a forradásos vakszeméhez az a nehéz, irdatlan szilfaszék, kin az öreg imént foltozott.
Vagy kettőt tántorodott a veres juhász hátra, azután jobbra, akkor fölbukott. Egy jajszó nélkül.
A két bojtárlegény meg a tücski-hajtski mindenes gyerek, kik szótalan nézték a mérkőzést, odaugrottak:
– Meg ne üsse kend többet. Kevesebb baja lesz kendnek...
Dehogy ütötte. Nem is akarta. Nem is köllött.
A kutyák pedig összeálltak a cserény szélfogó felvégin, onnan vonították az aluvóra hajló pusztába: meghalt valaki...
Bóczán Simon meg teleöntötte állott vízzel a hasas mosdómelencét, lemosta véres arcát, hasadt feje bőrére rászorított egy szelet taplót, aztán felöltözött tisztába és nyergelt. Úgy, a nyeregből rendelkezett.
– Hé, András – mondta a mindenes gyereknek –, eredj, ülj föl arra az uratlan szamárra, szalajts át a martonosi székekre, tudakold meg az ott való juhászoktól, hun lakik Mező Jóskáné. Annak aztán mondd el, hogy meghalt az ura ideát, minálunk. Mást, többet, nem
vallasz, tudod-e?
Meg a számadóhoz fordult, az öregbik bojtárjához.
– Misa fiam, én most mán nem gyövök a tájékotokra hamarost. Még a törvényt kiállom: rád bízok mindent. Aztán, fiam, te is ember légy mindig.
Indított.
– No, Isten megáldjon.
Meg csak visszafordult fél dűlőrűl.
— Misa, fiam, elfelejtettem valamit. Széntába' lakik az Örzse néném, ne felejtkezz meg rúla, vigyetek neki egy kis egyet-mást hébe-korba. Bajos ember volt annak is az ura, szegénynek... No, Csilás!
A bojtárok oszt utóbb, mondom, körülhancsikolták azt a kisajtó-mekkoraságú gyöpöt. Árkát, mezejét benőtte a véren hízott kutyatejfű. Hanem a kóbor ebállat még most is körül-körülszimatolja...
1898