Közzététel dátuma: 2017.09.28. 13:40:19
- Eszel?
- Nem kérek.
- Akkor feküdj le.
A gyerek gyorsan felállt, s hozzáfogott vetkezni. Levetette magáról a fekete kis kabátot, és kihúzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a hátulsó házba, és várt, míg az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az anyja ágyában, lábtól.
Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait, s az anyja segítségével elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebújt a lepedő alá, nem fázott, csak el akart bújni; elvackolódott s kis idő múlva szabályosan lélegezve elaludt.
Az anyja elnézte egy darabig: majd a másikhoz lépett, s azt igazgatta el a bölcsőben.
Könnyeit törülte ki a szeméből, s leült az asztal mellé, amelyen ott állott a kis lángú, magas talpú petróleumlámpa.
Egy ideig bús arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a komóthoz lépett, és kihúzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi foltozni való fehér ruhát.
Varrogatva várt, s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.
Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.
Míg a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegítette meg gyors csutkatűzön a vacsorát.
- Jóestét! - köszönt be vidáman a férfi.
Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elfordította. Bántotta, hogy az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomorúságával van tele.
Dani mintha jeges vízbe bukott volna hőtestével.
- Hát még most is így van? - mondta magában, s roppant elkedvetlenedett. Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére, s amint leült a fehér asztalhoz, tűrhetetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való találkozás, a pillanatok új, meg új benyomásai, a tervek, az ésszel való munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.
Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról, és megérezte azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És íme, most ugyanabba pottyan bele.
Valóságos düh fogta el az asszony ellen ezért a rettenetes szívósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó, könnyen felejtő férfi dühös, keserű szemeket vetett a fagyos, rideg asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit, szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami retteneteset csinálni. Csak segítene. De a belső érzése azt diktálta, bírja le magát s szelídséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám, ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomorúságba csapott át.
Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába, s ahogy eléje tette az asszony a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle, s megrágatlanul nyelt el egy-egy húsdarabot.
Egyik sem szólt semmit.
Bementek a szobába. Az asszony elfújta a lámpát, a sötétben levetkezett, lefeküdt.
Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el, hogy mozdulni sem bírt. Úgy érezte, elvesztette erejét; lankadt volt és rettenetes fáradt minden tagja.
Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehúzta a csizmát. Egészen levetkezett.
Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy kicsit, csak épp hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze. Mert úgy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az egészséges, erős lelki talaj, amelyben bízott, amelyen állott, amelytől az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.
Az asszony, mintha kígyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott, felült.
- Menjen, menjen! - lihegte gyűlölettel. - Menjen az ágyára.
A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az agyába, s ökleit befogva, kivágta karját.
- Erzsi, vigyázz! - mondta rekedten. - Vigyázz. Baj lesz.
Az asszony mereven ült.
A férfi erőszakosan levetette magát mellé, s elnyújtózkodott az ágyban, hogy az majd leszakadt.
Az asszony reszketett a haragtól, a gyűlölettől.
Dani félkarral átölelte, s az asszony hiába próbálta ezt lefeszíteni magáról.
- Piszok! - mondta az asszony.
Dani egyet nyelt.
- Mint az egész fajtája! - lihegte újra az asszony.
A férfi végig összerándult.
- Az a komisz, fecsegő apja!
A Dani karja kinyílt a megijedéstől, s ő maga szinte megdermedve várt. A szíve nagy sebére csapott az asszony.
- Az mer valakit tetvesnek mondani?... A ronda. A gazember. A piszok. Annak tetves az én apám?
Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserű mérgében, amin ezek újra elrágódnak egy esztendeig.
Az asszony gyönyörűséggel érezte, hogy most a szívét marcangolja az urának, s lihegve, gyűlölködve folytatta:
- Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?
- Hagyj békét, Erzsi. Már megint az a házfedél?
- A nyomorult!... Tetves az én apám?
- Az hát! - vágta oda Dani, s a sötétben szinte világított a szeme.
Az asszony elhallgatott.
Dani leszállt az ágyról. Ott állott meg előtte mezítláb a jó hűvös, tapasztott földön.
A homloka majd szétcsattant.
- Nyomorult élet, nyomorult élet! - tört ki az asszony, s arcára tapasztott kézzel hangos, jajjos sírásra fakadt. - Nyomorult fajzat!... Óh, Úristen, óh, szent Szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem! Óh, én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott egyetlen lettem vóna. Földi mennyország lett vón az életem, földi paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj, mi lett már én belőlem. Egy futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.
Dani úgy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az asszonyt.
- Óh, én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire készen tartják minden percben a kést, hogy szívibe mártsák...
A Dani karja ismét lelankadt.
- Te! - kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon, közönségesebb dühvel. - Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét, mert baj lesz.
- Erzsi!
- Utálatos vén dög.
- Hogy nem is bír már a főd alá bújni! - hördült fel a férfi, az asszony szemébe vágva a szüleátkot.
Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.
Sokáig voltak így síri csöndben. A férfi kimeredten állt a fekete sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.
Jó negyedóra múlva az asszony elhanyatlott s hideglelősen húzódott össze. Meztelen karjára felhúzta a lepedő takarót.
- Én fogom kitapodni belőle a lelket! - üvöltött fel egyszerre váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. - Meg az anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre az átkozott életre?... Élet ez? Ffuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A réti farkas is örül, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a kínhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.
Az asszony megint megkeményedett. Összeszorította a fogát, összevonta erős szemöldökét, s jegesen hallgatta a káromkodást.
- Óh, én megátkozott! - hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka. - Óh, én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kínlódnom, akkor egy szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy vagyok, sár vagyok.
S két ököllel retteneteset ütött a fejére.
És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.
- Bolond! Bolond! - kiáltott fel, ugrott fel a felesége, s lefogta a karját.
Az ember szédelegve hagyta magát, s üregeiből kiugró szemekkel meredt el a sötétben.
Az asszony teste iszonyúan reszketett.
Hangos zokogásra fakadt.
- Istenem, istenem! Micsoda élet! Milyen iszonyú élet! Így kell nekem, ilyen emberrel kell nekem élni!
Arcára tette a kezét, s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére, és sűrű könnyhullatással sírta ki magát.
A férfi támolyogva állott és várt, ész nélkül.
Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, odatette a fejét, azzal maga is könnyekre fakadt.
- Mért nem lehet egyszóval megölni magát az embernek... Be örömest adnám ezt a rongy dög testet a féregnek.
Az asszony a fejére hullatta sűrű könnyeit, s az urának rettenetes fájdalmú szavaira fel-felnyilamlott a sírása.
Végre megenyhült, megszánta vívódó urát. A fejére tette a kezét, s hosszú szünetek után tovább-tovább simította két tenyérrel a fejét.
- Ilyen élet. Ilyen élet!... - susogta.
- Azér van - kapta fel a fejét az ember -, mert szeretjük mink egymást Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én, ha akármit is szenvedsz?... Bánnál te engem, ha nem szeretnél?...
Az asszony újra sírt.
Az ura hirtelen átölelte a derekát, s olyan szenvedélyesen ölelte magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette öntudatát.
Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábjában keserves sírással hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sírással ijesztett rájuk.
És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyellték magukat a gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.
És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy pör közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetűzések után. Kigyógyíthatatlanul eves már a mély seb, amit annyi fajtájú kín vérez. S csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomorú szívük megrángott, a másiknak gyötrő sajgását sejdítve.